Meglepő, ami kiderült az április 12-i választásokról: csak saját magát hibáztathatja rengeteg magyar, hogy ez így alakult?

Pénzcentrum: A digitalizáció sok megközelítést kínál egy ország versenyképességének növelésére. Finnországot és Észtországot gyakran hozzák fel példaként ezen a téren. Milyen reformokat jelent ez náluk, és hogyan áll Magyarország az uniós átlagban?

Kmetty Zoltán: A digitalizációt alapvetően két irányból lehet megközelíteni. Az egyik, és ebből a szempontból a fontosabb, az, hogy az állampolgárok mennyire tudják digitális módon intézni az állami, illetve az államhoz kapcsolódó ügyeiket. A digitalizációt gyakran az internet- vagy a közösségimédia-használattal azonosítják, holott ez önmagában nem meghatározó. A finn és az észt példákban éppen az a lényeges, hogy az állam tudatosan törekszik arra, hogy minél több ügyintézést a digitális térbe tereljen át.

Ennek több előnye is van az állam számára. Egyrészt a digitális ügyintézés csökkenti az állam működési költségeit, ami kiemelt érdek. Másrészt a digitalizáció növeli az átláthatóságot és az ellenőrizhetőséget: pontosabb nyilvántartások jönnek létre, az adatok könnyen visszakereshetők, és nem szükséges a papíralapú dokumentumok utólagos digitalizálása. Ha minden eleve digitális formában áll rendelkezésre, az nemcsak az ellenőrzést könnyíti meg, hanem azt is lehetővé teszi, hogy további digitális szolgáltatások és rendszerek épüljenek ezekre az adatokra.

Mindez azonban csak akkor működik hatékonyan, ha az állampolgárok rendelkeznek a szükséges alapvető digitális készségekkel. Fontos, hogy magabiztosan tudják használni ezeket a rendszereket, ne érezzék idegennek a digitális ügyintézést, és biztonságosan tudjanak eljárni. A biztonság egyrészt a felhasználók önbizalmát jelenti, másrészt azt, hogy képesek elkerülni a digitális visszaéléseket és csalásokat.

Magyarország helyzetét az európai digitális átállásban vegyes kép jellemzi. Üzleti, illetve vállalati szinten számos folyamat már sikeresen átkerült a digitális térbe. Az állampolgárok számára is egyre több ügy intézhető elektronikusan, és a digitálisan elérhető szolgáltatások köre kifejezetten széles. Ugyanakkor kérdéses, hogy az állampolgárok mennyire élnek ezekkel a lehetőségekkel, illetve mennyire ragaszkodnak továbbra is a személyes ügyintézéshez. Összességében a legtöbb területen már adott a technikai lehetőség a digitális ügyintézésre, a további előrelépés kulcsa elsősorban az állampolgári digitális ismeretek és készségek fejlesztése.

Mennyire értékeli pozitívan a tavalyi évben bevezetett digitális újításokat, mint a Digitális Állampolgárság Program és az Ügyfélkapu reformja? Elég sok kritika érkezett az emberek részéről, lehet ez annak a jele, hogy a társadalom még nem áll készen egy nagyobb léptékű digitális átállásra?

A bevezetett változtatásokat összességében kifejezetten pozitívnak értékelem. Korábban is számos ügy volt digitálisan intézhető, ugyanakkor az ügyfélkapu korábbi működése komoly biztonsági kockázatokat hordozott. Az azonosítás jellemzően egy egyszerű felhasználónév és jelszó párosra épült, másodlagos hitelesítés nélkül, ami lehetővé tette érzékeny személyes és adózási adatok elérését. Ez a megoldás mára tarthatatlanná vált, különösen 2025-ben, amikor ilyen jellegű adatok védelme már alapvető elvárás.

Ezért mindenképpen indokoltnak és szükségesnek tartom az átállást egy magasabb biztonsági szintű rendszerre. Ugyanakkor természetes, hogy az ilyen változások sokak számára nehézséget jelentenek. Sokan hozzászoktak a rendkívül egyszerű belépéshez, amely néhány kattintással lehetővé tette az ügyintézést. Az új rendszer viszont további eszközöket, például okostelefont, valamint többlépcsős azonosítást igényel, ami kétségtelenül bonyolultabb. Adatbiztonsági szempontból azonban ez elkerülhetetlen volt.

Jogos kérdésként merül fel ugyanakkor, hogy a bevezetés mennyire volt megfelelően előkészítve. Különösen abból a szempontból, hogy az állampolgárok mennyire kaptak előzetes tájékoztatást, képzést vagy gyakorlati segítséget az új azonosítási módszerek használatához. Ezen a téren lett volna lehetőség erősebb lakossági támogatásra és szélesebb körű információátadásra.

Mindezek mellett egyértelmű előrelépésnek tartom, hogy egyre több, korábban csak személyesen intézhető ügy válik elérhetővé digitálisan. A digitális állampolgárság és a megerősített azonosítási rendszer lehetővé teszi összetettebb eljárások online lebonyolítását is, például a digitális aláírás használatát vagy a dokumentumok hiteles elektronikus aláírását. Emellett számos felületen válik egyszerűbbé és egységesebbé az azonosítás, ami hosszú távon jelentős előnyt jelent.

A kritikák egy része ugyanakkor nem elsősorban a technológia használhatóságából fakad, hanem abból az általános bizalmatlanságból, amely egyes állampolgárok részéről az állammal és az állami adatkezeléssel szemben fennáll.

Sokan attól tartanak, hogy az általuk megadott adatokkal az állam nem megfelelően bánik, vagy visszaélések történhetnek. Ezek az aggályok gyakran inkább bizalmi jellegűek, és nem feltétlenül a digitális eszközök használatának hiányából erednek.

Egyre több adatgyűjtéssel jár a digitális állam kiépítése. Hol húzódik a határ a hatékonyság és a már megfigyelő államnak nevezhető felépítmény között?

Fontos látni, hogy az állam már korábban is rendkívül nagy mennyiségű adatot kezelt az állampolgárokról. Az egészségügyi, adózási és különböző ellátásokkal kapcsolatos adatok eddig is szerepeltek az állami nyilvántartásokban, tehát nem új adatgyűjtésről van szó. Ezek az információk már jelen voltak az állami rendszerekben, legfeljebb nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak egymással összekapcsolva.

A digitális állampolgársági rendszer nem azt jelenti, hogy ezek az adatok jobban vagy szélesebb körben összekapcsolhatóvá válnának. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állampolgárok is képesek biztonságosan azonosítani magukat, és saját adataik felhasználásával intézni ügyeiket. Nem érzékelem úgy, hogy a rendszer bevezetése érdemben növelte volna azt az adatmennyiséget, amellyel az állam korábban nem rendelkezett.

Felmerülhet ugyanakkor az az érv, hogy a digitális aláírás vagy a személyazonosító okmányok adatai is megjelennek ezekben a rendszerekben, de ezek az információk eddig is az állam birtokában voltak, és most legfeljebb az állampolgári azonosítás során válnak hozzáférhetővé. Összességében nem beszélhetünk jelentős adatbővülésről, inkább arról, hogy a modern társadalmak működéséből fakadóan az emberek egyre inkább digitális lábnyomok formájában vannak jelen.

Álláspontom szerint jelenleg még a hatékonyság és a jogszerű adatkezelés határain belül maradunk. A valódi határ ott húzódik, ahol az állam az állampolgárok mozgását, politikai nézeteit vagy más, különösen érzékeny személyes jellemzőit kezdené rendszerszinten nyomon követni. Ezeknek az adatoknak a gyűjtését és kezelését mind a magyar, mind az európai uniós szabályozás kifejezetten szigorúan tiltja.

Mit gondol, elterjedhet valaha az online választás szélesebb körben Európában?

Több európai országban is élénk vita zajlik az online választás bevezetéséről. Németországban például alkotmánybírósági döntés született arról, hogy nem folytatják az e-választás irányába tett lépéseket. A kérdést három fő szempont mentén érdemes vizsgálni.

Az első és legfontosabb a biztonság. Ennek két oldala van: egyrészt az, hogy a választópolgárok technikailag mennyire képesek megfelelően használni egy ilyen rendszert, másrészt az, hogy létrehozható-e olyan informatikai infrastruktúra, amely minden külső támadással szemben kellően védett. Ez utóbbi annyira kritikus kérdés, hogy a legtöbb európai állam inkább visszalép, és a személyes szavazásnál marad. Valós kockázatot jelent, hogy külső államok professzionális hackercsoportokon keresztül próbálnak beavatkozni a választási folyamatba, akár túlterheléses támadásokkal, akár az adatok manipulálásával. Bár rendkívül fejlett rendszerek építhetők, ez a veszély soha nem zárható ki teljes mértékben.

A második szempont a digitális készségek szintje. Az észt modell ebből a szempontból sajátos, mivel ott az online és a személyes szavazás párhuzamosan működik. A tapasztalatok szerint az online szavazás különösen a külföldön élő állampolgárok számára jelent könnyebbséget, akiknek így nem kell például nagykövetségre utazniuk. Észtországban a választók mintegy fele él az online szavazás lehetőségével, ami kedvező arány, és a részvételt is növelheti. Ugyanakkor problémát okozhat, ha jelentős különbségek vannak a digitális készségekben: míg a fiatalabb generációk számára az online szavazás egyszerű, az idősebbek vagy a digitálisan kevésbé felkészültek számára a részvétel továbbra is nehéz maradhat.

A harmadik, és talán legfontosabb tényező a bizalom kérdése. Az online választás csak akkor működhet, ha az állampolgárok széles körű bizalommal vannak az állam iránt, és elhiszik, hogy a rendszer képes szabályosan és tisztességesen lebonyolítani a választást.

A hagyományos, személyes szavazás esetében számos ellenőrzési mechanizmus működik: a szavazókörökben jelen lehetnek a pártok delegáltjai, a szavazólapok ellenőrizhetők és újraszámolhatók. Ez egy átlátható, stabil rendszer. Az online szavazást ezzel szemben sokan nehezen átlátható „fekete dobozként” érzékelik, ahol a szavazatok bekerülnek a rendszerbe, de a feldolgozásuk folyamata kevésbé követhető. Bár ezek a rendszerek auditálhatók, a technikai garanciáknál is fontosabb, hogy az állampolgárok ténylegesen bízzanak bennük.

Erősen polarizált politikai környezetben – amilyen Magyarországon is jellemző – különösen nagy a kockázata annak, hogy a választási eredményeket egyes csoportok nem fogadják el hitelesnek. Ez súlyos legitimitási válsághoz vezethet, amit mindenképpen el kell kerülni. Mindezek alapján, bár a technológia már rendelkezésre áll, ahogyan azt Észtország példája is mutatja, a következő öt-tíz évben nem tartom reálisnak, hogy Európában széles körben bevezessék az online választást, Magyarországon pedig különösen nem.

Az országgyűlési választások helyett lehetne olyan választást találni, ahol tesztüzemben ki lehet próbálni az online szavazást? Úgy tudom, hogy például Csehországban az önkormányzati rendszerben már kísérleteznek ilyesmivel.

Nemzetközi szinten valóban találunk példákat arra, hogy kisebb jelentőségű választásokat részben az online térbe helyeznek át. Ez alkalmas lehet arra, hogy a választókat fokozatosan hozzászoktassák a rendszerhez, és korlátozott környezetben teszteljék annak működését. Elvben ez Magyarországon is egy járható út lehetne. A gyakorlatban azonban jelenleg nem látom annak a politikai akaratát, hogy ilyen irányú kísérletezés elinduljon.

Elképzelhetőnek inkább azt tartom, hogy népszavazások vagy hasonló, kisebb politikai tétű döntések esetében jelenjen meg részben az online szavazás lehetősége. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a választási szabályozás kétharmados törvényekhez kötött, ami azt jelenti, hogy a bevezetéshez széles körű politikai egyetértésre lenne szükség.

Az elmúlt időszakban ugyan rendelkezett kétharmados többséggel a kormányzó párt, de ez a jövőben egyáltalán nem magától értetődő. Egy ilyen átalakításhoz több párt támogatása kellene, és nem biztos, hogy ez minden politikai szereplő érdeke. Az online szavazás jellemzően azoknak a pártoknak kedvez, amelyek fiatalabb, digitálisan aktívabb szavazóbázissal rendelkeznek, vagy jelentős számú külföldön élő támogatót tudhatnak maguk mögött. Azok a pártok viszont, amelyek inkább idősebb, alacsonyabb digitális kompetenciájú vagy kevésbé iskolázott választókra támaszkodnak, kevésbé érdekeltek egy ilyen rendszer bevezetésében.

Az észt tapasztalatok is azt mutatják, hogy az online szavazás politikai viták forrásává válhat. Ott például bizonyos választások után rendszeresen éppen a jobboldali pártok kérdőjelezik meg az eredmények legitimitását, részben azért, mert ez a rendszer nem kedvez az ő szavazóiknak. Mindezek alapján nem tartom valószínűnek, hogy Magyarországon a közeljövőben sor kerülne az online szavazás bevezetésére, még tesztjelleggel sem.

Ha nem az állam szervezné az online választásokat, az megoldást jelenthetne a bizalmi problémákra? Vagy nagyon elrugaszkodott ez a felvetés, hogy például az európai integrációnak ilyesmi is része legyen?

Az online választás megszervezéséhez olyan adatokra van szükség, amelyek jelenleg kizárólag az állam rendelkezésére állnak. Ezeknek az adatoknak a külső szereplők, akár magáncégek, akár európai uniós szintű szervezetek számára történő átadása jogilag rendkívül problémás lenne. Ezt a megoldást ezért alapvetően nehezen kivitelezhetőnek tartom.

Egy egyszerű példával élve: Magyarországon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek az országgyűlési választásokon, ugyanakkor nem egyéni választókerületben, hanem külön listán szavaznak. Ehhez az államnak pontos nyilvántartással kell rendelkeznie arról, hogy ki jogosult szavazásra és milyen formában. Egy online választás esetében ez a nyilvántartás elengedhetetlen, és ezt jelenleg kizárólag a magyar állam kezeli.

További problémát jelent, hogy több európai ország nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét. Ha ezek az érzékeny adatok európai uniós szintre vagy egy külső céghez kerülnének, nem lenne garantálható azok megfelelő védelme. Ez különösen azokat az állampolgárokat érintené hátrányosan, akik azért bízták adataikat a magyar államra, mert biztosak voltak abban, hogy azokat más államok nem ismerhetik meg.

Mindezek mellett a bizalom kérdése ebben a konstrukcióban sem kerülhető meg. Egy külső szereplő esetében is felmerülne, hogy ki választotta ki az adott céget, miért éppen rá esett a választás, milyen infrastruktúrán tárolják az adatokat, mely országban működnek a szerverek, és kik férhetnek hozzájuk. Ezek a kérdések újabb bizalmi dilemmákat vetnének fel. Még akkor is, ha történetesen Európai Unióra bíznánk ezeket az adatokat.

Nem látom tehát úgy, hogy az online választás külső, akár európai uniós keretek közé helyezett lebonyolítása érdemben csökkentené a bizalmi problémákat vagy biztonságosabb megoldást jelentene. Inkább egy újabb, nehezen kezelhető bizalmi spirált indítana el, amely végső soron nem oldaná meg az alapvető aggályokat.

Milyen további problémák merülnek fel az online szavazással kapcsolatban?

Az egyik leggyakrabban hangoztatott ellenérv az, hogy a voksolás nem a szavazófülke védett környezetében történik. Emiatt sokkal könnyebbé válhat a szavazók befolyásolása vagy akár kényszerítése. Előfordulhat, hogy valaki más jelen van a szavazás során, például egy családtag, házastárs, munkáltató vagy más személy, aki nyomást gyakorol arra, hogy a választó kire adja le a szavazatát.

A hagyományos, személyes szavazás esetében ez a kockázat nem áll fenn, mivel a szavazó a fülkében egyedül tartózkodik, és senki nem látja, hogyan voksol.

Ez az érv az online választások egyik legsúlyosabb ellenérve, mivel alapvetően sérti a szavazás szabadságát. Az észt rendszer erre a problémára egy sajátos megoldást alkalmaz: az állampolgárok többször is leadhatják a szavazatukat online, és mindig az utolsó online szavazat számít. Emellett, ha valaki végül személyesen szavaz, akkor a személyes voks automatikusan felülírja az összes korábban leadott online szavazatot. Így elvileg lehetőség nyílik arra, hogy a választó egy későbbi időpontban, külső befolyástól mentesen döntsön.

Ez a megoldás azonban rendkívül pontos és naprakész nyilvántartást igényel. Informatikai szempontból a többszöri online szavazás kezelése viszonylag egyszerű, mivel időbélyegek alapján egyértelműen meghatározható, melyik szavazat az érvényes. Ugyanakkor a rendszernek azt is követnie kell, hogy ki szavazott személyesen, és ezeknek az adatokat össze kell kapcsolni az online voksolással. Ez jelentősen bonyolítja a választási infrastruktúrát, és további kockázatokat is magában hordoz.