Több mint 100 millió köbméter ivóvíz tűnik el évente: közeleg a magyar vízkatasztrófa?

A víziközmű-hálózatok a létfontosságú infrastruktúra részét képezik, így az állapotuk közvetlenül hat a lakosság ellátásbiztonságára. Magyarországon a lefedettség a legutóbbi adatok szerint 99,7%-os. A Magyar Víziközmű Szövetség adatai szerint ugyanakkor a becsült hálózati veszteség 2024-ben 138,8 millió m3-t ért el, az átlagos értékesítési veszteség számításaik szerint 24,5%-os volt. A Víz Koalíció civil hálózat 2020-as adatokon alapuló tanulmányából az is kiderül, hogy a hálózati veszteségek mértéke egyes rendszerekben a 60%-ot is meghaladja.

A szakértők szerint a megoldás az ágazati paradigmaváltásban, a megújítás során a legújabb szabványok alkalmazásában és a digitálisan nyomon követhető, szélesebb spektrumot alkalmazó, modern kivitelezési megoldásokban rejlik.

Az ECORPS Kft. tulajdonos- ügyvezetője a MAVÍZ adataira hivatkozva úgy számol, hogy évente mintegy 19-21,5 milliárd forintnyi közpénz tűnik el az elfolyó vagy el nem számlázható víz miatt. Ez a veszteség évről évre állandó, tehát nem egyszeri tétel, hanem tartósan fennálló gazdasági kár. Az ebből adódó megtakarítás fedezhetné akár több tucat kisebb hálózat teljes korszerűsítését évente.

„Tiszteletre méltó a hazai vízművek szakmai munkája a kiváló minőségű ivóvíz előállításában, ám ez az érték csak addig fenntartható, amíg a víz a minőségéhez méltó csőhálózaton jut el a fogyasztókhoz” – fogalmazott Illés Gábor. 

A leromlott állapotú régi vezetékek és azok nem homogén kötései (pl. gumigyűrűs vagy kócos-cementes) a nyomásingadozások, szivárgások és csőtörések révén nemcsak szennyeződéseket engedhetnek be a hálózatba, hanem értékes ivóvizet is veszítenek az anyag- és kötéshibák miatt

- tette hozzá a szakértő.

EZ IS ÉRDEKELHET

Kiderült a magyar ásványvizek sötét titka: literszám vedelik a magyarok, de ezzel nem számoltak

A különösen forró nyarak idején magától értetődő, hogy több vizet iszunk.

Technológiai fordulópont. Lejtő vagy emelkedő?

Illés Gábor szerint a megoldás a technológia ma is elérhető modernizációjában rejlik.

„Az elavult, úgynevezett KPE-gyakorlat (1984–2005 között érvényes szabvány) helyett a PE100 polietilén hegesztett csőrendszerek, valamint a hozzájuk szervesen kapcsolódó újabb biztonsági követelményrendszerek bevezetése lenne kulcsfontosságú. A szakma rövid időn belül elérhetné a kor elvárásainak megfelelő legmagasabb színvonalat. Viszont, ha a megrendelők a legtöbb területen nem lépnek túl a ’80-as évekből megmaradt szokásokon, a rendszer kiépítése alacsony hatásfokú, minősége pedig gyenge marad” – hangsúlyozta a szakértő.

Az ECORPS Kft. tulajdonos-ügyvezetője kiemelte, hogy a korszerű követelmények szerinti hegesztéssel létrejött csőrendszer a legidőtállóbb pontja lehet a hálózatoknak, hiszen a kötések mentén is homogén, tartósan szivárgásmentes működést eredményez. A kivitelezés tárgyi szükségleteire (csőanyag, eszközök), a személyzet és a technológiák alkalmasságára, továbbá a varratok ellenőrzésére vonatkozó szabványok ismerete és betartatása alapvető követelmény kellene, hogy legyen, hiszen ezek hiányában a megvalósulás műszaki és jogi szempontból is kockázatos. Hozzátette, hogy a korszerű technológiák nemcsak a kötések minőségét javítják, hanem a folyamat ellenőrzését is forradalmasítják.

Ugyanakkor sajnos az a tapasztalatom, hogy még az elterjedtebb automatizált technológiák esetében is előfordul, hogy a munkák hiányosan rögzített adatokkal kerülnek átadásra. Pedig a nyomon követhetőség nem csupán szakmai igény, hanem gazdasági érdek is, hiszen segít beazonosítani és kizárni a silány munkát, rövidíti az átadási időt, felesleges javítási költségeket takarít meg, és üzembiztonsági, valamint jogi szempontból is kedvezőbb helyzetet teremt.

A szakértő követendő példaként említette a földgázipart, amely a ’80-as, ’90-es években hasonló helyzetből indult, mégis óriási munkával és tudatos szabályalkotással rövid időn belül biztonságosan üzemelő, korszerű hálózatot hozott létre – pedig akkor szabványok, anyagok és eszközök tekintetében jóval korlátozottabb feltételek álltak rendelkezésre. Valamint sikeresek ezen a területen egyes államilag támogatott mezőgazdasági öntözőrendszerek is, amelyek alapos és kiforrott minőségbiztosítási rendszere könnyen átültethető.

A magyarországi ivóvízhálózatok műszaki állapota tehát komoly kihívás elé állítja az ágazatot. A munka hatékonyságát ugyanakkor jelentősen növelhetik azok a modern, forrásigény nélküli minőségjobbító megoldások, amelyek már ma is rendelkezésre állnak. A szakma döntése, hogy egységesen bevezeti ezeket, vagy továbbra is széttagoltan, eltérő gyakorlat szerint működik, vállalva annak kockázatát, hogy a felzárkózás lehetősége beláthatatlanná válik.