Erre a veszélyes csapdára kevesen gondolnak a mesterséges intelligencia kapcsán: így veszi át észrevétlenül az irányítást a gondolataink felett

A technológiai fejlődés és a mesterséges intelligencia rohamos térnyerése ma már nem csupán elméleti kérdés, hanem a mindennapi kreatív munka, a vizuális kultúra és a felsőoktatás legpragmatikusabb mozgatórugója. Iványi-Bitter Brigitta, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Kulturális Örökség Labjának kutatója és oktatója éppen ezen az izgalmas, ám kihívásokkal teli határmesgyén végzi munkáját. Tevékenységének fókuszában annak vizsgálata áll, hogy a mesterséges intelligencia hogyan formálja át a kulturális örökségünkhöz fűződő viszonyunkat, és miként integrálható mindez a modern oktatásba.

A szakember kanadai tartózkodása során mélyedt bele jobban az AI kép- és videógenerátorok fejlesztésébe, ezzel a tudással felvértezve pedig ma is állítja: egy olyan technológia, mint a generatív AI, képtelen pontosan és hitelesen visszaadni a magyar kulturális örökség vizuális elemeit. 

A MOME szakemberének munkája szorosan összefonódik azzal az égető technológiai kérdéssel, hogy a globális adatkészleteken betanított gépi tanulási modellek miként bánnak a periférikusabb, kisebb digitális jelenléttel bíró régiók kultúrájával. Kiemelt kutatási területe, hogy az AI-rendszerek hogyan képesek reprezentálni az angolnál jóval kisebb adathalmazzal rendelkező nyelvek – így a magyar, vagy a szélesebb visegrádi régió – vizuális örökségét. A technológia pragmatikus megközelítése itt azt jelenti, hogy egzakt módon vizsgálják: mit emelnek ki az algoritmusok, mit egyszerűsítenek le végletesen, és mik azok a kulturális finomságok, amik teljesen eltűnnek a generált képekről.

„Ma talán a legfontosabb kérdések közé tartozik, hogy melyik kultúra látható az AI-rendszerekben és melyik marad ki belőlük; milyen adatokból tanulnak ezek a modellek; hogyan alakul át a valóságot megjelenítő kép természete; és miként tudjuk megőrizni a kulturális sokszínűséget egy olyan technológiai környezetben, amely hajlamos a globális homogenizációra.” – mondja a szakember.

Ez az oktatási és kutatási irány tehát egyszerre próbálja felvértezni a jövő kreatív ipari szereplőit és a kulturális intézményeket azzal a tudással, amellyel tudatosabban és kritikusabban használhatják ezeket az amúgy elkerülhetetlen eszközöket.

Az idő illúziója és a figyelem fragmentálódása a digitális térben

A technológiai eszközök állítólagos időspóroló funkciója és a valós emberi tapasztalás közötti ellentmondás az egyik leggyakoribb modern probléma, amellyel az oktatás során is szembesülnek. Bár a technológia valóban rengeteg részfeladatot és munkafolyamatot felgyorsított, az ebből nyert időt paradox módon sosem a pihenés, hanem az azonnal megemelkedő elvárások rendszere emészti fel.

A digitalizáció következtében a kommunikáció sebessége drasztikusan nőtt: párhuzamosan több csatornán vagyunk jelen, hatalmas mennyiségű információt dolgozunk fel, miközben állandósul az a frusztráló érzés, hogy mindig van még egy megválaszolatlan üzenet, vagy egy újabb platform, amely a figyelmünket követeli.

A technológia által felszabadított időt az esetek többségében azonnal újabb és újabb feladatok töltik ki.

Emellett a digitális környezet tervezési sajátosságai apró, töredékes egységekre bontják a fókuszt, így a modern ember számára ma már nem is az idő fizikai hiánya a legfájóbb, hanem az elmélyült, zavartalan fókuszálásra való képesség elvesztése.

„A legfontosabb kérdés talán már nem is az, hogy mennyi időnk van, hanem az, hogy mennyire tudunk rendelkezni a saját figyelmünk fölött.” – hívja fel a figyelmet a MOME Kulturális Örökség LAB oktatója.

Edukáció a mesterséges intelligencia korában

Az egyetemi oktatásban részt vevő hallgatók és a kreatív szakemberek technológiahasználata kettős képet mutat. Egyrészt elképesztő sebességgel és találékonysággal sajátítják el a legújabb digitális platformok és AI-alkalmazások kezelését, amelyeket professzionálisan használnak szervezésre, ötletelésre, vizuális kísérletezésre vagy gyors adatkeresésre. A rendszer mélyebb megértése és a tudatosság azonban sokszor hiányzik. A technológia használata annyira magától értetődővé vált, hogy a határok meghúzása, annak felismerése, hogy mikor jelent valódi segítséget egy szoftver, és mikor kezdi el észrevétlenül irányítani az alkotót, szinte sosem tudatos döntés eredménye.

Az oktató rávilágít egy kifejezetten veszélyes felsőoktatási jelenségre, amely a mesterséges intelligencia nem kellően kritikus használatából fakad: gyakran előfordul, hogy a hallgató a munkafolyamat végére egy teljesen más tartalmat, más szöveget hoz létre, mint amit eredetileg megálmodott.

Ennek oka nem a kreativitás hiánya, hanem az, hogy a diák hagyta, hogy az AI-szöveggenerátor belső logikája és érvelési rendszere átvegye az irányítást a saját gondolkodása felett.

A szakértő szerint a digitális műveltség ma már túllépett a puszta felhasználói képességeken: a legfontosabb kompetencia a szelekció képessége, és az, hogy az alkotó hű tudjon maradni az eredeti céljaihoz a tartalomgenerálás közben is. Erre a problémára a pragmatikus oktatási válasz csak az lehet, ha a diákok megtanulják a rendszerek kritikai értelmezését, és megértik, hogyan is működik valójában "belülről" egy kép- vagy szöveggenerátor.

Az emberi látásmód pótolhatatlansága

Gyakori félelem, hogy a könnyen hozzáférhető technológia leértékeli az emberi kreativitást, ám a kutató szerint az AI inkább új csatornákat nyitott meg, miközben ezzel egy időben teljesen új szűrőrendszereket is létrehozott a tartalomfogyasztásban. Kétségtelenül zajlik egy demokratizáló folyamat: ma már tömegek számára vált egyszerűvé egy ötletből vizuális prototípust, képet, videót vagy zenét generálni és azt publikálni. Bár egyre többen képesek alkotni, a minőségi, magas hozzáadott értéket képviselő tartalom előállítása továbbra is szűk réteg kiváltsága marad.

Egy pragmatikus példával élve: ha mesterséges intelligencia segítségével kell létrehozni egy háromperces videót, amely a Balaton különleges természeti és kulturális adottságait mutatja be, azonnal és élesen megmutatkozik a különbség egy tanult, analóg filmrendezésben is jártas alkotó, és egy laikus AI-felhasználó végeredménye között. A szoftverek magas szintű kezeléséhez ugyanis elengedhetetlen a filmrendezői látásmód, még akkor is, ha a jelenetet nem fizikai kamerával rögzítik, hanem a promptok segítségével pusztán ki kell találni, minek és hogyan kellene megjelennie a képernyőn.

De gondoljunk csak a telefonunkban lévő fényképezőgép használatára, attól még hogy szinte mindenkinek van, nem lesz mindenki világhírű fotóművész. Így van ez az AI eszközök használatával is.

– fejtette ki álláspontját Iványi-Bitter Brigitta.

Éppen a technológia túlzott leegyszerűsítő hatása miatt elengedhetetlen, hogy a modern művészeti és design oktatásban is stabil pillér maradjon a hagyományos technikák elsajátítása, a fotó- és filmtörténeti hagyományok ismerete, valamint az egyéni, autonóm alkotói hang megkeresése. A kifinomult, komplex AI-filmek mögött a jövőben sem puszta szóbeírás (promptolás) áll majd, hanem komoly technikai tudás és alaposan felépített művészi koncepció.

Szerzőség, eredetiség és a jövő sérülékeny archívuma

A generatív AI által létrehozott vizuális és szöveges tartalmak gyors terjedését a szakember nem tartja önmagában riasztónak, sokkal inkább egy komolyan vizsgálandó, mélyreható jelenségnek. Kutatási és kísérleti, inspirációs fázisban ezek az eszközök kiválóak, de megítélésük mindig a felhasználás céljától, környezetétől és az átláthatóságtól függ.

A kreatív szektorokon belül nagyon eltérő az AI fogadtatása: míg a design területén szinte azonnal beépült a kísérletezés folyamatába, addig az irodalom, a fotográfia vagy a zene világában sokan fenyegetésként élik meg, és parázs vitákat generál a szerzőség kérdése.

– árulta el a MOME oktatója.

A technológia talán legnagyobb hatása nem is pusztán abban rejlik, hogy mit képes előállítani, hanem abban, hogy filozófiai és pragmatikus szinten is újra kell definiálnunk általa, mit is jelent az eredetiség, a stílus, vagy maga az alkotás fogalma.

Ez a fogalmi újraértelmezés szorosan kapcsolódik a kulturális örökség jövőbeli formájához is. Iványi-Bitter rámutat arra az izgalmas tényre, hogy a mi korunk jövőbeli kulturális öröksége éppen most, ezekben a percekben formálódik, és jelentős része kizárólag digitális formában fog létezni.

A mai vizuális nyelvek, online platformok, digitális közösségi terek, mémek, játékvilágok, sőt, a pusztán AI-jal generált formák is történelmi lenyomatokká válnak. A kutató kiemeli, hogy még a 2022-ben készített, azóta sokszor megmosolyogtató minőségű AI-képek is már történelemnek számítanak. Ugyanakkor óriási technológiai kihívás ennek az örökségnek a megőrzése.

A digitális archívumok sokkal sérülékenyebbek a fizikai tárgyaknál: a platformok megszűnhetnek, a fájlformátumok elavulnak, a kontextusok pedig végleg elveszhetnek az adatok tengerében, így a digitális vizuális archívumok tudatos és óvatos megőrzése az egyik legfontosabb jövőbeli feladat.

Túlélési stratégiák és a jövő kettőssége

Az átlagos felhasználó számára, aki nap mint nap úgy érzi, hogy felőröli a digitális zaj, az oktató teljesen validálja ezt az érzést. Mivel a jelenlegi technológiai ökoszisztémát tudatosan úgy tervezték meg a tech-óriások, hogy a platformok folyamatosan versenyezzenek az emberi figyelemért, a szűrés képessége ma már nem luxus, hanem alapvető túlélési kompetencia. A pragmatikus tanács ezen a téren rendkívül egyszerű: a bemeneti csatornák drasztikus, tudatos csökkentése.

Minimalizálni kell az értesítéseket, redukálni a párhuzamosan használt felületeket, és ami a legfontosabb: szigorú idősávokat kell kijelölni, amikor az egyén teljesen elzárja magát a digitális zajtól.

– osztott meg néhány jó tanácsot a Pénzcentrummal Iványi-Bitter Brigitta.

El kell fogadni azt az alapvetést, hogy a modern technológiai tudatosság legmagasabb foka paradox módon éppen a szelekcióban és a nemet mondásban rejlik: senkinek sem kötelező minden új funkciót vagy digitális trendet azonnal követnie.

Ami a következő 10-15 év jövőképét illeti, a szakember egy nagyon érdekes kettősséget jósol. Makroszinten a világ egyértelműen tovább fog gyorsulni: az AI fejlődése, a platformgazdaság térnyerése és az automatizáció még sebesebbé teszi a termelést, a döntéshozatalt és az információ áramlását. Azonban éppen erre az extrém technológiai felgyorsulásra adott természetes emberi reakcióként meg fog jelenni egy tudatos, szelektív lassulás is.

„Közben egyre erősebb lesz az igény a lassabb, emberibb, közvetlenebb tapasztalatokra is. Már ma is látszik, hogy felértékelődik a figyelem, a jelenlét, a kézzel végzett alkotás, a könyv, a természet, a személyes közösség, a fizikai térben átélt kultúra.” – állítja a MOME Kulturális Örökség LAB vezetője.

A jövő oktatásának, társadalmának és technológiai fejlesztőinek tehát az lesz a legnagyobb, legpragmatikusabb feladata, hogy képesek legyenek egy olyan élhető egyensúlyt kialakítani, ahol a mesterséges intelligencia és a digitális eszközök nem leuralják a figyelmünket, hanem észrevétlenül a háttérbe húzódva, valós támogatást nyújtanak az emberi életminőség javításához – zárta gondolatait Iványi-Bitter Brigitta.