Emlékhelyek, hősök, tanulságok: miért fontos ma is Nándorfehérvár és Mohács?

Immár 500 év telt el a gyászos mohácsi csata óta, ami megtörte a Magyar Királyság erejét és egységét, megtépázta tekintélyét és önbizalmát, és új, szomorú, küzdelmekkel teli korszakot nyitott a magyarság számára. Ám nem csak ennek van kerek évfordulója, hanem a nándorfehérvári diadalnak is, ami kerek 70 évvel előzte meg a nemzeti tragédiát. Nándorfehérvár, a mai Belgrád sikeres védelmezése kevés győzelmeink közül is messze kimagaslik, hiszen ez tette lehetővé a hetvenéves békés fejlődést, ez alapozta meg a Magyar Királyság fénylő korszakát. Európa egyik legjelentősebb politikai és gazdasági hatalmaként hihetetlen kulturális pezsgés indult meg, a kor reneszánsz művészei és tudósai a budavári palotában találkoztak, a gazdasági és kulturális pezsgés az egész országra kiterjedt.

Még a messzi távolból is meghatottan és büszkén emlékezünk azokra a hősökre, akik halált megvető bátorsággal a végsőkig küzdöttek Nándorfehérvár falainál, és összefogásuk, merészségük és vakmerőségük meghozta a fényes diadalt: Hunyadi Jánosra, Kapisztrán Jánosra, és a névtelen harcosok sokaságára. A néhány évvel korábban Bizáncot elfoglaló, és 1456-ban Magyarország ellen forduló török veszedelem hírére keresztes háborúra hívó pápai szó kevesekben talált visszhangra, ezek egy része sem jutott el Belgrád alá. Hunyadi a már körülvett vár vízi blokádjának áttörésével jutott be a várba 10000 katonájával, a Magyarországon toborzott keresztesekkel pedig a fantasztikus szónoki képességekkel rendelkező ferences szerzetes, Kapisztrán János került a Száván átkelve az ostromló török sereg oldalába. A két hős együttes ellentámadása szétzilálta a török támadókat, és miután II. Mehmed szultán megsebesült, a vert sereg fejvesztetten menekült el a csatatérről. A II. Callixtus pápa által elrendelt mindennapi harangozás és imádkozás a győzelem hatására fennmaradt, ennélfogva a déli harangszó még manapság is erre emlékezteti a világ keresztényeit. Az 1456. július 22-én kivívott diadal szomorú következménye, hogy mindkét vezér, a karddal küzdő Hunyadi János és a kereszttel hadakozó szerzetes a hamarosan kitört pestisjárványnak esett áldozatul. A győzelem azonban meghozta gyümölcsét, az elkövetkező évtizedekben nem került sor nagyszabású török támadásra.

Emlékeztetőül álljon itt Nagybáncsai Mátyás História az vitéz Hunyadi János vajdáról című, 1560-ban írott költeményének két versszaka, amely ékesen bizonyítja, hogy még száz évvel később is elevenen élt a nándorfehérvári hősök emlékezete:

„Az vitéz magyarok Hunyadi Jánossal esmét ’Jésust’ kiáltnak,
Esmét az városból az Mahumet császár hadát ők visszavágák,
Az császár zászlóit mind zászlótartóstul kőfalról visszahányák.
Szintén estvefelé, mikor az törökök az ostromon volnának.

 Forgódik Hunyadi, az népet biztatja, elindula előttek.
 Törésről az pogánt az vitéz magyarok ott csakhamar elverék,
 Mind az táboriglan hátokon menének, nagy vérontást tevének,
 Mahumet császárnak mellében egy nyilat az magyarok lövének.”

„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben”, panaszolta önkritikus őszinteséggel Kölcsey Ferenc nemzeti imánkban, az 1823-ban költött Himnuszban, s valóban: a Mátyás király halála utáni anarchikus évtizedek, a Dózsa György által vezetett parasztháború előre vetítette az összeomlást. Az ifjú II. Habsburg Lajos király ugyan felelősségteljesen igyekezett hadseregét megerősíteni, amiben igen sok cseh, német és más katona is volt, mégsem sikerült neki országot megvédeni képes erőt kiállítani, amelyikkel sikeresen fel tudta volna tartóztatni a hatalmas technikai és létszámbeli túlerőben lévő támadó török sereget. A mohácsi csatamezőn 1526. augusztus 29-én bekövetkezett végzetes összecsapásban odaveszett a király és fővezére, Tomori Pál kalocsai érsek és az ország színe-virága, kimaradtak viszont a Horvátországból és Erdélyből érkező csapatok. Felmerült ezek szándékos késlekedése, de visszatekintve talán jobb is így, mivel igen valószínű, hogy ők is elpusztultak volna. Így viszont nem maradt teljesen védtelenül az ország. Ennek ellenére Szulejmán akadálytalanul bevonult Budára, és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem szállta meg már ekkor országunk középső részét. 

A török hódoltságra és kiszolgáltatottságra való emlékezés a 19. század elején tört fel elemi erővel. Reformkori költőink és gondolkodóink ekkor állítottak máig ható emléket e szomorú eseménynek. Álljon itt Kisfaludy Károly Mohács című verséből két részlet. Kezdő sorait mindenki ismeri, de bizakodó, előre tekintő befejező része nem annyira közkeletű, pedig ez ad versének mégis hitet, és nyújt buzdítást:

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,

Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!...

…Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,

S égve honért bizton nézzen előre szemünk,

És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,

Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!”

A tragikus végkifejletű mohácsi ütközet emlékezete a Trianoni országcsonkítástól és forradalmi-ellenforradalmi összecsapásoktól sújtott országban különös hangsúlyt kapott 1926-ban. A megemlékezésekhez kapcsolódóan Brodarics István, Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról című műve alapján végigjárták II. Lajos és csapatai útját Budáról Mohácsig, és a táborhelyeken emlékműveket állítottak.

„Közben napról napra erősödtek a hírek a török további előrehaladásáról, végül megtudták, hogy már át is kelt a Száván, néhány útjába eső várat földúlt, Péterváradot ostromolja, és már hevesen szorongatja a várat szárazon és vízen (mivel a város nemigen volt megerősítve). Ekkor végre a király, noha sem Csehországból, sem máshonnan mindaddig semmit sem kapott, és csak igen csekély számú csapatai voltak, mégis, nehogy úgy lássék, mintha ekkora országos veszedelemben valamit is elmulasztott volna, ami rajta állott, július 24-én Budáról kicsiny kísérettel kivonult, hogy a Duna partja mellett lassan Tolna felé haladjon… A Duna partja mellett Penteléig mentünk, arra a helyre, amely olyan régi, hogy mint Eszékről is említettük, valamilyen római település romjait őrzi. Itt várt ránk az erdélyi vajda izenetével Bácsy György. Az izenet lényege a következő volt: a vajda kétségben van afelől, mit kell tennie, a különféle utasítások miatt, melyek hozzá ama napokban küldettek.”

A 450 éves évfordulóra elkészült a csata egy tömegsír fölé és köré kialakított emlékparkja, amelynek többszöri fejlesztés és bővítés utáni végleges formája az idei 500 éves évfordulóra kellett volna megvalósulnia. Szomorú, hogy a kutatásra és fejlesztésre biztosított jelentős anyagi keret ellenére a program lezárása jövőre marad. A szomorúságot fokozza a csata pontos helyéről folyó szakmai vita. Jó lenne, ha nem ismétlődne meg a magyar átok, és a széthúzást fölváltaná a megértő együttműködés.

Bizony jó lenne, hiszen negatív és pozitív példa van elég. Gondoljunk a Muhi csatára, amiben a magyar bárók egy része nem vett részt, ugyanakkor a király, IV. Béla kis híján az életét adta országáért. Nándorfehérvár példája is hasonló, de csodálatos példa, hiszen innen is hiányoztak sokan olyanok, akiknek vállvetve kellett volna küldeniük Hunyadi és Kapisztrán oldalán. Hogy a két hősnek szerencse volt? Lehet, de vasakaratú és önfeláldozó kitartásuk nélkül ez mit sem ért volna. A mohácsi győztes, Szulejmán pont 40 évvel első diadala után indult meg hatalmas seregével Bécs ellen. Útját állta azonban egy nem túl nagy erősség, Szigetvár, benne Zrínyi Miklós gróf csekély csapatával. A királyi segély ígéret maradt, Szigetvár elesett, a védők kivétel nélkül hősi halált haltak, de mivel a török császár az elhúzódó ostrom alatt meghalt, a sereg hazavonult, Bécs megmenekült. Zrínyi hasonnevű, tragikus sorsú törökverő dédunokája Szigeti veszedelem című eposzában örökítette meg dicső őse hőstettét:

"Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát

Ki meg merte várni, Szulimán haragját,

Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,

Az kinek Europa rettegte szablyáját."

Emlékezzünk meg Balassi Bálint szavaival azokról a névtelen hősökről is, akik évszádokon keresztül küzdöttek az idegen hódítók ellen, és gyakran életüket adták azért, hogy hazánkat azóta is és most is magyar hazának nevezhessük!

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?

Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;

Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.

Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul,

Sőt azon kívül is, csak jó kedvéből is vitéz próbálni indul,

Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.

(Ad laudem confiniorum / Egy katonaének a végvidék dicséretére)

A nándorfehérvári diadalra való megemlékezés tehát óhatatlanul felvet más, súlyos kérdéseket is. Múltbeli hányattatásaink és sikereink szereplői, felelős vezetői is emlékezésre méltó magyarok voltak, akik tudásuk, hazaszeretetük, önzésük vagy önfeláldozásuk, felelőtlenségük vagy árulásuk mértékében alakították történelmünket, kormányozták a nemzetközi viszonyok és nagyhatalmak hálójában az országot, formálták azzá Magyarországot, amelynek mi vagyunk jelenlegi tulajdonosai. A tulajdonlás azonban felelősséggel is jár, és ahogy a jelenkor nagyrabecsüléssel vagy megvetéssel beszél régi korok történelmi személyiségeiről, az utókor is kíméletlen ítéletet mond majd mostani elődei cselekedeteiről.