Már csak 10-15 évünk maradt? Ijesztő jövő vár az emberiségre, ha nem változtatunk sürgősen ezen a szokásunkon

Pénzcentrum: A vízért való háborúk története messzire nyúlik vissza.

Szöllősi-Nagy András: Pontosan. A világtörténelem első nagy „vízháborúja” az i.e 26. században tört ki Mezopotámia két városállama, Umma és Lagas között. A közöttük elterülő, rendkívül termékeny mezőgazdasági terület miatt az öntözőcsatornák és folyók vize alapvető szükséglet volt mindkét város számára. Az elterelés és a gátak megrongálása folyamatos feszültséget  eredményezett, ami a két városállam közötti háborúba torkollott. Pár nap csatározás után a felek rájöttek, hogy egyikük sem fog nyertesként kijönni a háborúból, tehát valahogy meg kell állapodniuk. így megszületett a történelem első vízmegosztási megállapodása, amely ma a Louvre-ben látható. Ezt sok szakértő a nemzetközi jog megalapozó dokumentumának tartja.

Ma is komoly konfliktusokat generál a kérdés, a szakértők szerint a 21. század nagy háborúit nem az olajért, területekért, hanem a vízért fogják vívni az országok.

Sajnos ez így van. A mai konfliktusok közül legismertebb az Etiópia és Egyiptom közötti, amely a Nagy Etióp Reneszánsz Gát, Afrika legnagyobb gátja miatt robbant ki. Eddig szerencsére a háborút megúsztuk, bár az egyiptomi kormány egyszer már közel járt ahhoz, hogy lebombázza a gátat. Amely a Kék-Níluson, 4,6 milliárd dolláros beruházással létrehozott, 9 Balaton-nyi (!) vizet tároló rendszer. Célja az etióp energiaellátás biztosítása, öntözéses gazdálkodással az élelmiszerbiztonság megteremtése és az árvizek szabályozása, tehát   az ország gazdasági fejlődésének felgyorsítása. A tározó léte máig nem szűnő, fel-fellobbanó konfliktus a két ország között. Ami nem csoda, ha tudjuk, hogy Egyiptom vízellátásának közel 90%-a a Nílustól függ, vagyis számára élet-halál kérdés a folyó hasznosítása.

Mekkora a földünk vízkészlete?

Ha a föld összes vizét 100%-nak vesszük, ennek 97,5% sós víz, ami közvetlen emberi fogyasztásra nem alkalmas. A maradék 2,5% 60%-a állandóan fagyott állapotban van az Északi- és Déli sarkon, az állandó hótakarókban és gleccserekben valamint a szibériai perfamfrosztban, vagyis az állandóan fagyott talajban.  A maradék 90%-a pedig felszín alatti rétegekben helyezkedik el. Vagyis az emberiség által – tavakban, folyókban, tározókban – közvetlenül hozzáférhető vízkészlet az összmennyiség csupán 0.007 ezreléke. Ezt hívja a szakma „James Bond mennyiségnek.”  

De régóta használjuk a felszín alatti vizeket is, nem?

Igen, ez a történet sem ma kezdődött. Perzsiában 2,5 ezer éve használják az un. qanātokat, az ősi, föld alatti vízelvezető és öntözőrendszert. Ennek lényege, hogy a hegyvidéki lemosódott víztartó rétegekből a talajvizet szivattyúk nélkül, a gravitációt kihasználva, vízszintes alagutakon keresztül vezeti le a vizet a száraz sivatagi településekre. Sőt, a vizet a hagyományos perzsa építészetben passzív hűtésre (klímaként) is használják, szélfogókkal kombinálva. Ezek a remek építmények az UNESCO Világörökség listáján is szerepelnek. A berendezés az iszlámmal átkerült Spanyolországban, majd a hódítással Latin-Amerikába is. Ez volt a világtörténelem első technológiatranszfere.

Meddig tart ez a „James Bond” mennyiség?

A víz véges készlet. A 20. században a világ lakossága (vagyis a napi vízhasználók száma) 2 milliárdról 8,5 milliárdra. A becslések szerint 2122 körül ez a szám 11 milliárdra nő. A szakértők szerint ez a föld eltartóképességének a határa. Ekkora népeség eltartásához ugyanis intenzív öntözéses mezőgazdaságra van szükség, ami nem hozható létre például az amazóniai őserdő teljes kiírtása, a biodiverzitás drasztikus lecsökkentése nélkül. Ami egy átbillenési pontot hoz el. Ezt csak úgy tudjuk kikerülni, ha az elkövetkezendő 10-15 évben átállítjuk a globális vízkezelési és felhasználási stratégiánkat. Többek között fel kell adnunk azt a gyakorlatot, hogy egy adott osztott vízgyűjtőn fekvő ország saját vízkészletével való gazdálkodása kizárólag az ő szuverén joga.  

Magyarországon vízgazdálkodásról beszélve nem kerülhető ki Bős-Nagymaros ügye.

A vizekkel kapcsolatos konfliktusok soha nem hidrológia, hanem politikai viták. Ilyen volt a Bős-Nagymaros vita is, amely a kommunizmus jelképeként bukott el itthon. A környezetvédők nem értették meg, hogy a gátat Gönyűnél is meg lehetett volna építeni, amivel nem tették volna tönkre a Dunakanyar látványát. Sajnos a projekt átpolitizálódása rengeteget ártott a szakmának: a 90-es évek elején az egyetemi, átlag 70 fős vízmérnöki tankörök 4-re olvadtak. Ennek levét máig issza a szakma. Több alvízi gátra lenne szükség, mert a Duna medrének mélyülése, a szigetközi ágak vízproblémája továbbra is égető probléma.   Ez igaz a Tiszára is a hátság vízproblémáinak megoldását illetően.

Hogy függ össze a klímaváltozás a vízkérdéssel?

Egy szóval: közvetlenül. Vannak területek, mint például a Száhel övezet, amelyek élhetetlenek lettek. A klímaváltozás felerősíti ezt a folyamatot. Bár az árvizek sokkal hatásosabban mutatnak a médiában, az igazi gyilkos az aszály. A globális felemelegedés miatt a szélsőségek, a vízhiány csakúgy, mint a villámárvizek gyakorisága megnő térben is időben is. Hogy hazai példánál maradjunk: a gátakat, védműveket a budapesti belvárosban is egy mértékadó szintre tervezik, vagyis arra, hogy például a 100 évenként előforduló legmagasabb vízszintet is kibírják. De a régen 100 éves gyakoriságú nagyvizek ma már szinte 10 évenként fordulnak eő. Nálunk a legnagyobb, 200 éves árvíz 2002-ben, a második viszont 2013-ban volt.

Létezik globális vízstratégia?

Ez kizárólag az ENSZ égisze alatt jöhetne létre. Jelen pillanatban ennek két fő akadálya van. 2015-ben az ENSZ Közgyűlés elfogadott egy 17 fenntartható fejlődési célt tartalmazó ajánlást. Ez egy 2030-ig szóló program, amelynek fő célja a szegénység és éhínség felszámolása, a bolygó védelme, a béke és jólét biztosítása voltak. A 17 pontból kettő foglalkozik a vízzel. A víz  központi elem. Ha víz nincs, semmi sincs. Tegyük hozzá, hogy az ENSZ Közgyűlés ajánlásai nem kötelező érvényűek. A Biztonsági Tanács pedig még nem foglalkozott ezzel a problémával. Az 1977-ben megrendezett konferencia után jövőre lesz egy kormányközi „UN Water conference”, amelynek eredményei szintén ajánlások lesznek.

A másik, szintén az ENSZ-hez kapcsolódó probléma, hogy a szervezeten belül 36 (!) intézmény foglalkozik a vízkérdéssel, természetesen mindegyik a saját szemszögéből nézve a problémát. Ez a tankönyvi példája annak, amit angolul organized mismanagement-nek hívnak.  Első lépésként létre kellene hozni egy független ENSZ Vízszervezetet. 1996-ben jött létre la Víz Világtanács, amely egy koordinációs NGO. Ez nagyon becsületesen  felhívja a döntéshozók figyelmét a vízgazdálkodás politikai fontosságára, és próbálja katalizálni a globális vízpolitikát. Mindeddig sajnos sokkal inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Egyelőre a vízkérdés sem globálisan, sem a nemzetek szintjén nem került a politika érdeklődésének homlokterébe. Hiszen nem lehet lebontani 4 éves ciklusokra. Pedig – ahogy említettem – ha a következő 10-15 évben nem történik meg a paradigmaváltás, akkor nagy bajban lesz az emberiség.

Mit tesz, tehet a szakma?

A jó hír, hogy a szakma ma már szinte minden információnak a birtokában van. A műholdak naponta 1 exabyte adatot továbbítanak csak a vizet illetően Összehasonlításként: egy exabite-on 100 milliárd darab fotót tárolhatunk, vagy 250 millió full HD minőségű filmet nézhetünk meg. Ennek az iszonyatos mennyiségű adatnak a feldolgozásában pedig hatalmas segítséget nyújt az AI. Az MTA gondozásában jelent meg a közelmúltban a „Fenntartható Magyarország” című ajánláscsomag, amelyben kiemelt helyen szerepel a vízgazdálkodás kérdése is. De meg kell említenem, hogy a mostani helyzet kialakulásában a szakma is vétkes: nem kommunikáltuk a társadalmak felé a kérdést. Vagy túl tudományosan, vagy sehogy sem próbáltuk meggyőzni a közvéleményt. Pedig, ha a társadalom ingerküszöbét nem éri el a vízkérdés drámája, akkor a politika sem fog lépni. Anélkül pedig a „business as usual” folytatódik.   

Egy szóval: nemzetközi és hazai téren is két kulcsmozzanattól függ az előrelépés: intézményi integráció és a társadalom figyelmét felkeltő szakmai kommunikáció.   

Vannak jó példák a vízgazdálkodásra? Ezek átvihetők, adaptálhatók más régiókban?

Kanada, Skandinávia és Japán az egyértelmű jó példák. Sajnos az ö környezettudatosságuk máshol egyelőre nem működik, komplett társadalmakat, több százéves beidegződéseket, civilizációs mintákat nem lehet varázsütés szerűén megváltoztatni. Viszont nincs sok időnk.  Sok jó példát lehetne adaptálni. Hogy ne menjünk messzire itthon a középiskolai tananyagba be kellene építeni a környezettudatosságot. Természetesen ezek hosszú távú folyamatok, de el kell kezdeni őket. Magyarországot tekintve most van bennem egy csendes optimizmus: míg a közelmúltig itthon is (csakúgy, mint az ENSZ-ben) teljesen széttagolt volt ez a terület, most újra van Környezetvédelmi Minisztérium., amelynek integráns része a vízgazdálkodás.