Július a búza a hónapja: milyen hagyományok és szokások élnek ma is az aratásról?

Magyarországon hagyományosan július a kenyérgabona aratásának hónapja, ami nem csak régen volt meghatározó időszak az emberek életében – hiszen Magyarország lakosságának túlnyomú részének a gabonától függött a megélhetése –, de ma is hazánk egyik legfontosabb eseménye, hiszen országszerte élénk mezőgazdasági tevékenységek zajlanak. Habár az idei tavasz és nyár - különösen az Alföld keleti részén - extrém száraz volt, végre eljött az ideje a kalászosok betakarításának; ilyenkor a gazdák többsége hatalmas terhet vethet le a vállairól.

„Hivatalosan” az aratószezon június 29-én, Péter és Pál napján kezdődött, mert ezen a napon „a búza töve megszakad”, máshol július 2-án, azaz Sarlós Boldogasszony napján kezdték meg az aratást. Ezen a napon az asszonyok gyógyfüveket vágtak le sarlójukkal, amiket a templomban megszenteltettek, mielőtt másnap szertartásos módon megkezdték a tényleges munkát. Egyes településeken, például a rábaközi Szilen a mise alatt a templom falához támasztották aratószerszámaikat, a pap megszentelte őket, majd mielőtt hazamentek, vágtak egy szerencsehozó rendet a búzában. Máshol kenyérsütési tilalmat vezettek be ezen a napon, nehogy balszerencsét hozzon az aratásra.

Az aratási hagyományok többsége az aratás végéhez kapcsolódott, a legtöbb helyen például egy kis darabot meghagytak a gabonából a földeken, hogy a jövő évben is jó termés legyen rajtuk, egyes falvakban viszont, például Gömörben, úgy tartották, ez a kis szelet gabona a szegények és a madarak jussa a terményből. A legutolsó kéve a legelsőhöz hasonlóan misztikus jelentést hordozott: ebből készült régen a földesúr részére az aratókoszorú (ebbe nem feltétlenül gabonát, hanem gyógynövényeket, mezei virágokat is fontak), amit a mestergerendára akasztottak, ám mindenki vihetett belőle haza, hogy az őszi vetőmag közé hintse, mint szerencsehozó talizmánt. A vízlocsolásnak is nagy jelentőséget tulajdonítottak, mert az a jövő évi jó esőt szimbolizálta – rendszerint a víztől nem iszonyodó, koszorúvivő férfi kapta az „áldást”.

Az aratás egészen komplex feladat volt, nem csak a kaszáló, marokszedő munkásokra volt szükség: őket gyakran támogatta egy kévekötő és egy kötélterítő, akik 5-6 fős aratóbandába tömörültek. Minden parasztgazdaságban volt egy háziasszony, aki nem a földeken dolgozott, hanem az aratóbanda étkeztetéséről gondoskodott. A munka rendszerint hajnalhasadáskor kezdődött, reggel 8 körül meg kellett pihenniük – ilyenkor a reggeli szalonnából, friss kenyérből, pálinkából állt. Ebédre két-három fogásos főétel dukált, például kaszásleves vagy kaszáslé, ami rendszerint főtt húsétel volt, savanykás lében – ennek rengeteg verziója ismert Magyarországon, a 16. századtól egészen a 20. századig fogyasztották.

Ha szeretnéd továbbolvasni a cikket, akkor azt megteheted a HelloVidék oldalán.