Mesébe illő virágtenger borítja a népszerű varázskertet: kevesen sejtik, de a lenyűgöző csodanövény veszélyes is lehet

A hét leghidegebb napján érkezünk, kabátban is átfázunk, de a Jeli Varázskert levegőjét betöltő édeskés illat mindenért kárpótol. Körülöttünk 102 hektárnyi, szinte érintetlennek ható zöld, csend, nyugalom. A gyalogutak mentén fenyők árnyéka, alattuk egymást érik a másfél-kétméteres, akár százéves kaukázusi azáleák és rododendronok – a hely igazi kuriózumai. A Jeli Arborétum területén járunk, ahol május első heteire esik a csúcsvirágzás. Ilyenkor az ország minden tájáról több tízezren érkeznek a Varázskertbe.

„Rosszkor szinte lehetetlen jönni” – mondja kísérőnk, Ruborits Tamás főkertész. A mikroklímának köszönhetően a hatalmas területen nem egyszerre nyílnak a rododendronok: a különböző részek között akár többhetes eltérés is lehet, így májusban szinte bármikor találni virágzó bokrokat.

A Jeli jóval több, mint egy virágzó rododendronos

Az ország egyik leglátványosabb arborétuma ez, ami Vas megyében, Kám határában bújik meg. A nemzetközileg is jegyzett botanikus kertet Ambrózy-Migazzi István alapította 1922-ben, és azóta folyamatosan bővül: ma már több mint 100 hektáron terül el. A park rendkívül változatos: fenyvesek, nyírligetek váltják egymást, a legismertebb látványosságot pedig a rododendron-gyűjtemény adja.

A kertben tíz különböző erdőtípust alakítottak ki: bejárhatók többek között a spanyol, balkáni, kaukázusi, kisázsiai, himalájai és japán tájak növényvilágát idéző részek, de megjelenik a Sziklás-hegység – az úgynevezett Óriások erdeje –, valamint a Mississippi és az Appalache vidéke is

– meséli aztán idegenvezetőnk, Ruborits Tamás főkertész.

Az Óriások erdejében áll a közel 10 méter magas lombkoronasétány is, ahonnan a mamutfenyők fölé emelkedve lehet körbenézni, és az arborétum madárvilágát is könnyebb megfigyelni. Ha szerencsénk van, és jókor érkezünk, és már nyitva a felnőtt csúszda, a magasból leszánkázhatunk az erdő aljába… A még szélesebb panorámához a csaknem 20 méteres Ambrózy-Migazzi István-kilátó kínál még rálátást: innen a japán és a sziklás-hegységi erdők világában is gyönyörködhetünk.

Fotó: Pais-H Szilvia

Rododendron vagy azálea? Ugyanaz a család, mégis más arcok

Az arborétum egyik leglátványosabban virágzó növényei a rododendronok, amelyek őshazája a Távol-Kelet. Japán és kínai császári kertekben is régóta dísznövényként tartják, és a kertkultúrában hamar elterjedtek világszerte. Főként a párásabb, nem túl meleg területeken érzik jól magukat, Magyarországon pedig leginkább a nyugati országrész kínál számukra ideális körülményeket. Itthon a Jeli Arborétum és a Kámoni Arborétum gyűjteménye kiemelkedő.

A kérdés azonban szinte minden látogatóban felmerül: mi a különbség az azálea és a rododendron között? „Alapvetően ugyanarról a növénynemzetségről beszélünk, a különbség inkább csoportosítási és megjelenésbeli” – mondja Ruborits Tamás. Mint magyarázza, Carl Linnaeus még azálea néven írta le ezeket a növényeket, de ez a besorolás később módosult, és a rododendron vált gyűjtőnévvé. „A rododendron szó a görög rhodon (rózsa) és dendron (fa) összetétele, de valójában nem rózsafélék, hanem az erikafélékhez tartoznak, akárcsak például az áfonya” – teszi hozzá a főkertész. A hétköznapi használat azonban különbséget tesz.

Az azáleát általában a lombhullató, kisebb virágú, gyakran illatosabb típusokra használjuk, míg a nagyobb, örökzöld, vastag levelű növényeket hívjuk rododendronnak.

A különbségek szemmel is jól látszanak: a lombhullató azáleák virágzata egyszerűbb felépítésű, míg a rododendronok gyakran örökzöldek, nagyobb bokrokká fejlődnek, virágaik látványosabbak, leveleik pedig bőrszerűek. Élőhelyigényük is eltér: az azáleák jobban tűrik a naposabb helyeket, a rododendronok inkább a félárnyékos, hűvös, párás környezetet kedvelik.

„A határok persze elmosódnak, a kertészetek is gyakran vegyesen használják a neveket” – jegyzi meg a főkertész. A látogatók így többnyire az illatosabb, korai virágzású növényeket hívják azáleának, a nagyobb, örökzöld bokrokat pedig rododendronnak.

A Jeli Arborétum területén több mint 300 különböző fajta található, a kerti változatok száma pedig tízezer fölé tehető. A változatosság szinte mindenben megmutatkozik: méretben, formában és színben is. A paletta a sárgás-zöldes árnyalatoktól a rózsaszínen át a mélyvörösig terjed – egyetlen kivétellel: valódi kék rododendron nincs.

Mézédes az illata, de tilos megkóstolni a mézét

A látvány mellett van még valami, amit a fotók nem adnak vissza: a kaukázusi azáleák finom, édeskés illata szinte végigkíséri az embert a kertben. „Ez egy nagyon kellemes illatú növény, sokszor meg is kapjuk a kérdést, hogy miért nincs jeli azálea- vagy rododendronméz” – mondja Ruborits Tamás. A válasz viszont kevésbé romantikus: „Azért nincs, mert a rododendron nektárja a házi méhekre nézve mérgező” – teszi hozzá. A vadméhek és poszméhek ugyan gyűjtik, de az ebből készülő úgynevezett „őrült méz” az emberre sem veszélytelen: fogyasztása szédülést, akár napokig tartó rosszullétet okozhat. „A Kaukázusban honos ez a növény, és már Nagy Sándor serege is belefutott: a katonák ettek a mézből, és napokig szédültek”.

És hogy maga a növény mennyire veszélyes? „Sokan a leanderhez hasonlítják, mert arról közismert, hogy mérgező, a rododendronról viszont kevesebben tudják, pedig ez is az” – mondja Ruborits Tamás. A gyakorlatban azonban ettől nem kell tartani. „Az igazán veszélyes helyzetek akkor vannak, amikor egy ehető növény nagyon hasonlít egy mérgezőre – mint a medvehagyma és a gyöngyvirág, vagy egyes gombák. A rododendron nem ilyen, nem hasonlít ehető növényre, így minimális az esélye, hogy bárki megkóstolja” – teszi hozzá.

Az aszály és a klímaváltozás a Jeli Arborétumot sem kerüli el

Bár a Nyugat-Dunántúl még mindig kedvezőbb helyzetben van, a klímaváltozás itt sem kerülhető meg. „Leginkább a fákon látjuk” – mondja Ruborits Tamás. A párásabb klímát kedvelő észak-amerikai fajok – például az óriás jegenyék, a hegyi mamutfenyők vagy több lucfenyő – egyre nehezebben bírják a körülményeket, sok példány szárad. Helyükre fokozatosan szárazságtűrőbb, mediterrán jellegű növényeket igyekeznek telepíteni.

Idén a szokatlanul hideg tél sem kímélte a kertet: „Mínusz 17,5 fokot mértünk, ami különösen a mediterrán növényeknél jelentett szűrőt” – teszi hozzá a főkertész. Azok a fajok, amelyek nagyjából mínusz 15 fokig télállók, most határhelyzetbe kerültek. A különbség látványos: a kiültetett leanderek nem bírták a hideget, miközben az eukaliptuszok, a télálló pálmák, a paratölgyek és a ciprusok jól átvészelték a telet. „Ez a látogatóknak is tanulságos: pontosan látni, mi működik már ebben a klímában, és mi az, ami nem” – fogalmaz Ruborits Tamás.

Száradó jegyenyés a Jeli Arborétumban (Fotó: Pais-H Szilvia)

Így bírják a klímaváltozást a rododendronok

„A klímaváltozás mindent érint, minket is, a növényeket is” – mondja Ruborits Tamás a Jeli Arborétum kapcsán. A kertben ezért aktív vízmegtartó rendszert működtetnek. „Az árkok kialakításával a csapadékot igyekszünk helyben tartani. Ha kevés az eső, akkor pótoljuk is, de alapvetően a víz megtartása a cél” – fogalmaz. Mint mondja, jelenleg még nincs kritikus vízhiány, de a nyári időszak már érzékenyebb.

A főkertész szerint a túlélés egyik kulcsa a mikroélőhelyek kialakítása. „Nem mindenhol ugyanazt a klímát adjuk a növényeknek” – magyarázza. A rododendronok ezért nem nyílt, tűző napos területeken állnak, hanem természetes árnyékolásban.

A kertben három fő élőhelytípust alakítottak ki számukra. Egy részük nyírfák alatt található, másik állomány erdei fenyők védelmében él, a harmadik pedig jegenyefoltok alatt kap árnyékot. „Mindegyik terület valamiféle védelmet ad a közvetlen napsütés és a nagy hőség ellen” – teszi hozzá Ruborits Tamás. Ez a mozaikos elrendezés segíti a növényeket abban is, hogy a változó klímához alkalmazkodjanak: a természeteshez hasonló, erdőbelső jellegű mikroklímák mérséklik a szélsőségeket, így a rododendronok hosszabb távon is fenn tudnak maradni a kertben.

A klímaváltozás kapcsán arra is rákérdeztünk, hogyan viselik mindezt a rododendronok. A válasz meglepően pozitív. „Jól” – mondja Ruborits Tamás. Ennek egyik kulcsa, hogy a Jeli Arborétum rododendronállománya rendkívül változatos genetikai alapokon áll, amely még Ambrózy-Migazzi István gyűjtéseire vezethető vissza. „A magoncok genetikailag rendkívül sokszínűek, nincs két egyforma növény” – magyarázza a főkertész. Ez a sokféleség nemcsak esztétikai érték: komoly túlélési előnyt is jelent. Egyes példányok jobban tűrik a meleget, mások a szélsőségeket viselik jobban. Ez a változatosság a klímaváltozás idején különösen felértékelődik: míg az egységes ültetések könnyen sérülnek, itt a genetikai sokszínűség stabilitást ad az egész állománynak.

Méteres virágerdő közepén (Fotó: Pais-H Szilvia)

A Jeli nem klasszikus, „rendezett park” logikával működik, hanem egy erdős–kertes rendszerként

A 102 hektáros területen alapelv, hogy a természetes folyamatokat a lehető legkevésbé bolygatják. Ruborits Tamás szerint a legfontosabb szabály, hogy nem vágnak ki automatikusan fákat. „A veszélyes fákat igyekszünk kezelni, de lehetőség szerint a kertben hagyjuk őket” – mondja. A szárazabb ágakat természetesen visszavágják, de klasszikus, intenzív metszést nem alkalmaznak.

A holtfa is a rendszer része. Ha kivennénk az erdőből a kiszáradt fákat, azzal a csapadékmegtartó képesség is csökkenne

– magyarázza a főkertész.

A fák működését egy szivacshoz hasonlítja: magukba szívják a nedvességet, majd fokozatosan visszaadják a környezetnek. Ezért a kidőlt vagy elhalt törzsek – ha a gyalogutakat nem zavarják, akkor a helyükön maradnak. Ilyen például a 400 éves Ambrózy-bükk is, amely 2020-ban dőlt ki, de a törzse ma is a patakon átívelve maradt a területen, és közben rovaroknak, madaraknak ad élőhelyet.

Jeli Arborétum már lombkoronasétánnyal is vár (Fotó: Pais-H Szilvia)

Öntözéssel is védik a különleges növényvilágot

„Elárasztásos öntözést alkalmazunk: nagy mennyiségű vizet juttatunk a talajba, és hagyjuk, hogy mélyre szivárogjon” – mondja Ruborits Tamás, aki hozzáteszi, a cél nem a felszín nedvesítése, hanem a mélyebb talajrétegek vízellátása.

Ha csak a felszínt locsoljuk, a gyökerek feljönnek oda, és ha egyszer abbamarad az öntözés, a növény könnyen kiszárad.

A módszer lényege, hogy ritkábban, de nagy vízmennyiséggel dolgoznak: akár több száz liter víz is jut egy-egy fára. Ez a gyakorlat foltszerűen történik, nem a teljes területen egyszerre. Az új telepítések külön figyelmet kapnak, ott rendszeresebb a vízpótlás.

A főkertész szerint a klímaváltozás nem feltétlenül jelenti a fajgazdagság végét. „Az Alföldön is élnek fák, csak nem minden fajból lehet olyan látványos példányokat nevelni, mint kedvezőbb klímán” – mondja. A kertben ezért keveredik a hazai és az egzotikus növényvilág: örökzöld kúszónövények, méhlegelőként is működő őszi virágzók, valamint különböző földrajzi eredetű fafajok élnek egymás mellett – a japán, kaukázusi és európai fajok egyaránt jelen vannak a rétegezett növénytársulásokban.

Nem minden fenyő adja fel – van, ami bírja a jelenlegi klímát

A lucfenyők visszaszorulása nem jelenti azt, hogy minden fenyő eltűnik a térségből. Vas megye erdeiben több olyan faj is van, amely jól alkalmazkodik a változó klímához. „A fekete fenyő például még bírja” – mondja Ruborits Tamás. Jellegzetes, vöröses kérge miatt a népnyelvben répafenyőként is ismert, és a térségben régóta jelen van. Még fontosabb az erdei fenyő szerepe, amely őshonos fajként stabilan tartja magát. A megyében jelentős állományai vannak, nemcsak természetes élőhelyeken, hanem gazdasági erdőkben is. „Telepítjük, gazdálkodunk vele, és ipari faanyagként is fontos” – teszi hozzá a főkertész.

Az erdei fenyő ráadásul ökológiai szempontból is kulcsszereplő: élőhelyet ad madaraknak, gombáknak, és jól illeszkedik a helyi erdőtársulásokba. A kép tehát árnyaltabb: miközben egyes, hűvösebb-klímát igénylő fajok visszaszorulnak, más fenyők – köztük az erdei és a fekete fenyő – továbbra is meghatározó elemei maradnak a tájnak.

Jeli Arborétum már lombkoronasétánnyal is vár,

Mamutfenyők felett (Fotó: Pais-H Szilvia)

Divatok a főúri kertekben – a platánkorszaktól a „virágos korszakig”

A főúri kertek világa mindig is a divatokról is szólt – legalább annyira, mint a botanikáról. Ruborits Tamás szerint jól kirajzolhatók azok a korszakok, amelyek meghatározták, milyen növények kerültek a parkokba.

Az 1800-as éveket „platánkorszaknak” is nevezhetjük. „A nagy levelű növények voltak a főurak kedvencei” – mondja. Ekkor kerültek előtérbe a látványos, monumentális fajok: platánok, császárfák, vadgesztenyék és tulipánfák. „Ha elmegyünk Alcsútra, ezt a korszakot látjuk visszaköszönni” – teszi hozzá.

Ezt követően egy úgynevezett fenyőkorszak következett, amelyet sokszor a gyantás időszakként is emlegetnek. „Ekkor ritka fenyőféléket gyűjtöttek, és az örökzöldek kaptak hangsúlyt, hogy télen is legyen struktúra a kertekben” – fogalmaz a főkertész. Ehhez köthető Ambrózy-Migazzi István munkássága is, aki az örökzöld növények hazai elterjesztésében kulcsszerepet játszott.

A mai korszakot Ruborits Tamás inkább „virágos, színes időszakként” írja le. „Most annak van jelentősége, mi nyílik, minek van illata, mennyire dús és színes egy növényállomány” – mondja. A hangsúly a látványon és az élményen van: minél változatosabb, szagosabb és színesebb egy kert, annál inkább megfelel a mai elvárásoknak.

A dísznövények után pedig egyre inkább az ehető növények felé is tolódhat a kertkultúra hangsúlya

– legalábbis Ruborits Tamás szerint. A trend lényege egyszerű: a kert nemcsak látványt ad, hanem részben önellátó élettérré is válik, ahol a dísz és a haszon egyre kevésbé válik el egymástól.

Őszi látványerdők jönnek – a szezon kinyújtása a cél

A Jeli Arborétum következő nagy fejlesztési iránya az őszi időszak megerősítése. Ruborits Tamás szerint a cél, hogy a kert ne csak tavasszal, hanem októberben is komoly vonzerőt jelentsen. A tervekben japán juharokból álló lombszínes területek szerepelnek, valamint az Appalache-hegység növényvilágát idéző erdőfoltok. Ide vöröses-sárgás tölgyesek és tupelófák (télálló lombhullató díszfa, amely lenyűgöző, élénkpiros-narancs-sárga őszi lombszínéről ismert) is kerülnek – ez utóbbiak adják Észak-Amerikában a látványos őszi „Vérző fák havának” hangulatát, amelyet sokan a Vermont-i tájakról ismernek.

„Ezt a hangulatot szeretnénk erdőfoltokban visszaadni, hogy ősszel is legyen egy erős látogatói mágnes” – mondja a főkertész. A fejlesztés célja, hogy az őszi időszak önálló, erős szezonként jelenjen meg. A beruházások már elindultak: vegyes telepítési stratégia mentén dolgoznak. „Van, ahol nagyobb, azonnal látványos növényeket ültetünk, máshol kisebbeket, amelyeknek idő kell a megerősödéshez” – fogalmaz Ruborits Tamás.

Most múlik pontosan – a Jeli Arborétum virágzási sorrendje

Most május elején, aki kilátogat, egyszerre láhatja a korán nyíló azáleákat és a később induló örökzöld rododendronokat – ilyenkor mutatja a legteljesebb arcát a Jeli Arborétum. „A lombhullató rododendronfélék most vannak csúcson, és a naposabb részeken már az örökzöldek is elindultak” – mondja Ruborits Tamás. A szezon tetőpontját épp ez az együttvirágzás adja.

De a kép folyamatosan változik: a koraiak lassan lecsengenek, de a hűvösebb részeken még tartanak, miközben az örökzöldek egyre több helyen nyílnak rá a tájra. A csúcs nagyjából május közepéig tart, az örökzöldek pedig még pünkösdig is kitartanak. Utánuk sem marad üres a kert: jönnek a csillagsomok, a kaméliák, majd nyáron a hortenziák és a selyemmirtuszok viszik tovább a színes szezont. A virágzás itt nem egy pillanat, hanem egy folyamatosan váltakozó történet.

Ugyan az időjárás még befolyásolja a pontos ütemet, jelenleg az látszik, hogy a rododendronok csúcsvirágzása május első két hetére esik a Jeli Arborétum területén. Ilyenkor érkezik a legtöbb látogató is a Varázskertbe.

(Fotó: Pais-H Szilvia)

A tavasz a legforgalmasabb időszak a Jeli Arborétum számára

Az Arborétum számára a tavasz a legerősebb szezon: a látogatószám ilyenkor jellemzően 40–50 ezer fő között alakul. Ruborits Tamás szerint a Covid idején volt a rekord, akkor 54 ezres látogatottságot is mértek. „Most az a cél, hogy stabilan az 50 ezer körüli szintet tartsuk” – mondja. A forgalmat erősen az időjárás alakítja: a májusi hétvégék napossága vagy esője sokszor eldönt mindent.

Aki május elején érkezik, egyszerre látja a korán nyíló azáleákat és a később induló örökzöld rododendronokat – ilyenkor mutatja a kert a legteljesebb arcát. „A lombhullató rododendronfélék most csúcson vannak, és a naposabb részeken már az örökzöldek is elindultak” – mondja Ruborits Tamás. A szezon tetőpontját éppen ez az együttvirágzás adja. A kép közben folyamatosan változik: a korai virágzás lassan lecseng, a hűvösebb részek még tartanak, miközben az örökzöldek egyre nagyobb teret kapnak. A csúcs nagyjából május közepéig tart, az örökzöldek pedig akár pünkösdig is kitartanak. A virágzás azonban nem áll meg: a rododendronokat csillagsomok és kaméliák követik, nyáron pedig a hortenziák és selyemmirtuszok viszik tovább a szezont.

Címlapkép, fotók: Pais-H Szilvia