Mi lett a Hortobágy öt nagy csárdájával? Árak, nyitvatartás az ország legöregebb fogadóiban

A minap a kezünk ügyébe akadt egy interjúkönyv az utolsó magyar huszárokról, amely érdekes korrajz egy mára letűnt nemzedék tanúságtevőivel. A kötet vállalása nem kevesebb, mint bemutatni és megőrizni azt az értékrendet, amit ezek a példamutató életet megélt emberek képviseltek. Ugyanakkor az interjúkban számos olyan, a gazdasági élet teljes átalakulását is igazoló momentum akad, amelyekkel itt a Pénzcentrumon is rendszeresen foglalkozunk, jellemzően szakmai szemmel.

Az alábbiakban a Kun Lászlóval készült beszélgetésből idézünk egy rövid részt: "A Hortobágynak öt nagy csárdája van Debrecen és Tiszafüred között. A Látókép, a Kadarcsi, a Hortobágyi, a Kaparó meg a Patkós több évszázada várja az úton levőket. A Meggyes csárda mára múzeum lett, lévén, hogy a kövesút elkerüli, s van egy hetedik is, amelyik nem a főút mellett fekszik, kis-hortobágyi csárda a neve. Ezeket, illetve elődeiket még a török időkben építették, amikor erre vezetett az ún. sóút, amelyiken a Máramaroson bányászott sót szállították az ország belseje felé. De erre hajtották tízezer számra Nyugat-Európába a jószágot is, elsősorban a híres magyar szürkemarhát."

A csárdákat egynapi járóföldre építették egymástól, ami fogattal, jószággal, az akkori útviszonyok között, olyan húsz–huszonöt kilométert jelentett. Itt pihent meg és éjszakázott ember és állat, étel-ital és enyhely várta őket, hogy másnap új erővel folytassák fáradságos, és nem mindig veszélytelen útjukat… (...) A nyolcvanas években, a lovasturizmus fénykorában sűrűn megfordultak itt az úton járó csoportok. Az Ibusz és a Pegasus irodák szervezésében nyugati vendégek százai vettek részt egyhetes lovastúrákon

- olvashatjuk a Győrffy-Villám András által szerzett, Az utolsó huszárok című interjúkötetben.

A 80-as években virágzott, de hol tart ma a lovasturizmus?

A lovasturizmus a 1980-as években élte fénykorát Magyarországon: az akkori gazdasági környezet, a tanyasi életforma és a nemzetközi érdeklődés különleges lehetőséget teremtett a hazai lovasélet számára. Bár a rendszerváltás után a szektor visszaesett, az utóbbi években ismét érezhető a fejlődés és a megújulás.

Az ország több térségében új, szervezett lovasturisztikai útvonalhálózatokat hoztak létre. Észak-Magyarországon és az Észak-Alföldön már több mint 1 800 kilométer lóháton bejárható túraútvonal várja a látogatókat, 31 lovas megállóhellyel. Közép-Magyarországon is elkészült egy 509 kilométeres hálózat 17 megállóponttal, amely uniós támogatással valósult meg.

A fejlesztések nemcsak az infrastruktúrát érintik, hanem a szolgáltatások minőségét is: egyre több térségben kínálnak képzett túravezetést, tematikus programokat és szálláslehetőséget a lovas turistáknak. A hagyományőrzés és a modern turisztikai szemlélet találkozása, illetve a nemzetközi partnerprogramok is új lendületet adhatnak az ágazatnak. Ugyanakkor sokatmondó, amiről korábban Kun László is mesélt az interúkötetben:

A lovas öltözködése ma elképesztő. Ócska tréningruha stb. Sajnos egyre jobban devalválódik a szakma.

Továbbá komoly korlátot jelent az ágazat újbóli felvirágoztatásának, hogy ugyan vannak ezirányú infrastruktúra-fejlesztések, mint azokból említettünk is párat fentebb, de általanosságban véve a magyar vidék ma már nem szabadon bejárható.

A terület egyre szűkül, részben mindenütt megjelenő kerítések miatt, még az erdőben is, ezt is tudomásul kell venni

- fogalmazott a 2007-ben megjelent kötetben Kun László, akinek szavai azóta sem vesztettek sokat értékükből.

Ráadásul a szakértők szerint továbbra is kihívást jelent a szolgáltatási színvonal egységesítése, a nemzetközi marketing, valamint a vidéki lovasturisztikai vállalkozások fenntartható működése. Bár a 80-as évek lendületét ma már nem könnyű visszahozni, Magyarország lovaskultúrája továbbra is egyedülálló értéket képvisel, amelyre a jövő turizmusfejlesztése is biztonsággal építhet.

Na és mi lett a Hortobágy öt nagy csárdájával?

A lovasturizmus hanyatlása rengeteg szolgáltatót érintett, köztük a vendéglátóegységeket is. Kíváncsiak lettünk, hogy a kötetben említett öt nagy csárda a Hortobágyon - amelyek évszázadok óta várták/várják a vendégeket - hogyan élte túl a turisztikai részágazat erőteljes visszaszorulását.

Nos, a Hortobágy öt nagy csárdája közül a leghíresebb, a Hortobágyi Csárda a mai napig üzemel, ahogy a Látóképi Csárda, és a Patkós Csárda is várja még az utazókat. A 33-as főút Nagyiváni leágazásnál található Kaparó Csárda ugyan egy időre lehúzta a rolót, de 2012-ben újra megnyitott és ma is várja a vendégeket, "magyaros ízvilággal és "betyáros" hangulattal" - bár lehet, hogy hamrosan új üzemeltetővel, hiszen idén piacra dobták a legendás ingatlant.

Ugyanakkor az 1762-ben, a Kadarcs ér mellett létesült Kadarcsi vendégfogadó ma már múzeumként üzemel.

Ránéztünk az árakra is: bár a legtöbb helyet a tradicionális magyar ételek és ízek jellemzik, de tartva a lépést a fogyasztói igényekkel, igyekeznek valamennyire a modern konyha néhány elemét is belecsempészni a repertoárba. A teljesség igénye nélkül: fejenként 5-8 ezer forintból már kijön egy teljes értékű ebéd vagy vacsora. Néhány konkrét fogás és áruk az étlapokról:

• Palócgulyás (Látóképi Csárda): 3950 Ft.-
• Látóképi töltött borda parasztos burgonyával (Látóképi Csárda): 5450 Ft.-
• Újházi tyúkhúsleves (Patkós Csárda): 1390 Ft.-
• Patkóstál 2 személyre (Patkós Csárda): 7680 Ft.-

Mindazonáltal meglehetősen jó arány, hogy bár a lovasturizmus már nem szállít ezekre a legendás helyekre tömegével fizetőképes, külföldi vendégeket, mégis a mai napig üzemel a legtöbbjük. Dacára annak, hogy az elmúlt évek válsága (munkaerőpiaci kihívások, elszálló energiaárak) komolyan megtépázta a vendéglátószektort is szerte az országban.