New York Times elemzés: Trump brutálisan megbánhatja a Németországról hozott döntését

Donald Trump joggal követeli, hogy Európa többet költsön a saját védelmére. Az amerikai csapatkivonás azonban éppen az Egyesült Államok egyik legértékesebb stratégiai befektetését gyengíti. Ez a katonai jelenlét ugyanis egyszerre tartja távol Oroszországot, és akadályozza meg, hogy Európa régi belső rivalizálásai újra Amerika problémájává váljanak.

A NATO soha nem csupán Oroszországról szólt. A szövetség első főtitkára, Lord Ismay sokat idézett mondása szerint a cél az volt, hogy "az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartsák".

Németország ma már demokratikus, felelős és nélkülözhetetlen ország, amelyet természetesen nem kell többé "lent tartani". Éppen ellenkezőleg: Európának nagy szüksége van a német tőkére, iparra és politikai akaratra. A német védelmi költségvetés már most a negyedik legnagyobb a világon, és az évtized végére megközelítheti Nagy-Britannia és Franciaország együttes katonai kiadásait. Boris Pistorius védelmi miniszter ki is jelentette, hogy a Bundeswehrnek Európa legerősebb hagyományos haderejévé kell válnia.

Ez a folyamat azonban már most feszültséget kelt. Az európai vezetőkkel folytatott beszélgetésekből érezhető, hogy Németország gazdasági súlya, népessége és katonai ambíciói megváltoztatják a kontinens belső erőegyensúlyát. A hagyományos geopolitikai súlypont Párizs és London felől egyértelműen Berlin felé tolódik.

Tovább árnyalja a képet, hogy a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) már a második legnagyobb parlamenti frakcióval rendelkezik. Mindez olyan aggodalmakat éleszt újra, amelyeket Európa már a történelem részének hitt: feléled a legerősebb kontinentális hatalom ellensúlyozásának régi reflexe.

Az utóbbi évtizedek európai válasza erre az volt, hogy a német erőt az egységes Európába és az amerikai támogatású NATO-ba integrálják. A cikk szerzője szerint ez az elv ma is érvényes. Európának szüksége van a német katonai erőre, de ez a potenciál jóval kevésbé aggasztó, amíg az Egyesült Államok európai jelenlétébe ágyazódik. Emmanuel Macron francia elnök márciusi bejelentése az atomarzenál bővítéséről és a francia nukleáris elrettentés európai kiterjesztéséről részben éppen erre a belső feszültségre reagált. Párizs ezzel jelezte Berlinnek, hogy a legerősebb hagyományos haderő nem az egyetlen stratégiai hatalom Európában.

Az amerikai nukleáris védőernyő megléte eddig feleslegessé tette a destabilizáló alternatív megoldásokat. Ez az ernyő azonban a bizalmon alapul, a bizalom pedig egyre inkább erodálódik. Az Európai Külkapcsolati Tanács és az Oxfordi Egyetem januári felmérése szerint tíz uniós tagállamban a megkérdezettek mindössze 16 százaléka tekinti szövetségesnek az Egyesült Államokat.

A Németországban maradó, több tízezer fős amerikai kontingens továbbra is garantálja a szövetségesek biztonságát, fenntartja Amerika katonai szerepvállalását a kontinensen, és logisztikai bázist nyújt a közel-keleti amerikai műveletekhez.

A szerző szerint az Egyesült Államok Európa stratégiai stabilizátora. Távol tartja Oroszországot, integrálja Németországot, megnyugtatja Franciaországot, és védi a NATO keleti szárnyát. Emellett a kisebb szövetségeseknek garanciát ad arra, hogy biztonságukról nem csupán a nagyhatalmi erőviszonyok döntenek.