Miből lesz a cserebogár: hol tart Magyarország?

Messze még a cél

Mindig kiemelt téma az, hogy egy-egy ország mennyit fordít kutatás-fejlesztési, innovációs tevékenységre, s persze az sem mindegy, hogy ezen költések zöme a kormányzati, vagy a magánszféra berkeiből ered. Az unióban sincsen másképp, ugyanis a Lisszaboni Stratégia is kitér erre a területre. Az úgynevezett barcelonai célkitűzés alapján a GDP 3 százalékát kellene k+f kiadásokra fordítani, s ebből 2 százalékpontot a magánszférának kellene biztosítania.

Mondanunk sem kell, hogy pillanatnyilag igen kevés régió teljesíti ezt a célt. A 2002-es adatok alapján a 254 régió közül mindössze 21 érte el a 3 százalékos célkitűzést, közülük a legtöbb Németországban található meg.

Ennek alapján jogosan merül fel a kérdés, szükséges-e, hogy minden régióban teljesítsék az előírást? A válasz az, hogy nem, ugyanis mindezt befolyásolhatják a helyi jellegzetességek, a célkitűzés lényege, a versenyképesség fokozása viszont mindig szem előtt kell, maradjon.

A hazai kisvállalkozások többsége általában már nem képes a kutatás-fejlesztési kiadásokra megfelelő forrást elkülöníteni. Igaz ma már egyre több pályázat, támogatás jelenik meg, amelyek mind az innovációt hivatottak elősegíteni.

Itthon a legalacsonyabb mértékben a mikrovállalkozások járulnak hozzá a k+f kiadásokhoz, a kis- és középvállalati szféra hozzájárulása közel azonos, s a legnagyobb súlyt a nagyvállalatok képezik. Érdekességként elmondható, hogy ez Oroszországban teljesen más képet mutat, itt ugyanis a legmagasabb k+f kiadással a 250 és 499 fő közötti vállalkozások rendelkeznek.