Így bicsaklott meg Magyarország legnagyobb világörökségi projektje: kihátráltunk a nagy lehetőségből

Magyarországnak jelenleg nyolc világörökségi helyszíne van. Ez nem kevés, de messze nem annyi, amennyi lehetne. 1996 és 2002 között szinte évente lett új világörökségünk, azóta az elmúlt 24 évben nulla. A világörökségi cím ugyanis nem csupán kulturális presztízs: gazdasági értelemben az egyik leghatékonyabb eszköz, amely képes turistát vinni olyan térségekbe is, amelyekre egyébként nem figyelne senki. A világörökségi státusz a legtöbb országban mérhetően növeli a látogatószámot, a helyi szolgáltatások bevételeit, és hosszú távon stabilizálja a vidéki turizmust. Magyarországon azonban éppen ez az a terület, amely az elmúlt évtizedekben félrement: a fejlesztések széttöredeztek, a fókusz elcsúszott, és a vidéki térségek nagy része ma is láthatatlan a nemzetközi turisták számára.

Pedig lenne miből építkezni. A római limes magyarországi szakasza például Európa egyik legkomplexebb és legjobban dokumentált öröksége: katonai táborok, őrtornyok, utak, civil települések, egy olyan határvonal maradványai, amely egykor a Római Birodalom pereme volt.

Ha valaki tudja, hova kell nézni, még ma is kirajzolódik a római határvonal teljes rendszere.  A környező országok, Németország, Ausztria, Szlovákia, Románia mind világörökségi helyszínként jegyezteti a saját szakaszát. Magyarország viszont, amelynek limes‑szakasza a legteljesebb és legjobban feltárt, továbbra is hiányzik erről a térképről.

És ez nem azért van, mert ne lenne hozzá szakmai tudás vagy nemzetközi támogatás. Volt idő, amikor minden adott volt: pénz, terv, konszenzus, lendület. Volt egy pillanat, amikor négy ország közös nevezése készen állt, a Világörökségi Bizottság szakértői pozitív értékelést adtak, a magyar anyagot is tartalmazó nevezési dokumentáció 2300 oldala ott feküdt Párizsban, és már csak az aláírás hiányzott. Aztán mindez elcsúszott egyetlen mondaton, és a Kormány visszavonta a nevezést.

Egy elmaradt döntés ára

A limes-bukás története nem csak arról szól, hogyan bicsaklott meg Magyarország világörökségi nevezése, hanem arról is, hogyan működik, vagy éppenséggel nem működik a magyar örökségvédelem, hogyan ütközik össze a szakma a politikával, és hogyan válik törékennyé egy ország kulturális presztízse, ha nincs, aki megvédje.

És közben ez egy ember története is: egy kutatóé, aki több évtized munkáját tette bele egy projektbe, és aki ma már úgy beszél erről, mint egy elveszett lehetőségről, amely még mindig ott hever előttünk, csak le kellene hajolni érte.

Ez nem egyszerűen egy újabb egészen példátlan történet. Ez egy országos jelentőségű, történelmi súlyú tragikomédia, mely egyszerre szól a magyar örökségvédelem bénultságáról, a politika irracionalitásáról, a szakma kiszolgáltatottságáról, és arról, mennyire törékeny egy ország kulturális presztízse. Megmutatja, hogyan bánik Magyarország a saját múltjával.

Visy Zsolt régész, ókortörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, az MTA doktora, az ICOMOS tiszteleti tagja, a Nemzeti Bizottság korábbi alelnöke, az UNESCO MNB Világörökségi Szakbizottság korábbi elnöke, a magyarországi limes megkerülhetetlen alakja, aki évtizedekig kutatta a légifotókat, rajzolja a tornyokat, táborokat, utakat, és közben olyan mennyiségű adatot gyűjtött össze és publikált, amellyel egy egész ország örökségvédelmi stratégiáját újra lehetne írni.

Már muzeológus koromban, Dunaújvárosban kezdtem el a limes történetével foglalkozni, főleg felirattani és katonai diplomákkal kapcsolatos kérdésekkel. A hetvenes évek közepén döntöttem el, hogy a teljes magyarországi limes anyagát össze kell gyűjteni, és létre kell hozni egy olyan adatbázist, amely minden lelőhely fontosabb régészeti és történeti adatait tartalmazza.

"A világörökség ügyeivel pedig akkor kerültem igazán közelről kapcsolatba, amikor 1998-ban kulturális helyettes államtitkár lettem. Akkoriban a kulturális portfólió nagy része, műemlék, közgyűjtemény, közművelődés hozzám tartozott, a műemlékvédelemmel együtt. Abban az évben választották be Magyarországot az UNESCO  Világörökségi Bizottságba is, és annak tagjaként értettem meg igazán, hogyan működik a nemzetközi örökségvédelem. A hetvenes évek nagy beruházásai rengeteg lelőhelyet tettek tönkre világszerte, és ebből nőtt ki az a felismerés, hogy bizonyos értékeket csak nemzetközi összefogással lehet megmenteni. Innen indult a világörökségi fogalmának és rendszerének a bevezetése, bennem pedig később az a gondolat, hogy a római világörökségnek határokon átívelő helyszínt kell alkotnia."

Visy Zsolt belülről ismerte az UNESCO világörökségi rendszerét: kétszer vezette a magyar delegációt az UNESCO Világörökségi Bizottságában, és kulcsszerepe volt a magyarországi római limes nevezési anyagának összeállításában. A négy ország együttműködésében készülő, 2300 oldalas dokumentáció szakmailag erősnek számított, az ICOMOS, a műemlékek és történeti helyszínek nemzetközi tanácsa is pozitívan értékelte, így a professzor úgy vélte, Magyarországnak jó esélye van a sikeres pályázatra. A magyar nevezés különlegessége az volt, hogy nemcsak látványos romokat, hanem a teljes római határvédelmi rendszer legfontosabb elemeit mutatta be.  A katonai örökségen kívül fürdőket, körszínházakat, bravúros építészeti megoldásokat és polgári településeket: az akkori társadalom megannyi emlékét.

A Világörökségi Bizottság ülése valójában egy kulturális ENSZ-közgyűlés. A teremben ott ülnek a kulturális miniszterek, államtitkárok, diplomaták, mindenki, akinek éppen nevezése van. Rengeteg háttérbeszélgetés, diplomácia, egyeztetés zajlik, és a delegációk mögött mindig ott van egy szakmai stáb is. A döntéseket a 21 tagú bizottság hozza, de a valódi szakmai véleményt a bíráló szervezetek adják: az ICOMOS, az ICCROM (International Centre for the Study of the Preservation and Restoration of Cultural Property) és az IUCN (The International Union for Conservation of Nature). Utóbbi a természeti örökségvédelem világszervezete, hisz a világörökségek egy része nem, vagy nemcsak kulturális emlék. Ezeknek a szervezeteknek a szakértői mennek ki a helyszínre, ők írják a jelentést, és a bizottság ezek alapján szavaz. 

A limes ügyében én kezdeményeztem 1999-ben, hogy ne külön-külön, darabonként próbáljuk világörökséggé tenni a római határvonalakat, hanem legyen belőle egyetlen, nagy, határokon átívelő világörökségi helyszín. Közben létrejött egy nemzetközi szakmai csoport is, a pozsonyi csoport, egy teljesen informális, de nagyon fontos szakmai fórum. Ennek a csoportnak a koblenzi ülésén határoztuk meg 2004-ben a máig érvényes szabályokat: mit lehet egyáltalán limes világörökségként nevezni.

2016-ban a professzor kormányülésen is bemutatta a Hajógyári‑szigeten a Hadrianus helytartói palotáját, amely a magyar limes egyik kulcseleme volt. A palota jelenleg a föld alatt található, nagyjából két és fél méterrel a mai járószint alatt. Mozaikok, falmaradványok és egy olyan épület szerkezete maradt meg, amely a római Pannonia közigazgatási központjaként működött.

A prezentáció végén egy kormánytag kijelentette: „Ezt felépítjük.”

A kijelentés alapja egy korábbi, pontatlan rekonstrukciós rajz volt, amely egy császári palota fantáziaképét mutatta, és nem felelt meg a feltárt adatoknak. A professzor tudta, hogy ez lehetetlen, ezért azonnal visszaszólt: „Akkor nem lesz világörökség.”  Az ICOMOS és az UNESCO szabályai nem fogadják el, hogy későbbi korokban új építőanyagokkal hiteltelen, nem bizonyítható rekonstrukciók készüljenek.

A professzor jelezte a kormányzatnak, hogy ez négy ország közös anyaga, ha mi kivesszük a palotát, az egész nevezés összeomlik. Össze is omlott. 2019-ben, három hónappal a Világörökségi Bizottság ülése előtt a kormány hivatalosan is értesítette Párizst, hogy a helytartói palotát törli a magyar nevezési anyagból. Mindenki tudta, hogy ezzel a nevezés érvényét veszti, mert a pozitív bírálat az eredeti anyagra szólt.

Utólag teljesen világos: nem az volt a cél, hogy eladják a területet, vagy hogy eltüntessék a romokat. Hanem az, hogy a palotát ’visszaépítsék’, és reprezentációs műemléki térként, használják. A helytartói palota kivételének oka egyes vélemények szerint nem szakmai volt, hanem fejlesztéspolitikai. A területre más elképzelések voltak, és a világörökségi védelem ’akadályozta’ volna ezeket. Ezért kellett kivenni, és ezért omlott össze a magyar nevezés, és vele együtt három másik ország kedvezően elbírált nevezése. A professzor úgy fogalmazott, akkor és ott nagyon szégyellte magát.

Az átdolgozott és 2020-ban ismét, Magyarország által benyújtott nevezést az ICOMOS elfogadta, így az új formájában került volna az eredeti (pozitív) értékeléssel a Világörökségi Bizottság elé. Erre azonban a koronavírus járvány miatt nem került sor, így a nagy eséllyel várható kedvező döntés, a helyszín világörökségi cím elnyerése 2021-re tolódott. A négy-országos nevezésből Németország 9, Ausztria 21, Szlovákia 2 Magyarország 65 római helyszínnel kapott pozitív értékelést az előkészítés során.  

A világörökségi nevezési pályázatot 2021 tavaszán ismét támogatásáról biztosította a Világörökségi Bizottság hivatalos tanácsadó testülete, az ICOMOS, aminek alapján a Bizottság júliusban a kínai Fuzhouban tartandó online ülésén szavazhatott róla.

Magyarország azonban ekkor már az egész hazai nevezést visszavonta.

A másik három ország, akikkel közösen nyújtottuk be a pályázatot, Szlovákia, Ausztria és Németország ennek ellenére megszavaztatta a saját részét, érvényes közös nevezés nélkül, ami a világörökségi gyakorlatban korábban elfogadhatatlan lépésnek számított.

A hazai döntés indoklása szerint erre azért volt szükség, hogy megakadályozzák a szavazást, és hogy a későbbiekben majd a nyolc Duna-menti ország együtt adhassa be a nevezést. A visszavonás gyakorlati következménye az lett, hogy a magyar anyag kikerült a folyamatból. A másik három ország ennek ellenére folytatta a saját részével kapcsolatos eljárást, és a magyar visszalépés nem befolyásolta a saját szakaszaik világörökségi státuszát. Magyarország ezzel a lépéssel gyakorlatilag megszakította a több mint egy évtizedes előkészítő munkát, és a teljes magyar limes‑szakasz kikerült a nevezési folyamatból.

Az örökségvédelmi szakmai közegben a döntést nem tartották megalapozottnak. A hivatalos indoklás nem adott választ arra, miért volt szükség a visszavonásra, és arra sem, miért nem történt előrelépés a magyar anyag újraindításában. A folyamat ezzel végleg leállt, és Magyarország azóta sem tért vissza a nevezéshez.

A kudarc valós okairól csak pletykák keringenek: agrárlobbi, belső káosz, érdektelenség. A tény azonban egyszerű: Magyarország saját maga ellen dolgozott. A világörökségi bizottság magyar struktúráját azóta szétverték, a limes bizottságot kivették az UNESCO alól, mára már nincs koordináció, nincs stratégia, nincs felelős. A várományosi lista húsz éve mozdulatlan. A professzor szerint 

a helyzet ma úgy áll, hogy körülöttünk mindenki halad. A németek és hollandok megcsinálták az alsó‑germániai Rajna‑szakaszt, világörökség lett. A románok beadták a daciai limesüket, azt is megszavazták. A horvát–szerb–bolgár–román négyes dolgozik a saját dunai nevezésén, minden évben azt mondják, hogy jövőre kész lesz. Egyszer meglesz. És ha meglesz, akkor Európában minden limes‑szakasz világörökség lesz, kivéve Magyarországot, ha nem kapjuk össze magunkat.

A veszteség nem csak egy cím. Elveszett turisztikai potenciál, fejlesztési pénzek, nemzetközi presztízs, és egy európai projektben való részvétel lehetősége. Elveszett a magyar limes bemutathatósága, és a turisztikai fejlesztésekhez várt források jó része is elúszott, amelyhez minden terv készen állt.

Új idők, új remény

Most mégis úgy tűnik, valami újra megmozdult. Egy civilszervezet, a Magyar Limes Szövetség, mely a leendő világörökség gazdasági hasznosításának programját turisztikai szakértőkkel kidolgozta, ismét reményt lát és tervekkel várja az újranevezést, számít arra, hogy az új kormány felismeri az újranevezésben rejlő lehetőségeket.

A Magyar Limes Szövetség Hirschberg Attila elnökletével fontos láncszem volt a gazdasági hasznosítás elképzeléseiben, ők szervezték meg a 65 település önkormányzatait, egyesületeit 2014-2018 között, hogy akarják ezt az egészet és ezzel kilincselt az akkori Nemzetgazdasági Minisztériumnál (sikeresen) hogy kiadványokra és szakértőkre forrásokat kaphassanak. Ebből lett aztán a turisztikai szakértői csapat, akik megírták és a Nemzeti Múzeumban sajtónyilvánosan bemutatták a vidék (és Óbuda, Nagytétény) turisztikai projektjeit.  A professzor azt mondja:

nem én kellek hozzá. Bárki megcsinálhatja. Csak vegye komolyan.

A világörökség nem egy ember ügye, hanem egy országé. És a limes ott van előttünk. Csak le kellene hajolni érte.

A tervünk megvan. De újra kell kezdeni. Tíz év telt el, a helyszíneket újra végig kell járni, egyeztetni kell a múzeumokkal, önkormányzatokkal, tulajdonosokkal, beruházókkal. A magterületek régészeti védelem alatt állnak, az rendben van. A védőzónáknál lehetnek változások, azokat tisztázni kell. Ha józan csapat áll neki, a helytartói palotát vissza fogják tenni a nevezésbe. Ma már senki nem akarja felépíteni, ez a veszély elmúlt.

"És még valami nagyon fontos: helyre kell állítani az UNESCO Világörökségi Bizottság magyar struktúráját. Amióta Lázár úr kiemelte a limes bizottságot az UNESCO alól, és átvitte a saját minisztériumába, azóta nem történt semmi. Ez így értelmetlen. Minden országnak egy UNESCO bizottsága van, és annak kell koordinálnia a világörökségi ügyeket is. Nálunk ezt szétverték. Vissza kell tenni a helyére, különben nem fog működni."

A magyar világörökség listára kerüléséhez szükséges nemzetközi örökségjogi egyetértés intenzíven megmaradt: a négy országos nevezésből kimaradt magyar részt érvényesnek (előkészítettnek) tekintik és – a szükséges finomításokkal- gyors eljárásban befogadják majd: ha a Kormány az újranevezés mellett dönt, a Limes rövid úton az UNESCO listára kerülhet, és indulhat a turisztikai hasznosítás is.