Költséges hobbi a gyerekvállalás: csak a gyerektelen magyarok sarcolása hozhat új nyugdíjrendszert?

Pénzcentrum: Nemrég egy panelbeszélgetésen vett részt, amelynek témája az volt, hogy megéri-e a gyerekvállalás mint befektetés. Miért tartja ezt a kérdést aktuálisnak?

Banyár József: Jelenleg a fejlett országokban sehol sem számít befektetésnek, pedig a történelem során mindig is az volt. Régen a gyerek nemcsak családi örömöt jelentett, hanem gazdasági értéket is teremtett: hozzájárult a család megélhetéséhez, idővel pedig biztonságot nyújtott az idős szülőknek.

Ma viszont a gyermeknevelés költsége egyáltalán nem térül meg azoknak, akik ezt állják, és például a nyugdíjrendszert is úgy építjük fel, hogy az ugyan erősen függ attól, hogy mennyi gyermek születik, de magát a gyermeknevelést nem ismerjük el itt, hanem arra, mint „hobbi tevékenységre” tekintünk, annak gazdasági értékét nem ismerjük el sehol. Olyan ez, mintha az ország élelmiszer-ellátását a hobbikertészek munkájára bíznánk, a termést ingyen elvennénk, majd szétosztanánk azok között, akik enni akarnak – anélkül, hogy a kertészek ezért – az alkalmi és részleges kompenzációktól eltekintve - bármit kapnának cserébe, mondván: „kertészkedni öröm”.

A gyereknevelés egyre drágább, hiszen a gyerekek hosszabb ideig maradnak iskolában és a szülők anyagi támogatására szorulnak.

Eközben a szülők nem kapnak közvetlen ellenszolgáltatást azért, hogy felnevelik őket csak némi „költségtérítést”. Ezzel szemben a fejlődő országokban a gyermekvállalás még mindig befektetésnek számít: ráadásul ott olcsóbb is a nevelés, és a gyerekek már korán gazdasági hasznot termelnek a család, a szülők számára.

Ha jól értem befektetés alatt főként az idősellátásra és a nyugdíjrendszer fenntartására gondol? Hiszen a gyerekvállalásnál rengeteg más szempont is van, nem csak gazdasági.

Természetesen a – témában kizárólagosan hangoztatott - érzelmi szempont tényleg nagyon fontos, de nem az egyetlen, és ahhoz nem elégséges, hogy az egyre drágábban felnevelhető gyermekekből eleget vállaljanak a szülők. Ráadásul manapság egyre inkább még azt is látjuk, hogy az érzelmi alapú gyereknevelésnek komoly konkurenciája támadt, azt egyre gyakrabban helyettesíti a kutya- vagy macskatartás. Sok embernek ezek az állatok hasonló érzelmi élményt adnak, mint egy gyerek, viszont jóval olcsóbbak.

Bár régen a falusi portákon szinte ingyen volt az efféle háziállat (azt, hogy a kutyáért pénzt lehetne kérni egy közkeletű közmondásunk tanúsága szerint abszurdumnak tekintették), ma már súlyos összegeket költenek állatorvosra, kozmetikára vagy speciális ellátásra. Az még így is jóval olcsóbb, mint egy gyereket felnevelni. Ráadásul, ha valaki meggondolja magát, egy állattól könnyű megválni – a gyermektől viszont nem. Az érzelmi szempont tehát fontos, de önmagában nem elég: pusztán érzelmi indíttatásból ma már nem születik elég gyerek. Gazdasági megfontolásból viszont egyre kevesebben vállalnak, mert ezek a megfontolások egyértelműen ellene szólnak.

Banyár József, Magyar Közgazdász Társaság. Fotó: Mónus Márton

A „befektetés” alatt azt értem, hogy időt, energiát és pénzt teszek valamibe, ami később kamatostul megtérül számomra. A történelem során ez a gyerekvállalásra is igaz volt: a paraszti és kézműves gazdaságokban a gyerekek már kicsi koruktól hasznos munkát végeztek – őrizték az állatokat, segítettek az aratásban, vitték az ételt a földekre, dolgoztak a konyhakertben. Így a kezdeti – egyébként sem túl jelentős - „befektetés” viszonylag hamar megtérült.

A legfontosabb azonban az időskori biztonság: a gyerek felnőve átvette a családi gazdaságot, az idős szülők továbbra is részt vettek a munkában, de egyre kevesebbet dolgoztak, míg végül eltartottként éltek – visszakapva azt, amit korábban beléjük fektettek. Ez volt a befektetés logikája.

Ez a rendszer mostanra teljesen kikopott. Nincsenek családi gazdaságok, még a mezőgazdaság is nagyrészt formális munkahelyekre épül, ahol gyerek nem dolgozhat. Az iskoláztatás általánossá vált és egyre hosszabb lett, így a gyerekeknek idejük sem lenne munkát végezni. Idős korban pedig nem a gyerek tartja el a szülőt, hanem a nyugdíjrendszer – vagyis a szülők anélkül adnak anyagi támogatást a gyereknek, hogy később bármit visszakapnának.

Közben nőnek az elvárások a szülőkkel szemben: hosszabb ideig kell taníttatni a gyereket, több erőforrást fordítani rá, és mindez sokakat frusztrál. Emiatt halasztják vagy teljesen el is hagyják a gyerekvállalást.

A probléma az, hogy a gyermekvállalással kapcsolatban anyagi szempontokról nyíltan beszélni szégyen. A kultúra azt sugallja, hogy a gyerekvállalásnak „tisztán érzelmi” döntésnek kell lennie. Paradox módon ezt gyakran azok hirdetik, akiknek sok gyerekük van – és ők valóban nem anyagi okokból vállalták azokat. A többségnél azonban az anyagi érdek nagyon is számít, még ha tagadják is. A közgazdaságtanban újra és újra, új és újterületeken igaznak bizonyuló alapvetés, hogy nem azt kell nézni, mit mond valaki, hanem hogy mi az érdeke – és ez a gyerekvállalásra is igaz.

A megoldás emiatt az, hogy modern körülmények között is „befektetéssé” kell tenni a gyerekvállalást, ugyanúgy, mint – értelemszerű módosításokkal - hajdan, vagyis a nyugdíjrendszert – ami eleve függ attól, hogy mennyi gyermeket vállalnak az emberek - kell szorosabban összekapcsoljuk vele.

A jelenleg adott társadalmi-gazdasági keretrendszerben mennyire jogos egyáltalán az az elvárás, hogy valaki gyereket vállaljon? Nem lehet, hogy pusztán az ellátórendszer gyengeségeire reagálnak azok, akik a gyerekvállalás elhalasztása vagy elutasítása mellett döntenek?

A hagyományos, közvetlen megtérülésen alapuló gyereknevelési logika mára megszűnt. Régen a gyerekek munkájukkal és felnőttként az idős szüleik eltartásával „fizették vissza” a befektetést. Ma sehogy sem fizetik vissza, a gyermekmunka szóba sem jöhet, az idős szülők eltartása helyett pedig egy állami nyugdíjrendszer működik: az aktív dolgozók befizetéseiből tartjuk el a nyugdíjasokat, és cserébe azt várjuk, hogy amikor mi leszünk idősek, a következő dolgozó generáció ugyanígy eltart majd minket.

A rendszer előnye, hogy közösségi szinten kezeli a kockázatokat. Ha egy családban a gyerekek fiatalon meghalnak, a szülők nem maradnak ellátatlanul; ha pedig a szülők halnak meg korán, a gyerekek nem maradnak eltartási kötelezettség nélkül. Mindenki „közös kasszába” fizet, és onnan kap ellátást.

A probléma viszont az, hogy ez a rendszer nem veszi figyelembe, ki nevelt fel gyerekeket, és ki nem. A gyermektelenek ugyanúgy részesülnek a nyugdíjból, mint azok, akik sok gyereket neveltek, pedig ők nem (illetve – az adófizetésükből finanszírozott gyermeknevelési támogatások révén sokkal kisebb mértékben) járultak hozzá a jövő járulékfizetőinek felneveléséhez. Sőt, anyagilag sokszor jobban is járnak: aki nem vállal gyereket, nem esik ki a munkaerőpiacról, több járulékot fizet, így magasabb nyugdíjat kap. És ezt a nyugdíjat majd olyan fiatalok befizetéseiből kapja, akiket mások neveltek fel.

Így a mai rendszer egyszerre igényli, hogy sok gyerek szülessen, és közben anyagilag arra ösztönöz, hogy minél kevesebben vállaljanak. Ez a belső ellentmondás hosszú távon fenntarthatatlan, szétfeszíti a rendszert.

A megoldás az lenne, ha a nyugdíj mértékének megállapításakor figyelembe vennénk, ki mennyivel járult hozzá a következő generáció felneveléséhez. Ha a felnevelt gyerekek száma és a gyereknevelésbe fektetett erőforrás (amit a gyermek képzettségével, iskolai végzettségével lehetne mérni) arányában kapnánk nyugdíjat, a gyerekvállalás a mai körülmények között is újra befektetésnek számítana – nem csak érzelmi, hanem gazdasági értelemben is.

Banyár József, Magyar Közgazdász Társaság. Fotó: Mónus Márton

EZ IS ÉRDEKELHET

Tömegek menekülnek ezekből a magyar városokból, falvakból: mi lesz így a hátrahagyottakkal?

A kistelepüléseken egyre nagyobb problémát jelent, hogy a lakosság és az önkormányzat között gyengül a kapcsolat.

Említette, hogy a rendszer jelenleg nem ösztönöz sok – sőt semennyi – gyermek vállalására. Ugyanakkor az elmúlt években számos, részben hitel-, részben vissza nem térítendő támogatás jelent meg. Ön szerint ezek az intézkedések jó irányba mutatnak?

Ha megnézzük a mai helyzetet, nemcsak Magyarországon, hanem a fejlett világ nagy részén, a gyereknevelés költségei nem kizárólag a szülőket terhelik. Ezek egy részét – sok esetben jelentős részét – az adófizetők állják. Ilyen például az ingyenes oktatás: bár a szülők nem fizetnek közvetlen tandíjat, az iskolák működtetése komoly költséggel jár, amit végső soron az adófizetők fedeznek. Hasonló a helyzet a régi támogatási formákkal is, mint a GYES – ez is közpénzből finanszírozott.

Valóban, a kormány számos új, gyerekvállalást ösztönző elemet vezetett be, ezekkel azonban több probléma is van. Az egyik, hogy gyakran rövid életűek: nagy összegeket adnak egy ideig, majd hirtelen megszűnnek. Ez azt jelenti, hogy leginkább azok tudják kihasználni, akik éppen a bevezetés idején gondolkodnak családalapításon. A népességnek ez csak egy nagyon kis része, miközben a hosszabb távra tervezők – például a mai egyetemisták – sokszor figyelmen kívül hagyhatják ezeket, hiszen nem tudni, később is lesznek-e hasonló lehetőségek.

Az ilyen kedvezmények költségeit is az adófizetők állják. A kedvezményes hiteleknél például a kamattámogatást az állam, azaz az adófizetők pénzéből egészítik ki. Az én elképzelésem szerint a nyugdíjrendszerben arányosan kellene figyelembe venni, ki mennyivel járult hozzá a gyerekneveléshez.

Ebbe beleszámítanának a közösség által finanszírozott elemek is, de a szülők által vállalt terhek ennél általában sokkal jelentősebbek. A rendszernek rugalmasan kellene követnie, hogy adott időszakban mekkora arányban fedezik a költségeket a szülők, és mekkora rész jut az adófizetőknek – akik között persze maguk a szülők is ott vannak.

Ez a megközelítés azért is előnyös, mert időben jól illeszkedik: amikor a gyerekekből adófizetők lesznek, a szülők (és akik akkor az adót fizették) jellemzően már nyugdíjas korban vannak, és ekkor tud visszaáramlani hozzájuk a gyereknevelés „hozadéka” a nyugdíjrendszeren keresztül.

A jelenlegi intézkedésekkel kapcsolatban azt mondanám: az irány alapvetően jó. Orbán Viktor korábban úgy fogalmazott, hogy „aki gyereket nevel, az éljen jobban, mint aki nem nevel”. Ez egy helyes célkitűzés – bár közgazdasági szempontból én megelégednék az „éljen ugyanúgy”-gyal.

A gond az, hogy a rendszer mögött nincs átfogó, kiszámított koncepció. Inkább ad hoc intézkedések sorozata jellemzi a rendszert, amelyek rövid távon érvényesek, majd módosulnak vagy megszűnnek. A demográfiai folyamatok azonban nem egyik napról a másikra változnak: 1-2 év alatt nem lehet érdemi eredményt várni, viszont a támogatási rendszerekben éppen a stabilitás lenne kulcsfontosságú.

Nem látom, hogy pontosan felmérték volna, mennyibe kerül egy gyerek felnevelése, és nem fogalmazták meg, hogy ezek költségeit a társadalomnak hosszú távon is vissza kellene térítenie a szülőknek. Így nem csoda, hogy vegyes eredmények születnek. Volt ugyan egy időszak, amikor megugrott a teljes termékenységi arányszám – elérve az EU-átlagot, nagyjából 1,58-as értéket –, de ez nem bizonyult tartósnak, és újra csökkenni kezdett. Szerencsére nem értük el a 2000-es évek eleji 1,2 körüli mélypontot, de a tendencia világszerte negatív, még a fejlődő országokban is, ahol bár a szint magasabb, a csökkenés üteme egyértelmű.

A 2,1-es szintet – amely a népesség egyszerű reprodukciójához szükséges – már alig néhány fejlett ország tudja tartani, például Izrael. Mindenhol máshol visszaesés tapasztalható. Ennek okát fent már tárgyaltuk: jelenleg a fejlett országokban a gyerekvállalás pénzügyi szempontból inkább egy nagyon költséges „hobbinak” tekinthető. Sokan szívesen belevágnának, de ahogy a drága hobbiknál lenni szokott, végül sokan nem engedhetik meg maguknak.

Banyár József, Magyar Közgazdász Társaság. Fotó: Mónus Márton

Visszautalnék arra a mondásra, hogy „jobban éljen az, aki gyereket vállal”. Ez a szemlélet nem túl szegregatív a közteherviselés szempontjából? Tényleg akkora prioritás ez a kérdés, hogy ennyire drasztikus elvek szerint határozzuk meg a társadalompolitikát? Mármint, sokan égetőbbnek tarthatják például a jelenlegi megélhetési/szociális válság kezelését…

A jelenlegi kormányzati politika lényegében azt mondja: irányítsuk az adófizetők pénzét a gyereknevelés támogatására. Ez azonban nagyon jelentős közpénz-felhasználással jár. Amit én javaslok, az alapvetően más megközelítés: szerintem mindenkinek meg kellene fizetnie a saját felnevelésének költségeit, amikor felnőtt és már jövedelmet termel.

Ez elsőre hasonlónak tűnhet ahhoz, amit Orbán Viktor is mondott, miszerint annak kell jobban élnie, aki gyereket nevel. Ám gazdasági szempontból teljesen más alapállásról beszélünk. Az én elképzelésem szerint méltányosan kellene elszámolni mindenkivel: életpályája során senki ne fogyasszon többet, mint amennyi jövedelmet összesen megtermelt. Természetesen lennének kivételek, például a fogyatékkal élők, akiket a közösségnek kell eltartania, vagy azok, akik idő előtt meghalnak, és így nem tudják „visszafizetni” a rájuk fordított költségeket. De átlagosan ennek az elvnek kellene működnie.

Ha megnézzük a folyamatot: mindenkit felneveltek valamilyen formában, és ez óriási ráfordítást jelentett. Az államtól, az adófizetőktől kaptunk ingyenes oktatást, egészségügyi ellátást és más transzfereket. A szülőktől pedig nemcsak pénzbeli támogatást, hanem rengeteg időt is: amikor velünk foglalkoztak, lemondtak a pénzkeresés lehetőségéről. Ez mind nagyon komoly befektetés a következő generációba.

Az én javaslatom az, hogy ezt a „befektetést” vissza kell fizetni. Ezt úgy lehetne megvalósítani, hogy a nyugdíjrendszert átalakítjuk: amikor egy ember felnőtté válik és munkába áll, elkezdi törleszteni a felnevelése költségét.

Ez a befizetés pedig azok nyugdíjába kerülne, akik ténylegesen hozzájárultak az ő felneveléséhez – a szülők és a társadalom azon tagjai, akik adójukból fedezték az ellátását és az oktatását.

Ha jól sejtem, ezt az elképzelést egy új adónem formájában valósítaná meg?

Igen és nem. A jelenlegi nyugdíjjárulékot átnevezném „törlesztésnek” és arányossá tenném a felnevelési költségekkel. Ez a törlesztés fedezné a nyugdíjakat, és olyan arányban osztanám szét, amilyen arányban valaki ténylegesen hozzájárult a következő generáció felneveléséhez. Aki nem vállal gyereket, az a gyereknevelésre el nem költött pénzt tegye félre a saját nyugdíjára. Aki viszont gyereket nevel, annak erre nincs szüksége, hiszen majd a gyermeke befizetéseiből fog nyugdíjat kapni. Vagyis egy új „adó” keletkezne, de egy régebbi megszűnne.

Banyár József, Magyar Közgazdász Társaság. Fotó: Mónus Márton

Ez azonban egy átfogó adóreform nélkül nem tűnik kivitelezhetőnek. A társadalom jelentős része – főleg a középosztály és az alsóbb rétegek – már most is igazságtalannak érzik a meglévő adórendszer egyes elemeit...

Igen, az adórendszert is célszerű újragondolni. Viszont a mostani járulékfizetés („törlesztésként”) megmaradna, csak a nyugdíjak kiszámításánál más lenne az elosztási arány. Például – egy hozzávetőleges becslés szerint -: aki három gyereket nevelt fel, és azok eljutottak az érettségiig, de tovább nem, az körülbelül a mostani nyugdíjszintet kapná. Aki két gyereket nevelt, annak a kétharmadát, aki egy gyereket, annak az egyharmadát, aki pedig nem nevelt gyereket, annak jóval kevesebbet – az adófizetői hozzájárulás arányában. Ha nem csak érettségit, hanem felsőfokú végzettséget is szerez a gyermek, akkor az – a több ráfordítás miatt – több nyugdíjat jelent, az általános iskolából kimaradt gyermek után viszont nagyon kevés, vagy semmi sem járna.

A mai rendszerhez képest máshogy osztanánk el a törlesztést (járulékot). A gyereket nevelők jóval jobban járnának a gyermeket nem nevelők rovására, akik viszont jelenleg járnak túl jól. Így ez utóbbiak kevesebbet kapnának rendszerből, de ők külön is félreraknának a nyugdíjukra. Ez a megtakarítás nagyjából akkora lenne, mint az az összeg, amit „megspóroltak” azzal, hogy nem kellett gyereket eltartaniuk, beleértve a gyermeknevelésre (nem fordított) idő értékét is.

A rendszer lényege az anyagi helyzetek kiegyenlítése lenne. Jelenleg a gyereket nevelők anyagi áldozatot hoznak: életszínvonaluk hirtelen visszaesik azokhoz képest, akik nem nevelnek gyereket. Aki nem vállal gyereket, azt a pénzt és időt, amit a szülők a gyerekükre fordítanak, szabadon elköltheti saját magára, akár szórakozásra. Ezen változtatnánk úgy, hogy anyagilag semleges legyen, hogy valaki nevel-e, vagy sem gyermeket.

EZ IS ÉRDEKELHET

Visszatérhet a többkulcsos adórendszer itthon? Annak fájna nagyon, aki ennyit keres

Régóta társadalmi vita tárgyát képezi, hogy milyen adórendszer lenne igazságosabb, hatékonyabb és fenntarthatóbb Magyarországon.

Ha jól értem, ezt a koncepciót is azzal indokolja, hogy a munkaerőpiacon a gyereket nem vállalók a kedvezményezettek?

Nem csak a munkaerőpiacon. A gyermektelenek életszínvonala jelenleg minden szempontból kedvezőbb: mivel aktívként nem nevelnek gyereket, több pénzük és szabadidejük marad, amikor pedig nyugdíjba mennek, magasabb nyugdíjat kapnak. Ennek egyik oka, hogy ők nem estek ki a munkából a gyereknevelés miatt, így folyamatosan tudtak jövedelmet termelni, miközben a szülők idejük és jövedelmük jelentős részét a gyerekek felnevelésére fordították.

Sok statisztika szerint egyedülálló munkavállalóként szinte lehetetlen saját lakáshoz jutni, míg a gyermeket vállalók ehhez jóval könnyebben hozzáférnek. Tekintve, hogy ma egy ingatlan óriási értéket képvisel, ez nem ellensúlyozza a gyermektelenek előnyét?

Ezt természetesen figyelembe kell venni, és az általam elképzelt rendszerben ez meg is történne: a lakhatási támogatások – például lakásvásárlási kedvezmények – lényegében az adófizetők pénzéből történnek, és a gyerekvállalást segítik. Ilyenkor tehát az adófizetők között osztjuk szét a gyermekvállalás bizonyosterheit, amiért ők valamekkora nyugdíjat kapnának.

Azonban a támogatások aránya változó, és ezek önmagukban nem oldják meg az alapvető igazságtalanságot.

A koncepcióm lényege, hogy elsősorban a nyugdíjrendszert kell megreformálni. Az állami nyugdíj mértéke függjön attól, mekkora adófizetői és szülői ráfordítás történt a gyermek felnevelésére. Aki nem nevel gyereket, annak félre kell tennie annyi pénzt, amennyit így megtakarít.

A cél az, hogy megszűnjön a gyermektelenek jelenlegi, indokolatlanul kedvező helyzete – ami, társadalmi szempontból öngyilkos módon, egyértelműen a gyermektelenségre ösztönöz -, hiszen ők egész életpályájuk során többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek, a különbözetet pedig lényegében a gyermeket nevelők állják – miközben a szülők jelentős anyagi és időbeli áldozatot hoznak a jövő nemzedék felneveléséért.

Fotókat készítette: Mónus Márton