Ezért lapátolja ki a pénzét külföldre a magyar szupergazdag elit: mindent rosszul tudunk?

A hazai lakosság pénzügyi vagyonának mintegy tíz százaléka, nagyjából 11 820 milliárd forint külföldi eszközökben fekszik. Ez a jelenség azonban nem tömeges tőkemenekítés, hanem a legfelső 1-2 százalék régóta alkalmazott befektetési stratégiája. A magyarok túlnyomó többsége megtakarítás hiányában eleve nem is képes nemzetközi szinten diverzifikálni. Ugyanígy téves a több mint egymillió hazai fintech – például Revolut – számlát a tőkekivonás jeleként értelmezni. Ezeken az egyenleg minimális, a felhasználókat pedig nem a vagyonuk rejtegetése, hanem a kényelmi funkciók vonzzák.

A nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a vagyonos réteg mobilitása folyamatosan növekszik. A nagy vagyonok kezelői nem utólag reagálnak az adóváltozásokra, hanem előre terveznek. Számukra a portfóliók nemzetközi diverzifikációja nem menekülési útvonal, hanem alapállapot. Ha egy országban szigorodnak a feltételek, a tőke egyszerűen odébbáll. Jól példázza ezt az Egyesült Királyság, ahol már a vagyonadó felvetése is elvándorláshoz vezetett. Hasonló eset történt Norvégiában is, ahonnan az adószigorítások után a leggazdagabbak ezermilliárd forintos nagyságrendű vagyont vittek külföldre.

Éppen ezért egy nominális küszöbre épülő, úgynevezett krőzusadó itthon sem akadályozná meg a tőkemozgást, a legmobilisabb tőke ugyanis már eleve több országban van jelen.

Az egymilliárd forintos vagyonhatár ráadásul szakmailag is elhibázott koncepció. Az elmúlt évtized inflációja és az ingatlanárak drasztikus emelkedése miatt ez az összeg ma már nem feltétlenül az ultravagyonosokat jelenti. Egy ilyen adó könnyen azokat a középvállalkozókat találná el, akiknek a vagyona nem likvid eszközökben, hanem a felépített cégükben fekszik. Ez a növekedési potenciállal rendelkező vállalatvezetőket a vagyonuk átrendezésére kényszerítené, ami végső soron a hazai gazdasági aktivitást is visszavetné.

A vagyonadó bevezetésétől várt százmilliárdos nagyságrendű bevételek is túlzónak tűnnek. Az érintett 25-30 ezer háztartás vagyonára vetített 1 százalékos adókulcs a számítások szerint legfeljebb 160-180 milliárd forintot hozna. Ennek a beszedése és ellenőrzése önmagában is hatalmas adminisztratív erőforrásokat és költségeket emésztene fel.

Egy ilyen intézkedés tehát kettős kockázatot rejt: a legfelső, már eleve diverzifikált portfólióval rendelkező vagyonos réteget alig érinti, miközben a belföldön adózó vállalkozások működését torzítja. A költségvetés így végül jóval többet veszíthet a visszaeső adóalapokon, mint amennyit magán a vagyonadón nyerne.