Steigervald Krisztián: a világ legnagyobb szarkazmusa home office-nak hívni a veszélyhelyzetet

A veszélyhelyzet alatti állapot mindenkit megviselt: amellett, hogy a nőknek dolgozniuk kellett, elvárás volt feléjük, hogy legyenek óvónők, pedagógusok, konyhatündérek is. Óriási teher nehezedett rájuk - mondta el a a Pénzcentrumnak Steigervald Krisztián generációkutató. De beszélt a még arról is, melyik korosztály szenvedett a legtöbbet, és hogy miért nem tudtunk nekik jól segíteni. Interjú

Pénzcentrum: Az utóbbi 10-15 évben kiszélesedtek az elvárások a nőkkel szemben, az elmúlt hetekben pedig még több teher hárult rájuk. Meg tudja erősíteni azt, hogy a nők a mostani járványhelyzet legnagyobb vesztesei?

Steigervald Krisztián: Szerintem ennek a helyzetnek most sok vesztese van: a ballagók, akik nem ballaghattak el a megszokott módon, az óvodások, akik nem tudtak iskola-előkészítőre menni, vagy a kiscsoportosok, akik nem tudtak megfelelően integrálódni a közösségbe. Nagyon sok korosztályban vannak olyan átélt élmények, ami vesztesként tud minket definiálni. Inkább azt mondanám, hogy a nők az egyik olyan szegmens, akikre túl sok teher hárult, sokkal több, mint amire fel voltak készítve. A családanyák szerencsésebb része home office-ban volt, a nem annyira szerencsés részének be kellett járni dolgozni. Az volt a kommunikáció, hogy a nagyszülőkre ne hagyja a gyereket, óvodába, iskolába ne vigye, akkor mit csináljon?

Az utóbbi 10-15 évben ugyan az emberek elkezdtek újra otthon főzni, de ez élményfőzés volt, nem funkcionális. Most visszajöttek a 70-es, 80-as évek, amikor mindennap ki kellett találni, hogy mi legyen az ebéd, mi az, amit egyáltalán megeszik a család, mi az, ami finom, változatos stb. Ez egy hatalmas teher a nőkön. Közben mosni, takarítani is kellett, mivel sokkal többet voltunk otthon. Mindeközben azon aggódtak, hogy mi van az idős szülőkkel, bevásárolni, patikába menni helyettük. Rengeteg minden terhelődött rá a családokra, és azon belül nagy valószínűséggel a nőkre, úgyhogy ez most valóban egy nagyon nehéz időszak volt. Ugyanakkor vannak olyan megközelítések, miszerint sok teher hárult az apákra is. Szerintem ez most mindenkinek nehéz volt, de családban volt a legnehezebb, 

Engedni kellene valamit a belénk nevelt maximalizmusból?

Lehetne engedni, csak hogyan? Most nagyon sokan belekerültek a home office-ba, olyanok is, akik eddig azt sem tudták, mi az - gondolok itt a 40 felettiekre.

Ezt egyedül megoldani nem lehet. Arra lenne szükség, hogy ennek a 35-40 feletti korosztálynak megfogjuk a kezét, mert ott csúszott meg kicsit az önbizalom. Annak, akinek 18-20 éves gyerekei vannak, vagy már kirepültek, de még bőven aktív. Azt látom, hogy ezek a generációk azok, akik a legelveszetettebbek. Pedig fontos lenne, hogy higgyenek saját magukban, elhiggyék, hogy az ő tudásuk is piacképes.

Kinek a feladata lenne ez?

Nagyon nehéz meghatározni, hogy kinek a feladata lenne. Véleményem szerint sokkal többet segítünk a fiataloknak, a Z, az Y generációnak, miközben nem biztos, hogy nekik ekkora szükségük lenne rá. A 40 felettieknek meg nem segítünk, pedig ők tényleg rászorulnának - de azt meg nem tudjuk, hogy hogyan kell. 

Hogyan lehet azt megoldani, hogy egy 50-55 éves emberrel hosszú távon elkezdjünk foglalkozni, hogy ő ne úgy gondoljon saját magára, mint egy idős emberre, hanem úgy, mint egy a társadalomnak, munkahelynek iszonyatosan értékes, aktív tagja.
Csak most azt látja a globális térben, hogy a hasznos tudás a fiatalok tudása, pedig ez nem igaz. Lásd kenyérsütés, az nem a fiatalok tudása volt, és most mindenki kenyeret sütött a karanténban. Minden tudás hasznos, csak más a tudásátadás módja. Ezt kellene megtanítani. A munkáltatónak biztos, hogy fontos szerepe van, de ő csak a saját alkalmazottait tudja építeni ilyen szempontból. El kell hinniük 60 évesen, hogy nem öt évük van a nyugdíjig, hanem akár 15 is. 

Az elmúlt két hónapban megtanultunk otthonról is dolgozni, viszont sokan már nagyon szívesen visszatérnénk az irodába. Önnek mi a tapasztalata, melyik generáció a legtürelmetlenebb ebből a szempontból?

Ez nagyon erősen függ a családi életszakasztól, ami valamennyire kötődik az életkorhoz is. Magyarországon átlagosan 32 éves kor után születik az első gyerek, ami azt jelenti, hogy a fiataloknak tökéletesen megfelel az otthonról való munkavégzés, nyugalom is van, nincsenek extra feladataik. Ehhez képest 33 felett, gyerekkel megőrülsz otthon, mert mindent neked kell megcsinálnod, amit eddig az intézmények végeztek, persze a munkád mellett. 

És mi a helyzet azzal a generációval, amelyik már idősebb, a gyerekeik már kirepültek, vagy teljesen önállóak?

Az ő életük alapja a szociális kapcsolódás, esetükben nem alakult ki érzelmi kötődés a digitalizációhoz gyerek- vagy fiatal korban. Ők gyakran kényszerből digitálisak. Szerintem a döntő többségük menne vissza. Aki pedig nyugdíjas, azoktól szinte mindent elvettünk: nem tud piacozni, kiülni csacsogni. Ezeket digitálisan nem lehet csinálni, bár akinek van internete, annak a 64 százaléka Facebookozik napi szinten, felterelődtek a család miatt.

Ez a generációs különbség: hogy min szocializálódott az agy, az egyes tevékenységek elvégzését hogyan tanulta meg könnyebben. Aki ezeket offline tanulta meg, annak sokkal nehezebb ezt online végezni. Egy huszonéves mondta nekem, hogy nem érti, a 40-esek miért nem csinálnak már mindent online, miközben annyira egyszerű applikációkkal lehet ezeket. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy neki könnyű, mert ebben nőtt fel, ez a természetes, de azoknak a generációknak, akik nem ebben nőttek fel, azoknak nem.
Nem lehet ezt megtanulni? Sokan nem ebben nőttünk fel, mégis sikerült elsajátítanunk.

33 éves kor felett azonban az agy valamiért elkezdi megkérdőjelezni az új dolgokat: hasznos ez annyira, hogy megtanuljam? - teszi fel a kérdést. Emiatt a későbbi dolgokat, akár technológiai, akár egyéb újítások, sokkal nehezebben tudjuk megtanulni, mert nem szeretjük, nem fűződnek hozzá olyan mély érzelmek, mint gyerekkorban. Ez a képességvesztés 35 évesen még nem annyira drasztikus, de 65-70 évesen már sokkal erőteljesebben van jelen. A 40-eseket a digitális forradalom még viszonylag korán érte, de a 40-es, 50-es generáció jelentős részének fogalma sincs arról, mi az a Tiktok, vagy a Spotifyból hogyan tud letölteni dolgokat. Ez egy mostani tizenévesnek meg evidens. Más az érzelmi kötődés a különböző médiumokhoz, és ez az, ami kialakít egy bizalmi kapcsolatot. Vagy van digitális bizalmad, vagy nincs. Ez egy agyi attitűd, döntés, amit nem feltétlenül tudsz kívülről befolyásolni. Meg tudod tanulni, de az, hogy megvan-e a bizalmad, az az érzelmi kötődés függvénye.

Mégis vannak, akik nagyon akarják, és akár 85 évesen is tudnak új dolgokat tanulni.

Így van. Ha van egy jó célod valaminek a megtanulásával, abba rögtön érzelem kerül. Ha valaki azt tapasztalja, hogy a munkájában ez hasznos, sokkal több lesz, akkor abban már van egyfajta érzelmi kötődés. Ha ezt kényszerből kell csinálnod, pl. most a koronavírus miatt kell rámenni különböző platformokra, abban nincs pozitív érzelmi töltés, emiatt sokszor félelem társul ehhez. Félelem, hogy meg tudom-e csinálni, nehogy elrontsak valamit, nehogy kiraboljanak stb. Másfajta alapérzelem indul el, szemben azzal, aki azt mondja, hogy ebből tanulni akarok, pozitív oldalról közelíti meg, így más a tanulás folyamata.

Ezt tudatosan nem lehet befolyásolni?

Ezt is lehet gyakorolni. Szokták mondani, hogy ha valaminek az irányában tudatos vagy, azt meg tudod változtatni. Ha nem, akkor nem tudsz vele mit kezdeni. Akkor azt mondod, hogy én képtelen vagyok rá. 30-35 éves kor után az emberek döntő többsége nagyon nehezen tud nyelvet tanulni. Miközben halljuk, hogy van néhány 65-70 éves ember, aki megtanul nyelveket. Ha tudod tudatosítani magadban, hogy mi a korlátod, mi a gátja annak, hogy új dolgokat megtanulj, akkor lehet vele valamit kezdeni. De addig könnyen csak sodródunk. 

Sokan mondják, hogy a világ már nem lesz soha ugyanolyan, mint a vírus előtt volt. Ön hogy látja, tényleg minden megváltozik?

Én ebben nagyon szkeptikus vagyok. Ahhoz, hogy egy világ gondolkodásmódja meg tudjon változni, hosszú idő kell. Több év. Ez a vírus ugyan világszerte mindenkit érintett, de néhány hét, hónap túl rövid idő ahhoz, hogy ebből tanulni tudjunk.
Igen, sok minden meg fog változni, de inkább rövid, mintsem hosszú távon. És az is inkább azért, mert a várható recesszió idején, egészen egyszerűen kevesebb lesz a pénzünk. De alapvetően a pénzhez, a sikerhez, a jóléthez való hozzáállás nem változott meg, és én nem látom, hogy ezután majd minden más lenne. Azt gondolom, hogy nagyon sok jó dolog fog születni a koronavírusból, nagyon sok mindent megváltoztattunk, pl. az egymáshoz való hozzáállásunkat, az orvosokhoz, az egészségügyisekhez, a kukásokhoz, pedagógusokhoz. Ez pozitív, de azt kizártnak tartom, hogy alapjaiban változik meg az életünk. Pedig nagyon jó lenne, nagyon ránk férne.

Címlapkép: Getty Images