Nyakunkon az arab felvilágosodás?

Bár minden arab ország más szavakkal magyarázza rendszerét, a mögöttes tartalom szinte ugyanaz. Míg az algériaiak hatalomról, a szaúdiak családról, az egyiptomiak döntésekről, a libanoniak pedig politikai elitről beszélnek, mindegyik szófordulat egy szűk hatalmi körre utal, közös háttérrel és érdekekkel, akik emberemlékezet óta monopolizálják a hatalmat. Ezen rendszerek azonban napjainkban egyre több kritika tárgyát képezik.

Az egyre inkább fellángoló ellentétek ellenére nem mondhatjuk, hogy a demokrácia hulláma félresöpörné az arab országok oligarchikus rendszereit. Igen elgondolkodtató, hogy mindmáig egyetlen arab vezetőt sem távolítottak el békés úton, szavazással, melynél még a Szaharától délre fekvő afrikai országok is "jobban teljesítenek". (Ezen a területen 1990 óta 18 rendszer bukott meg a választók jóvoltából.) Az elkövetkező évtizedben viszont a külső és belső kihívások fokozódása kétségkívül elsöprő változásokat válthat ki.

Az arab rendszerek kialakulásához és konzerválódásához természetesen az országok történelme is hozzájárult. Sok közel-keleti ország még igencsak fiatalnak mondható, a határokat pedig inkább a korábbi európai gyarmatosítók létesítették, mintsem az ott élők hovatartozása. Ennek köszönhetően az elmúlt ötven évben a térség vezetői elsősorban a nemzetépítésre fókuszáltak, mely nagyfokú politikai centralizációt követelt. A gyakorlatban mindez legtöbbször hatalmas bürokratikus rendszer kialakítását, az olajból származó bevételek kormányzati elvonását, a kisebbségek elnyomását és az engedelmesség erényének promotálását jelentette (elsősorban az irányított sajtó és oktatási rendszer eszközével).

Eközben az Arab Liga népességének hatalmas növekedése (az 1980-as 167 millióról 280 millióra) és az urbanizáció hatására jelentősen átrendeződtek a térség társadalmai, még több problémát okozva a vezető csoportoknak.

Mostanra a nemzetépítés folyamata a legtöbb országban lezártnak tekinthető. Kevés tunéziai, egyiptomi, vagy ománi lakos kérdőjelezi meg nemzeti hovatartozását, illetve állama előjogait, azonban több befolyást szeretnének országuk politikájának alakításába. Kutatások szerint a szaúdiak is kifejezetten büszkék hovatartozásukra, egyszerűen csak belefáradtak "az őket tápláló királyi kéz csókolgatásába".

Majdnem minden arab ország vezetésének súlyos gondot okoz, hogy nem tudnak megfelelni a városiasodott, jobban képzett és politikailag tudatosabb lakosság növekvő elvárásainak. Az Arab Liga által készített tanulmány szerint a térségben tíz éven belül a mai 15 millióról 50 millióra nőhet a munkanélküli fiatalok száma, a gazdasági növekedés és termelékenység alacsony, az innovativitás szinte a nullával egyenlő. A központosított bürokráciák építettek ugyan utakat és iskolákat, nem sikerült azonban növelniük a lakosság jólétét és hatékony beruházásokra fordítani forrásaikat. A rend fenntartásában élen járnak, az egyenlő elbánást ellenben képtelenek biztosítani "polgáraiknak" (alattvalóiknak?).