Trump újra kinyitotta a titkok kamráját: 100 éve történt ilyen utoljára, akkor katasztrófa lett a vége

Bár vámokra és azok alkalmazására már a történelem kezdetétől találhatunk példákat, a mai értelemben vett vámrendszerek a kora újkorban alakultak ki párhuzamosan a világgazdasági rendszer kialakulásával. Az első nagy, széles körben ismert gazdaságfilozófia illetve -politika a merkantilizmus volt, amely a 16. és a 18. század között volt uralkodó Európában. A merkantilizmus eredetileg nem egy szakemberek által kidolgozott elmélet volt, hanem az akkori államalakulatok pénzszükséglete által meghatározott intézkedéseknek az összessége.

A merkantilizmus lényegi gondolata az volt, hogy egy ország gazdagsága és hatalma a nemesfémkészleteinek (arany, ezüst) növelésével fokozható. Ebből a gondolatból pedig az következett, hogy a korabeli gazdaságpolitika igyekezett korlátozni a nemesfémek országból való ki-, illetve fokozni az oda való beáramlását. A nézetrendszer kikristályosodását a 17. századi európai gazdasági stagnálás is befolyásolta, amely nyomán sokan úgy gondolták, hogy az egész kontinens együttes gazdagodására nincsen lehetőség. Gazdagodni, vagyis minél több nemesfémre szert tenni csak úgy tud egy ország, ha azokat elvonja más országoktól.

A kor technikai színvonalán a mezőgazdaság csak meglehetősen alacsony színvonalon volt képes termelni, így a merkantilisták ettől az ágazattól csupán annyit vártak el, hogy teremtse elő a lakosság élelmezéséhez szükséges terménymennyiséget (ez különösen igaz volt a 17. századi franciaországi merkantilizmusra). Felfogásuk szerint az államnak tehát az ipart kellett támogatnia, hiszen a megtermelt iparcikkek voltak azok, amiket el lehetett adni külföldön, ezáltal pedig a külföldi aranyat és ezüstöt a saját országukba lehetett „szivattyúzni”.

A fenti gondolatrendszer tehát erős, külföldön is eladható cikkeket létrehozó iparra törekedett, amit védővámokkal is igyekezett megteremteni, illetve biztosítani annak további fejlődését. Hiszen a magas védővámokkal terhelt külföldi iparcikkek versenyképtelenné váltak a hazai, belföldön gyártott iparcikkekkel szemben, így a belföldi gyártók idővel megerősödtek, majd ideális esetben már ők maguk voltak képesek exportálni a termékeiket. A merkantilista gazdaságpolitika célját tehát úgy is összefoglalhatjuk, hogy az állam a külkereskedelmi mérleg aktívumának fenntartására törekszik – több árut akar külföldön eladni, mint amennyit belföldre importál. Már itt megjegyeznénk, hogy Donald Trump amerikai elnök jelenleg éppen azt nehezményezni, hogy az Egyesült Államok régóta ennek az ellentétét teszi.

A fenti gondolatrendszer a gyarmatbirodalmak kialakulásával kiegészült azzal az elvvel is, mely szerint a külföldről behozott áruknak lehetőleg a gyarmatokról kell származniuk, illetve utóbbiaknak az a legfőbb céljuk, hogy az anyaország gazdagodását segítsék azáltal, hogy felvevőpiacként szolgálnak az anyaországban legyártott termékek számára.

Kameralizmus

A 17. századi Jean-Baptiste Colbert francia pénzügyminiszter után colbertizmusként is nevezett merkantilizmushoz nagyon hasonló gazdaságpolitika volt a német területeken elterjedt kameralizmus (neve a német Kammer szóból ered, ami államkincstárt jelent). A kameralizmus képviselői ugyancsak nagy hangsúlyt helyeztek az ipar fejlesztésére, hiszen úgy gondolták, hogy annak fejlődése az államkincstár érdeke is.

Az irányzat képviselői hittek abban, hogy az államnak feladata a gazdaságba való beavatkozás – el kell érnie a nyersanyagok országon belüli feldolgozását, majd a kész termékek exportálását. Legalábbis ami a felesleget illeti, ugyanis az is fontos célkitűzésük volt, hogy a lakosság lehetőleg belföldi termékeket fogyasszon. Amiben ez az irányzat más volt, mint a hagyományos merkantilizmus az az, hogy a kameralisták a mezőgazdaság, illetve emellett az erdészet és a bányászat támogatását is szorgalmazták.

Ennek oka abban keresendő, hogy akkoriban a német ipar és kereskedelem még viszonylag fejletlennek számított, a kameralisták pedig úgy gondolták, hogy az agrárszektor fejlesztése idővel előbbiek fejlődését is maga után vonja. Továbbá a német államok helyzete annyiból is eltért más országokétól, hogy előbbiek ekkor még nem csatlakoztak be az Európán kívüli világ gyarmatosításába.

A merkantilizmus kritikája

A merkantilizmus kialakulásakor még a nemesfémek alkották a pénz kizárólagos formáját, így teljesen érthető, hogy miért kötötték össze a gyarapodást a nemesfémek országba történő beáramlásával. A hitelrendszer fejlődésével azonban mindez változni kezdett, így a 18. században már megjelentek a régi gazdaságfilozófiát kritizáló hangok is. Az említett korszakban élő skót filozófus, David Hume például már úgy gondolta, hogy a nemesfémkészlet csökkenése még nem jár automatikusan egy ország elszegényedésével, elvégre a lakosság jóléte és az erős ipar jelentik az állam valódi gazdagságát.

Arról nem is beszélve, hogy az ekkorra már megerősödött kereskedői réteg szerette volna növelni az importot, így az azt korlátozni akaró állami beavatkozásokat már inkább tehernek, mint segítségnek érezték.

Ugyancsak a 18. században terjedt el az ún. fiziokrata irányzat, amelynek képviselői éppen az ellenkezőjét gondolták annak, amit a merkantilisták – szerintük nem a nemesfém a gazdagság elsődleges forrása, hanem a föld és a mezőgazdaság, tehát ennek a szektornak a fejlődését kell elősegíteni. A Franciaországban elterjedt új közgazdasági elmélet szerint csökkenteni kell a mezőgazdasági termelést sújtó terheket, illetve szabaddá kell tenni a kereskedelmet. Az elképzelés szerint a szabad kereskedelem majd felveri az árakat, amely hatására többen lesznek azok, akik mezőgazdasági terményeket állítanak elő.

A fiziokraták szerint mindez az árubőség kialakulásához vezetett volna, amely pedig idővel újra csökkenő árakat eredményezett volna. A fentiek mellett pedig az is fontos különbség volt a merkantilistákhoz képest, hogy a fiziokraták az ipart és a kereskedelmet tekintették kevésbé fontosnak.

A gazdagság forrása a munka

Az ugyancsak 18. századi és ugyancsak skót Adam Smith már úgy gondolta, hogy a gazdagság forrása a munka – egy-egy áru értékét elsősorban az annak előállítására fordított munka mennyisége határozza meg. A skót gondolkodóhoz fűződik a híres „láthatatlan kéz” elképzelés is, mely szerint a gazdasági életet egyfajta saját belső önszabályozó rendszer működteti, illetve a gazdasági élet fejlődésével idővel a szegénység problémája is megszűnik.

A fenti folyamatok és gondolatok hatására tehát a 18. század második felére egyre elterjedtebb lett az a gondolat, hogy az állami beavatkozás felesleges, sőt káros, a védővámokra pedig semmi szükség, ugyanis a nemzetközi munkamegosztás ugyancsak a társadalmak gazdagodását szolgálják.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a fenti elméletek megszületése ellenére a védővámok leépítése még sokáig váratott magára. Egyrészt a fiziokraták azon elképzelése, hogy az árubőséghez és a jóléthez a magas árakon át vezet az út érthetően nem tette túl vonzóvá a gazdaságfilozófiájukat. Másrészt, az egyes államok vezetői sem szívesen mondtak le a védővámokból származó jövedelmekről. Harmadrészt, bár a már meggazdagodott társadalmi rétegek és országok számára vonzó lehetett a védővámok nélküli világ gondolata, a szegényebb, fejletlenebb országok változatlanul azok fenntartásával tudták a saját, hazai iparuk és kereskedelmük megerősödését támogatni.

Ezt a helyzetet talán a küzdősportokban meglévő súlycsoportokkal lehetne jól példázni – egy nehézsúlyú bokszoló (=erős iparral rendelkező ország) számára végülis mindegy, hogy léteznek-e az alacsonyabb súlycsoportok, hiszen számára nem jelentene kihívást egy 60 kilós ellenfél. Ugyanakkor a kisebb súlyú bokszolók (=fejletlenebb országok) számára a győzelmi esély, vagy akár a túlélés záloga lehet a súlycsoportok (=védővámok) megléte.

Szabadkereskedelem

Az ipari forradalom szülőhazájaként Nagy-Britannia a 19. századra már olyan erős iparral és kereskedői réteggel rendelkezett, hogy az országban egyre nagyobb teret nyert a szabadkereskedelem eszméje. A tőkeerős gyártók és kereskedők már nem igényelték az állami védővámok nyújtotta segítséget. Ennek ellenére még a 19. század elején is sor került kifejezetten merkantilista lépések megtételére. Ilyenek voltak például a Nagy-Britanniában 1815-ben meghozott gabonatörvények (Corn Laws), melyek a szigetországba importált élelmiszerekre és gabonára vonatkoztak.

A törvény célja a hazai gabonatermelők védelme volt a gabonaárak magas szinten tartásával, amit eleinte a maghatározott ár alatti behozatal tiltásával, később a magas importvámok kivetésével értek el. A gabonatörvények esetében azonban viszonylag gyorsan megmutatkoztak a védővámok negatív hatásai is. Az intézkedések ugyanis helyzetbe hozták a brit termelőket, ugyanakkor szembement az egyre növekvő városi munkásréteg érdekeivel, akik számára túlságosan magasak lettek a hazai élelmiszerárak.

Ugyancsak súlyos problémát jelentett, hogy a törvények miatt akkor sem volt lehetőség az olcsó behozatalra, amikor a hazai termelés képtelen volt fedezni a szükségleteket. Ez legélesebben az 1845-1852-es írországi nagy éhínség idején mutatkozott meg, amikor szükségessé vált nagy mennyiségű élelmiszer behozatala. Nem véletlen, hogy a törvényeket a nagy éhínség második évében, 1846-ban vonta vissza a brit parlament.

A fentiek miatt az 1846-os évet fontos fordulópontnak szokás tekinteni a szabadkereskedelem kialakulása szempontjából. Nagy-Britannia, amely ekkoriban a világ elsőszámú ipari hatalma volt, a következő évtizedekben bátran szorgalmazta a szabadkereskedelmi elvek terjedését. A szigetország ipari termelése ekkoriban messze megelőzte a versenytársakét, így Nagy-Britannia természetes érdeke volt a korlátozások nélküli kereskedelem. Más, ekkor még kevésbé fejlett országok viszont még előszeretettel alkalmazták a védővámok politikáját.

Egyébként jelentős részben a vámpolitikák körüli viták vezettek az amerikai polgárháború kitöréséhez is. A 19. század első felében, közepén iparosodó északi államok még támogatták a védővámokat, mivel akkor még szükségesnek érezték a védelmet a brit ipari fölénnyel szemben. Ezzel szemben az elsősorban az agráriumra építő déli államok – amelyek jó gazdasági kapcsolatokat ápoltak Nagy-Britanniával – a szabadkereskedelem hívei voltak, hiszen ők a mezőgazdasági termékek és más nyersanyagok exportjától függtek, illetve szerettek volna olcsó iparcikkeket importálni. A védővámok tehát helyzetbe hozták az északi államokat, miközben a déliek életét nehezítették.

Visszatérve, a britek helyzete annyiból is egészen kivételes volt, hogy a fejlett iparuk mellett hatalmas gyarmatbirodalommal is rendelkeztek. A birodalmon belül pedig gyakran továbbra is úgy alkalmazták a vámokat, hogy a külbirtokok alárendelődjenek az anyaországi gazdaságnak – vagyis a gyarmatok iparát igyekeztek gyengíteni, hogy az alárendelt országok az anyaország felvevőpiaca lehessen.

Váltakozó álláspontok

A fentiekből is látható, hogy a szabadkereskedelmet elsősorban a fejlett országok támogatják, míg a gyengébbek hajlamosabbak védővámokkal védeni saját iparukat és kereskedelmüket. Mindezt jól példázza a britek változó felfogása is. Míg a 19. század közepén érdekeltek voltak a szabadkereskedelemben, addig a század végére ez már változni látszott.

1871-ben létrejött az egységes Németország, amely a következő évtizedekben hatalmas mértékű fejlődésen esett át, és az ipari termelés több területén is behozta a britekkel szembeni lemaradását, vagy akár le is előzte őket. Hasonló dolog történt az Egyesült Államokban is – a polgárháborút követően az egységesebbé váló ország ipara rendkívül megerősödött, így idővel már nem szorultak rá a brit iparral szembeni védelemre.

A fentiek ellenére a britek sokáig kitartottak a szabadkereskedelem politikája mellett, jóllehet a 20. század elejére már sokakban felmerült, hogy az országnak vissza kellene térnie a protekcionista vámpolitikához.

Az efféle felfogásnak világszerte nagy lökést adott az 1929-es nagy gazdasági világválság, amely során még az olyan erős iparral rendelkező országok, mint az Egyesült Államok is védővámokkal igyekezett védeni a saját iparát és mezőgazdaságát. Az USA-ban például 1930-ban elfogadták a Smoot-Hawley-féle vámtörvényt, amely drasztikusan megemelte több ezer importcikk vámját. Bár a törvény célja az amerikai gazdaság védelme volt, utólag mégis sokan úgy értékelik, hogy az mélyítette a világválságot, ugyanis a lépést válaszreakciók követték. Más országok is megemelték a saját vámtarifáikat, az ezen lépések nyomán kialakult nemzetközi vámháború pedig jelentősen visszavetette a kereskedelmet.

A második világháború után

A második világháború végére vitathatatlanul az Amerikai Egyesült Államok vált a világ elsőszámú ipari nagyhatalmává, miközben Európa és Japán – az egykori és jövőbeli – nagy versenytársak romokban hevertek. Ebből a pozícióból érthető volt, hogy az USA akkoriban a kereskedelmi akadályok lebontásában, a vámok csökkenésében volt érdekelt. Aligha véletlen, hogy akkoriban az amerikaiak komolyan érdekeltek voltak az európai gyarmatbirodalmak megszüntetésében is annak ellenére, hogy azok többnyire politikai szövetségesei voltak Washingtonnak. Barátság ide vagy oda, az Egyesült Államok abban volt érdekelt, hogy a saját termékeivel a gyarmati státuszban lévő országokban is megjelenhessen.

Mindemellett persze egyéb politikai megfontolás is volt a szabadkereskedelem támogatásában – a világ vezetői felismerték, hogy a protekcionizmus miatt a két világháború között elmélyült világgazdasági válságnak jelentős szerepe volt abban, hogy a nemzetiszocializmushoz hasonló szélsőséges nézetek megerősödjenek, végső soron pedig ez is szerepet játszott a második világháború kirobbanásában.

Az Egyesült Államok tehát a második világháború óta elsősorban a szabadkereskedelem támogatójának számított, még akkor is, ha ennek bizonyos – amerikai szempontból nézett – hátulütői viszonylag hamar megmutatkoztak. 1945 után például vitathatatlanul az USA volt az autógyártás fellegvára, ám az 1973-as olajválságot követően az amerikai piacot szinte letarolták a jóval gazdaságosabb japán autók. Ennek a folyamatnak a vége pedig jól ismert – az amerikai autóipar válságát jól jelzi Detroit esete, amely az egykori ipari nagyvárosból mostanra inkább egy szellemvárossá változott.

De mit akar Trump?

A fentiek fényében aligha meglepő, hogy Donald Trump mostani vámjai is jelentős részben a külföldi autógyártók ellen irányul. Ugyanakkor elsőre talán nehezen érthető, hogy az amerikai elnök miért esett neki ilyen hevesen éppen annak a világrendnek, amit elsősorban az Egyesült Államok épített fel az második világháború után. Hiszen láthattuk, hogy az erős országok elsősorban a vámok leépítésében érdekeltek, nem pedig fordítva. Márpedig az Egyesült Államokat aligha tarthatjuk gyenge országnak – a világ legnagyobb gazdasága még mindig az amerikai.

Mint említettük, annak idején a merkantilisták különösen nagy hangsúlyt fektettek a külkereskedelmi mérleg aktívumának fenntartására, hiszen úgy gondolták, hogy saját országuk gazdagsága akkor fenntartható illetve gyarapítható, ha több terméket adnak el külföldön, mint amennyit importálnak. Nos, valami ilyesmiben hisz Donald Trump is, akit évtizedek óta rendkívül zavar, hogy hatalmas az amerikai külkereskedelmi hiány. Ez a helyzet, hogy ti. az amerikaiak sokkal többet importálnak, mint amennyit exportálnak, egyáltalán nem újkeletű, nagyjából az 1970-es évek óta így van, ám a helyzet főleg az 1990-es évek óta vált igazán látványossá.

Az Egyesült Államok helyzete egészen speciális. Az amerikai ipar az 1980-as évektől kezdve fokozatosan elsorvadt annak köszönhetően, hogy a termelést egyre nagyobb mértékben szervezték ki külföldre, jellemzően az ázsiai országokba. Mindez jelentős amerikai társadalmi rétegek elszegényedéséhez vezetett – jellemzően ők azok, akik most ismét megválasztották Trumpot.

A fenti folyamatok mégsem vezettek az USA teljes eljelentéktelenedéséhez, ugyanis az amerikai dollár világgazdaságban betöltött elsőrangú szerepe miatt az amerikai pénzügyi szektor továbbra is virágzik. Sőt, Surányi György volt jegybankelnök nemrég „a világ legnagyobb ingyenélő országának” nevezte az Egyesült Államokat, amely évről évre hatalmas bevételre tesz szert a legfőbb tartalékdevizaként szolgáló dollár által.

Csakhogy a Trump-adminisztráció mindennek a negatív oldalára összpontosít – szerintük ugyanis az amerikai dollár iránti hatalmas kereslet miatt az túlértékelt, a dollár túlértékeltsége miatt pedig az amerikai termelői és exportáló szektorok versenyképtelenek, emiatt pedig nem lehet új életet lehelni az amerikai iparba. Az amerikai ipar újbóli megerősödése nélkül pedig nincs esély a külkereskedelmi hiány lefaragására, amit egyébként Donald Trump úgy interpretál, hogy az Amerikával kereskedő országok kifosztják az Egyesült Államokat.

Ez lehet tehát a logika Donald Trump mostani intézkedései mögött - csökkenteni az importot illetve visszahelyezni a termelést az Egyesült Államok területére. Ugyanakkor sok közgazdász úgy gondolja, hogy a mostani lépések leginkább csak a meglévő rendszer szétverésére jók, és nem pedig valami új felépítésére. Az amerikai Federal Reserve volt tisztviselője például a minap éppen a már említett Smoot-Hawley-féle törvényt hozta fel példaként, mint ami csak vámháborúhoz és a világgazdasági válság elmélyüléséhez vezetett az 1930-as években. Sok közgazdász most is attól tart, hogy a jelenlegi trumpi lépések csak egy válság kialakítására jók, és nem arra, hogy kedvezőbb helyzetbe hozza az amerikai gazdaságot.

Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi ipari termelés már olyannyira a nemzetközi ellátási láncokra épít, hogy már nem nagyon lehet „nemzeti” iparról beszélni. Szinte bármit is gyártanak a világban, annak előállításához jó eséllyel használnak valamilyen más országból származó, ott kitermelt vagy előállított nyersanyagot vagy alkatrészt. Mindez a gépkocsigyártókra kivetett vámok kapcsán is komoly gondot okoz, hiszen sok esetben még az Amerikában termelő gyárak is használnak más országból bevitt alkatrészeket.

Hosszabb távon pedig szintén problémát jelent, hogy bár az amerikai piac nagy, azért annyira nem nagy, hogy egy-egy fontos iparág nyereséges tudjon lenni pusztán az amerikai határokon belül működve. Tehát ha egy-egy gyártó úgy is gondolkodna, hogy az USA-ba települ a vámok kikerülése érdekében, akkor lehet, hogy ott helyzetbe kerülne, ám hamarosan szembesülne azzal a problémával, hogy a nyereségességhez külföldre is kellene exportálnia, ami a Trump vámjaira meghozott ellenvámok miatt problémákba fog ütközni.

Összegzés

Összegzésképpen elmondható, hogy a kereskedelmi vámok története nem lineáris fejlődés, hanem ciklikus jelenség: a nyitás és a zárkózás időszakai váltják egymást, az adott történelmi körülményektől, hatalmi viszonyoktól és gazdasági szükségletektől függően. A vámok nem csupán gazdasági eszközök, hanem politikai és társadalmi eszközök is, amelyekkel országok saját érdekeiket érvényesíthetik a nemzetközi színtéren.

Donald Trump amerikai elnök egy nagyon is égető gazdasági-társadalmi problémára keresi a megoldást, ám ahhoz jelenleg olyan eszközöket használ, amik a régi világban működhettek, ám a mostani körülmények között nem biztos, hogy képsek lesznek beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Arról nem is beszélve, hogy az Egyesült Államok olyan helyzetben van, amiben korábban egyetlen állam sem - az általa létrehozott gazdasági rendszer egyszerre segít fenntartani szuperhatalmi státuszát (a dollár által), és egyszerre gyengíti őt (az ipari képességek elsorvadása által).

Ebből következőleg a helyzet megváltoztatásához is bizonyos értelemben épp a saját maga felépített rendszer szétfeszítése útján vezet út. Jelenleg most éppen ezt a folyamatot látjuk, az azonban sajnos még kérdéses, hogy mi sül ki mindebből.