Lehullt a lepel az időszakos böjtről: nagy tévhitben él, aki ettől a népszerű diétától várja a csodát

Az időszakos böjtölés – legyen szó az 5:2-es diétáról vagy az étkezési ablak szűkítéséről – abból az evolúciós érvből indul ki, hogy őseink nem napi háromszor étkeztek. Az elmélet szerint a böjt hatására az anyagcsere a szénhidrátégetésről zsírégetésre vált, ami beindítja az autofágiát, vagyis a sejtek öntisztító folyamatát. Mark Mattson, a Johns Hopkins Egyetem idegtudósa a New England Journal of Medicine című szaklapban megjelent áttekintő tanulmányában ezt az anyagcsere-átállást a hosszabb élettartammal, valamint a cukorbetegség és a rák alacsonyabb kockázatával hozta összefüggésbe. A probléma csupán az, hogy a legmeggyőzőbb bizonyítékok egereken, muslicákon és férgeken végzett kísérletekből származnak.

Embereknél az eredmények jóval szerényebbek. Krista Varady, az Illinoisi Egyetem táplálkozástudósa szerint az időszakos böjtölés átlagosan csupán 5%-os testtömegcsökkenést eredményez, ami nagyjából megegyezik bármely más diéta hatékonyságával. A koleszterinszint és a vérnyomás valamelyest csökken, de ezek a javulások is elmaradnak az egereknél tapasztaltaktól. Sőt, az intenzívebb változatok – például a másnaponta végzett böjt – a zsírmentes testtömeg csökkenése miatt akár ronthatják is az anyagcserét. A kognitív előnyök és a rákmegelőzés terén hasonlóan vegyes a kép, hiszen egy olyan klinikai vizsgálat, amelyben a hosszú távú böjt biológiai hatásait utánzó diétát alkalmaztak rákos betegeknél, nem hozott eredményt, mivel a résztvevőknél nem következett be a várt metabolikus átállás.

Az állatkísérletek és a humán vizsgálatok eredményei közötti szakadéknak részben biológiai okai vannak. Az egerek anyagcseréje többszöröse az emberének, így egy 16 órás koplalás az egerknél akár több napnyi emberi böjtnek felelhet meg. Ráadásul a laboratóriumi egerek genetikailag szinte azonosak, ami nem tükrözi az emberi populáció sokszínűségét. A legnagyobb akadály azonban nem biológiai, hanem módszertani jellegű, hiszen a kutatóknak nincs pontos információjuk arról, mit esznek valójában a résztvevők.

A legtöbb humán táplálkozási vizsgálatban az alanyok étkezési naplót vezetnek, majd hazamennek, és a saját döntéseik szerint étkeznek. Varady becslése szerint a kísérleti alanyoknak csupán a fele adja le az étkezési naplóját, és ezek az adatok sem feltétlenül megbízhatóak. Egy 2025-ben publikált nemzetközi kutatás szerint a résztvevők mintegy harminc százaléka aluljelenti a fogyasztását, így az emberek átlagosan napi 400-800 kalóriával kevesebbet vallanak be a ténylegesnél. Amikor Varady a duplán jelzett vizes módszerrel – amely izotópok segítségével méri a tényleges energiafelvételt – ellenőrizte az adatokat, kiderült, hogy egyes alanyok 1600-2000 kalóriás bevitelt jelentettek, miközben valójában 3500 kalóriát fogyasztottak.

A pontatlan adatok problémájára technológiai megoldásokat keresnek a kutatók. Ide tartoznak a szemüvegre vagy nyakba akasztható kamerák, a rágást érzékelő nyakláncok, az okosvillák, sőt a fogra rögzíthető tápanyag-érzékelők is, bár ezek többsége még prototípus. Thomas Wilson, az Aberystwyth-i Egyetem kutatója és munkatársai egy idén megjelent tanulmányban azt javasolták, hogy a szubjektív naplók, az objektív vér- és vizeletmarkerek, valamint a hordható eszközök kombinálásával akár a kórházi körülményekhez hasonló adatminőség is elérhető lenne a mindennapi életben. Ezzel nemcsak az időszakos böjtölés, hanem gyakorlatilag az összes táplálkozási beavatkozás kutatása jóval megbízhatóbbá válhatna.