Nagyon vigyázz, ha te is szeretsz magadon poénkodni: vékony jégen táncol, aki átlépi ezt a határt

Már az 1990-es években kimutatták, hogy azok a gyerekek, akik nehezen viselik, ha nevetnek rajtuk, nagyobb eséllyel válnak kiközösítetté. Egyesek agresszióval, mások visszahúzódással reagáltak az ugratásra, ám mindkét csoport közös vonása az volt, hogy a tréfát támadásként értelmezték. A társas helyzetekben magabiztosabb gyerekek ezzel szemben vállat vontak, vagy maguk is jót szórakoztak a helyzeten.

Sonja Heintz, a Plymouthi Egyetem pszichológus-kutatója szerint mára tudományosan igazolt, hogy az ember képes nevetni önmagán, ennek pedig számos jótékony hatása van. Egy 2011-es kísérletben a résztvevők 80 százaléka legalább elmosolyodott, amikor torzított képet mutattak nekik saját arcukról, 40 százalékuk pedig hangosan fel is nevetett. Paul McGhee, a humorkutatás egyik úttörője úgy véli,

az önirónia az egyik legnehezebben elsajátítható humorfajta, ugyanakkor kapuként szolgál a humor egyéb formáihoz, hiszen aki túl komolyan veszi önmagát, általában nehezen tud bármilyen helyzetben tréfálkozni.

Az önironikus humor megítélése sokáig megosztotta a szakmát. A 2003-ban kidolgozott humorstílus-kérdőív négy kategóriát különböztetett meg, köztük az úgynevezett önleértékelő humort, amelyet egyértelműen károsnak tartottak, és összefüggésbe hoztak az alacsony önértékeléssel, sőt a depresszióval is. Heintz azonban saját kutatásaiban meglepő eredményre jutott. Amikor összehívta az önleértékelő humort kedvelők egy csoportját, egyiküknél sem tapasztalt mentális egészségügyi problémákat. Épp ellenkezőleg, az öngúny számukra hatékony megküzdési stratégia volt, és segítette őket a társas kapcsolataik építésében.

Claire Fox, a Bristoli Egyetem pszichológiaprofesszora árnyalta ezt a képet. Kutatásaiban kimutatta, hogy a kizárólag önleértékelő humort használó gyerekek valóban rosszabbul jártak, hiszen alacsonyabb volt az önértékelésük, és idővel magányosabbá is váltak. Ám azok, akik ezt más humorstílusokkal kombinálták, nem szenvedtek ilyen hátrányoktól.

A kulcs tehát nem az önirónia kerülése, hanem a változatosság.

Heintz szerint a korábbi negatív eredmények részben módszertani hibákból is fakadhatnak, hiszen a kérdőív önleértékelésre vonatkozó kérdései eleve negatív értékítéletet tartalmaznak, ami torzíthatja a válaszokat. Jelenleg egy 25 éves retrospektív elemzésen dolgozik, amelyben a skála újragondolását javasolja.

A szakértők egyetértenek abban, hogy az önirónia akkor működik jól, ha az ember már megbékélt azzal a hibájával vagy gyengeségével, amellyel viccelődik. Ha a tréfa mögött valódi keserűség vagy öngyűlölet húzódik, a környezet megérzi a feszültséget. Fontos a mértékletesség is, hiszen az önleértékelő és az egészséges önirónia közötti határ éppen a túlzásban rejlik.

Az önirónia ugyanakkor hatékony eszköz lehet ismeretlen társaságban, mivel a legbiztonságosabb módja a humorral való kapcsolatépítésnek. Hatalmi aszimmetria esetén is jól működik, Fox kutatásai szerint az önironikus oktatókat a diákok pozitívabban ítélték meg. René Proyer, a hallei Martin Luther Egyetem professzora pedig kimutatta, hogy a játékosabb hozzáállás tudatosan fejleszthető. Egyszerű gyakorlatokkal, például az aznapi három legmulatságosabb élmény lejegyzésével a résztvevők akár három hónappal később is boldogabbnak és kevésbé depressziósnak érezték magukat.