Euró - még megmenthető?

Az elmúlt időszakban egyfajta divattá vált az euró-zóna összeomlásáról beszélni, egyre több ilyen témájú írás jelenik meg elemzői publikációként, újságcikként. Ennek az irányzatnak jelentős lökést adott az uniós alkotmány francia és holland elvetése. Miből is fakadnak a kételyek, hol keresendőek a bizalmatlankodás gyökerei. A válasz egy bővös szó: az optimális valutaövezetek elmélete. A közgazdasági irodalom és elméletek szerint egyes gazdasági régióknak akkor éri meg közös valutát bevezetni, ahol a gazdasági ciklusok többé kevésbé együtt mozognak, az inflációs ráták nem térnek el jelentősen, a tényezőpiacok mobilak. Ez igazán sem az EU 25-ről, de még az EU12-ről illetve az USA-ról sem mondható el.

Mégis miért van, hogy az USA-ban működik a dollár uralom, míg Európában sokkal lassabbak azok a kiegyenlítődési mechanizmusok, melyek mellett az euró a legnagyobb hasznot hajtaná az euró-zóna országainak?

Már az euró 1999-es bevezetése előtt tudni lehetett, hogy az akkor 11 országból álló csoport nem optimális valutaövezet. Az üzleti ciklusok, az inflációs ráták nagyban különböztek, a termelési tényezők áramlását (tőke, munka) számos intézményi tényező akadályozta, emellett nem elhanyagolhatóak a nyelvi és a kulturális különbségekből adódó gátak.

Az USA tagállamok szintén nem alkotnak optimális valutaövezetet, ugyanakkor számos olyan kiegyenlítési mechanizmus működik, mely mégis életképesnek bizonyul, az egységes monetáris politikát elfogadhatóvá teszi. Szövetségi programok léteznek, melyek egyfajta automatikus fiskális stabilizátorként működnek. Ezen programok keretében azokból a tagállamokból, ahol a prosperitás jelentősebb, a jövedelmek egy részét átcsatornázzák a szegényebbekhez munkanélküli segélyek és egyéb szociális, beruházási támogatások formájában. A rendszer működőképességének egyik legfontosabb része az igen mobil amerikai munkaerőpiac, mely lehetővé teszi, hogy a munkaerő viszonylag gyorsan alkalmazkodjon a megváltozott gazdasági feltételekhez. Ezáltal nem kell attól tartani, hogy az ár-bér spirál miatt jelentős inflációs feszültségek keletkezzenek, emellett ahol átmenetileg olcsóbb a munkaerő, oda új kapacitások települhetnek (részben a nyújtott támogatásokon keresztül is). Ezzel a regionális különbségeket nagymértékben mérsékelni lehet. Az említetteken túl fontos hangsúlyozni a szabad tőkeáramlást és a nyelvi egységességet is.

Mi a helyzet Európában?

Lássuk mi a helyzet Európában, itt is működik-e az "egy mindenkinek" típusú szabályozás, tehát az EKB által meghatározott kamatszinttel mennyire elégedettek az egyes tagországok. Egyértelműen látszik, hogy az euró-zóna 12 országának gazdaságai egyáltalán nem alkotnak homogén - vagy homogénhez közeli - egészet, a gazdasági ciklusok nem szinkronizáltak, az inflációs különbségek jelentősek. Ami igazán baj, az a tényezőáramlás korlátoltsága, a nyelvi, kulturális különbségek fennállása. Bár a közös európai költségvetés némi simító szerepet igyekszik játszani a tagországok között, az USA-val ellentétben koránt sincsenek olyan hatékony kiigazító mechanizmusok, melyek a lehető legnagyobb szinergiákat eredményeznék. A nagyobb tagállamok jelentős költségvetési hiánnyal küzdenek, de a költekezések ellenére sem sikerült a növekedést felpörgetni. Az egyes tagállamok részéről egyre nyilvánvalóbb az elmozdulás a protekcionizmus irányába.

A 2%-os irányadó kamatszint az Economist szerint olyan, mely feltehetően egyik ország számára sem optimális. Egyeseknek túl alacsony (pl. a gyorsan növekvő Írország), míg mások számára magas (pl. Németország, Olaszország). Jellemző, hogy a nagyobb államok szinte mindegyike komoly növekedési gondokkal küzd, emiatt javasolta az OECD legutóbbi jelentésében a kamatszint csökkentését.

Az euró eltörlése és a nemzeti fizetőeszközök visszaállítása feltehetően több kárt okozna mint hasznot a Morgan Stanley elemzőjének véleménye szerint. Nézzük meg konkrétan Németország és Olaszország példáját.

Ha nem lenne euró, a most közös pénzt használó országok között elképzelhető, hogy egy, az 1992-es helyzethez hasonló leértékelési verseny következne be, amiből a márka mint egy erős deviza kerülne ki. Ez a német versenyképességnek nem tenne jót. Ezzel gyakorlatilag épp az eredeti szándék ellenkezőjét érnék el, a reálárfolyam felértékelődne. A német gazdaság könnyen deflációs spirálba kerülhetne, a német bankok és a német pénzügyi rendszer komoly probléma elé nézhetnének. Ezzel könnyen hasonló helyzet állhatna elő, mint amitől Japán szenved. A Bundesbank erőtlen lenne a kedvezőtlen hatások leküzdésével szemben. Amint a legutóbbi német adatok is mutatják, a német GDP bővülésének fő forrása az export. A Morgan Stanley szerint a német növekedés 70%-át 1999-től számítva az export adta, ezzel a német gazdaság az euró bevezetésének egyik legnagyobb haszonélvezője volt. Tehát ez veszne el.

A Morgan Stanley elemzője úgy véli, hogy Olaszország a lírával hamarosan az IMF kapuján kopogtathatna újabb hitelekért. Nem elképzelhetetlen, hogy Olaszország adósságválságba kerülne a GDP 100%-át meghaladó állományával. A közös intézményrendszer keretei közül kikerülve számos olyan adminisztratív korlátozás szűnne meg, mely a költségvetési hiány növekedését fékezné. Kényszerítő erő elsősorban a piac tudna maradni. A Morgan Stanley szerint a líra árfolyama akár 30%-kal is gyengülhetne, hitelt az ország egyedül az IMF-től kaphatna.

A Morgan Stanley szerint a mostani helyzetben az várható, hogy az euró-zóna illetve az EU országok adósságpapírjai közötti spreadek valamelyest szélesednek, mely folyamatok mögött valós indokok húzódhatnak meg. Ez nem jelent mást, mint az euró-zóna esetleges felbomlásának kezdeti beárazódását. Egy pont után ugyanakkor a piac ráébredhet, hogy a felbomlás igazán senkinek sem érdeke.