Sosem látott vízkatasztrófa jöhet Magyarországon, ha ezt tényleg meglépik: klímaválság sem kell hozzá

A mai középkorú generáció számára talán még élénken él a rendszerváltás egyik legnagyobb és legmegosztóbb politikai ügye: a bős–nagymarosi vízlépcső megépítésének terve. Kevés olyan infrastrukturális beruházás volt Magyarország modern történetében, amely ekkora társadalmi és politikai vihart kavart volna. A projekt nem csupán környezetvédelmi, hanem jogi, gazdasági, energetikai és nem utolsósorban nemzetpolitikai kérdések egész sorát vetette fel. A vita ráadásul nemcsak a magyar közéletet osztotta meg, hanem éveken át terhelte viszonyunkat is szomszédos országokkal, miközben az ügy szimbolikussá vált: egy új korszak hajnalán a múlt terheitől való megszabadulás, vagy épp azok továbbcipelése lett a tét.

A kilencvenes évektől kezdve időről időre felmerült a vízlépcsőrendszer befejezésének gondolata – hol háttéralkukban, hol kormányzati programokban, hol energiapolitikai érvelések mentén. Mindezek mögött azonban soha nem volt meg a kellő politikai támogatás. A közvélemény ellenállása, a civil tiltakozások és a korábbi próbálkozások kudarca rendre megakadályozták, hogy a terv valóban újra napirendre kerüljön. A projekt sorsa így évtizedekre befagyott, miközben sem a technológiai, sem a környezeti feltételek nem javultak, sőt – az idők során egyre inkább okafogyottá vált.

Végül az ügy lezárása az elmúlt hónapokban vált hivatalossá: a kormány döntést hozott, és végleg letett a nagymarosi duzzasztó megépítésének lehetőségéről - ezt Czapek Gábor, az Energiaügyi Minisztérium államtitkára jelentette be 1 hónapja a Facebookon. Ezzel egy évtizedeken át húzódó vita zárult le látszólag végérvényesen. De vajon valóban egy régóta esedékes, józan döntés született meg? Vagy egy elszalasztott lehetőségről kell beszélnünk, amely a jövő fenntarthatóságát és energiabiztonságát is érintheti? A kérdést Bárdos Deák Péterrel, a Duna Charta ügyvivőjével járjuk körül.

Hogyan lett a nagymarosi vízlépcsőből politikai és társadalmi vitatéma?

A hágai Nemzetközi Bíróság 1997-es ítélete fontos mérföldkő volt a bősi vízlépcső ügyében, de nem hozott valódi megoldást a magyar–szlovák jogvitában. Bárdos Deák Péter így foglalja össze:

Az ítélet kimondta, hogy ami nem épült meg, azt nem kell megépíteni – magyarán a nagymarosi duzzasztót – és ami megépült, azt nem kell elbontani – a bősi erőművet és a dunacsúnyi duzzasztót.

A döntés emellett hangsúlyozta, hogy a két félnek közösen kell megegyezésre jutnia, méltányos és ésszerű vízhasználatra törekedve, szem előtt tartva, hogy az energiatermelés nem írhatja felül a környezetvédelmi szempontokat.

A hágai ítélet után mégis történtek próbálkozások arra, hogy újra napirendre kerüljön a nagymarosi duzzasztó ügye. Ezek azonban a nyilvánosság és a társadalmi ellenállás hatására zátonyra futottak. „1998-ban megpróbálták megépíteni a nagymarosi duzzasztót, de akkor akkora fiaskó lett belőle, hogy azóta senki nem próbálkozott vele” – emlékeztet Bárdos Deák Péter.

EZ IS ÉRDEKELHET

Dúl a háború a Dunán: Bős-Nagymaros szelleme még köztünk jár, megint óriási a perpatvar

A Duna elterelését követő magyar-szlovák jogviszály, a hágai per 28 éve lezáratlan. Ennek pedig súlyos következményei vannak.

Ettől kezdve a nagymarosi vízlépcső gyakorlatilag tabutémává vált, sem politikai, sem társadalmi támogatottsága nem volt. A későbbi években felbukkanó koncepciók – például nagyszabású vízlépcsőrendszerek tervei a Dunán és a Tiszán – nem jutottak túl a programalkotás szintjén, és konkrét előkészítési fázisba nem léptek.

A nagymarosi duzzasztó kérdése így szimbolikus üggyé vált: egyszerre jelképe a meghiúsult vízlépcsőrendszernek és a természetes folyószabályozás irányába mutató civil ellenállásnak.

A mérnöki valóság: rég nincs műszaki alapja a vízlépcső megépítésének

A duzzasztó egyik korábbi fő funkciója az lett volna, hogy csúcsüzemmódban működő bősi erőmű vízleeresztését szabályozza. Ez a szerep mára okafogyottá vált, mivel az erőműhöz tartozó dunacsúnyi tározó az elmúlt három évtized alatt jelentősen feltöltődött hordalékkal.

„A bősi erőmű tározója, a dunacsúnyi tározó az elmúlt 33 évben jelentősen feltöltődött, a tározókapacitása érdemben megszűnt” – mondja Bárdos Deák. Ez azt jelenti, hogy a korábban tervezett „csúcsra járatás” – amikor a tározót időszakosan nagy vízmennyiséggel töltötték volna fel, majd hirtelen kiengedték – fizikailag nem kivitelezhető többé.

A szakértő egy találó képpel illusztrálja a helyzetet:

Ezt kb. úgy lehet elképzelni, mint amikor a WC-t lehúzzák, és a tartály gyorsan és nagy erővel lezúdul. Tehát naponta 1-2 alkalommal egy árhullámot, egy cunamit engedtek volna le a Dunán, és ezt fogta volna meg a nagymarosi duzzasztó.

Ma azonban nincs „tartály”, amit meg lehetne tölteni, így a nagymarosi gát funkció nélkül maradt.

Mi a helyzet a vízvisszatartással? A klímaváltozás sem ad értelmes érvet a duzzasztás mellett

A klímaváltozás miatti aszályos időszakok egyesek szerint újraindokolhatnák a nagyvízi tározók létesítését, de a nagymarosi duzzasztó ilyen célokra teljesen alkalmatlan volna.

A nagymarosi duzzasztó nem mezőgazdasági öntözés céljából épült volna

– hívta fel a figyelmet a szakértő.

A tározótér egyszerűen a Duna meglévő medre lett volna, amelynek vízmegtartó képessége elhanyagolható. Hozzátette: a Duna vízhozamához képest olyan kicsi lett volna a nagymarosi gát tározója, hogy csak néhány órányi árvizet tudtak volna tárolni vele.”

Ez nem lenne elegendő ahhoz, hogy a tavaszi áradásokból vizet tároljunk a nyári száraz időszakokra. Ilyen célra óriási, természetes vagy mesterséges víztározókra lenne szükség.

Hazánkban ilyen méretű tározó építése már csak helyhiány miatt is elképzelhetetlen – a környezeti kárról nem is szólva.

– hangsúlyozta Bárdos Deák Péter.

EZ IS ÉRDEKELHET

Érik a globális víz-krízis: Magyarország sem maradhat ki, elzárhatják a csapokat?!

A víz miatt kitörő fegyveres konfliktusok száma egyre nő a világban, az utóbbi években pedig már Európában is voltak összecsapások emiatt.

Mit mondanak a számok? Miért nem érte meg gazdaságilag a vízlépcső megépítése?

A nagymarosi erőmű által termelhető energia mennyisége messze elmarad attól, amit a beruházás indokolna. A Duna Charta ügyvivője így fogalmazott: „A beépített kapacitása 158 MW, de az éves átlagban leadott kapacitás mindössze 118 MW – hazánk erőművi kapacitása 12 ezer megawatt. Ez kevesebb mint 1,5 százaléka a hazai áramtermelésnek, miközben a beruházás költségei hatalmasak volnának.”

Irdatlan összegű beruházás. Ennél jóval olcsóbbak az alternatív energiaforrások

– teszi hozzá. A napenergiát hasznosító erőművek gyors terjedése, valamint a stabil energiamix bővülése miatt ma már nem mutatkozik igény arra, hogy a Duna vizéből nyerjünk ki plusz elektromos áramot. „Többlet vízre van szükség, nem többlet áramra” – foglalja össze a prioritásokat.

Mi történne a Duna élővilágával más vízügyi beavatkozás esetén?

A Duna ökológiai egyensúlya már az 1992-es elterelés óta sérült, de újabb keresztgátak létesítése további, helyrehozhatatlan károkat okozna. A jelenlegi, csökkentett vízhozamú meder így is fontos élőhelyet biztosít.

Most is 400 m³/másodperc víz folyik a Duna medrében, amit a szlovákok engednek bele – ez jelentős mennyiség. De hiányzik az elterelt 1600 m³/s

A víz duzzasztása a természetes áramlás lelassulásához vezetne, ami több faj számára végzetes lenne. Mint megtudtuk, további probléma lenne az is, hogy kipusztulnának a relatíve gyorsabb vizet kedvelő halfajok, a lelassult víznek nyáron erősen romlana a vízminősége, a Duna meder hosszú távon feltöltődne, az alatta lévő nagy kiterjedésű vízbázis elszennyeződne.A vízügyi érvek, miszerint a duzzasztás ökológiai kapcsolatot teremtene a Szigetköz és a Csallóköz között, sem állják meg a helyüket.

„A duzzasztásokkal lépcsős vízszint jönne létre, még a vízügyi összeköttetés is csak szakaszokon valósulna meg” – hangsúlyozza a szakértő.

Léteznek természetbarát alternatívák is – de ezek nem gátakat jelentenek

A Duna jelenlegi állapota, bár nem ideális, egyedülálló lehetőségeket is kínál. Mivel nem folyik rajta nagy hajóforgalom, Európa egyik utolsó nagy folyója lett, ahol természetes viszonyok között lehet vízi turizmust fejleszteni.

Ez Európa egyetlen jelentős nagy folyója, ahol nincs teherhajózás, így ez egy unikális érték

– fogalmazott Bárdos Deák.

Léteznek olyan műszaki megoldások is, amelyekkel a vízszint emelése lehetséges lenne anélkül, hogy gátakra lenne szükség. Az egyik ilyen a mederfeltöltéses rehabilitáció. „Ahol a meder fenekét ‘feljebb hoznák’ a feltöltéssel, ezzel a vízszint is megemelkedne. Ehhez viszont az eredeti Duna vízhozamának kb. felét vissza kellene juttatni a folyóba.

Tanulság

A nagymarosi vízlépcső története tehát nem csupán egy meghiúsult beruházásé, hanem egy olyan társadalmi küzdelemé is, amely megmutatta: civil hangok, szakmai érvek és környezeti szempontok együtt képesek hosszú távon is hatást gyakorolni a politikai döntéshozatalra. Bár a hivatalos döntés most végleg pontot tett egy több évtizedes vitára, a kérdések, amelyeket felvetett, ma is aktuálisak: hogyan bánunk természeti erőforrásainkkal?

Milyen jövőt képzelünk el a Duna mentén élőknek? És vajon képesek vagyunk-e a 21. század kihívásaira nem múltbéli válaszokat adni? A vízlépcső története véget ért, de a Duna jövőjéért való felelősségünk csak most kezdődik igazán.