17 °C Budapest
2021.09.30. Ladik Katalin képzőművész.

A középszerűség elől menekült a művészetbe Ladik Katalin: mindent feladott, bejött neki

2021. október 6. 05:41

"Egyrészt szerencse dolga is, kit, hogy, mikor és mennyire ismernek el. Az én esetemben talán szerencse dolga, hogy idős koromra megértem, hogy felfedezzenek" - mondta el a Pénzcentrumnak adott interjújában Ladik Katalin. A világszinten jegyzett művésszel élete meghatározó eseményeiről, művészi elismertségének rögös útjáról, a művészetben rejlő megélhetési problémákról, de a Me Too-mozgalomról, és arról is beszélgettünk, kaphat-e vajon még Kossuth-díjat.

Pénzcentrum: Épp a koronavírus negyedik hullámát tapossuk, de a korábbiak sokkal viszontagságosabbak voltak. Hogyan élte meg a koronavírust és a lezárásokat?

Ladik Katalin: A koronavírus előtt nekem nagyon mozgalmas életem volt magánemberként, de elsősorban művészként, és ez persze befolyásolta a magánéletemet is. A Documenta 14-en való részvételem után Kasselben és Athénben nagyon felpörögtek az események, ezért a 2020 előtti 4-5 év nagyon mozgalmas lett. Olyannyira aktív és termékeny, hogy valóban kifáradtam, és bizonyos értelemben fellélegeztem, amikor nem lehetett többé utazni. Végre rendezhettem a művészeti aktivitásomat. Ez fontos volt nekem, mert az írással elmaradoztam, hiszen a sok utazást elsősorban a képzőművészet hozta nekem és a performansz tevékenységem. Ezért jót tett a leállás, sikerült összeszednem a szálakat, az írásra, a költészetre, meg a regényre gondolok első sorban, amikre sajnos nem igazán tudtam koncentrálni azt megelőzően.

Akkor lehet azt mondani, hogy az Ön számára pozitív volt a lecsengése?

Számomra igen, főleg mert költözködtem is. Rettenetes lakáskörülmények között éltem Budapesten, és sikerült ideiglenes időre Ráckevére költöznöm a járvány alatt. Szörnyű volt az első hullámot a Soroksári úton négy fal között egy olyan lakásban átvészelni, amelynek nincs levegője, nem lehet sehová kimenni. Mint egy vakond, úgy éltünk bezárva a családommal, az egészségünk rovására ment az egész. Azt éreztem, ki kell menekülnünk a természetbe.

Mostanra viszont újra beindult az élet, ha jók az értesüléseim, lesz jövőre egy nagyszabású kiállítása Svájcban, ezért utazott most a napokban oda?

Igen. Megnéztem a helyszínt az acb Galéria képviselőjével. A koncepció már megvan, hiszen ez egy tavalyról elmaradt projekt. Viszont most vannak változások a svájci múzeumban, úgyhogy azt még nem lehet tudni, tartjuk-e magunkat az eredeti tervekhez vagy más irányba megyünk tovább. Ez rajtam múlik elsősorban.

Önmagát elsődlegesen költőnek tartja, azt mondja, minden más művészeti kivetülése ebből táplálkozik. Hogyan éli meg mégis költőként, hogy a világ legrangosabb múzeumaiban, például a Tete Modernben vagy a MOMA New Yorkban is vannak képei. Mit jelent ez Önnek, mint költő?

A művészetemet illetően ez tényleg igaz, minden a költészetből indul, a költészet kitágított határai jelennek meg különböző művészi ágazatokban. Az, amit képzőművészetnek nevezünk vagy neveznek nálam, és mai ki is állítható, akár kétdimenziós, akár három, installáció vagy megfogható anyag, az is a költészetnek egy bizonyos változata. Vizuális költészetként, képversként is értelmezem, amikor ezeket készítem. De a képek és a lineáris költészet, mindig csak kétdimenziós. De én ezeket hangzó formában is el tudom képzelni, és el is képzelem. Ilyen értelemben a kiállított művek, amelyek kétdimenziós vizuális alkotások, kollázsok vagy fotók, ezek nekem egyúttal zenei partitúrák is. Olyan értelemben, hogy ha ott vagyok, vagy ha a stúdióban alkalmam van, akkor megszólaltatom őket a magam módján. Mert már úgy készítem a kollázsokat vagy a képverseket, hogy azokat, ha előadnám, akkor körülbelül így vagy úgy szólnának. Hogy ezt hogyan élem meg?

Eleinte rácsodálkozással, mert a múzeumok kezdték el vásárolni a képeimet. Aztán az acb Galéria vonzáskörébe kerültem, és felajánlották a segítséget, de erre szükségem is volt, mert csak kapkodtam a fejemet, hogy ilyenkor mit is kell mondani. Nem tudtam beárazni a műveket, nevetséges áron adtam a múzeumoknak. Nem tudtam megbirkózni azzal a sok adminisztrációval, amivel ez jár. Nem is értem ezt, csak tudomásul veszem, hogy ennek van esztétikai értéke, piaci értéke, de ez kicsit olyan, mint a vers, hogy megírom, beleadtam a lelkemet abba is, ebbe is. Én teljesen önmagamat adom, bármivel is foglalkozom. 59 éves koromig egyetlen díjat sem kaptam. Ettől függetlenül írtam. Meg a vizuális munkáimat is csináltam. És kiderült, hogy ennek van értéke.

Ilyenkor már nem stimulatív hat rám az ilyesmi, vagy a díjak, amiket 60 éves korom után kezdtem el kapni, hanem valahogy úgy, hogy mégiscsak érdemes volt, de nem a díjak miatt, hanem hogy eljutott a közönséghez az üzenet. Olyan ez, mint a palackposta, az ember a vízbe dobja, reménykedik, hogy eljut, de nagyon sok időbe is telhet. Ha fiatalkoromban kaptam volna valami pozitív visszajelzést, mert negatívat kaptam bőven, lehet más lett volna a pályám. Én vagy őrült vagyok, vagy bolondnak tettetem magamat, de hittem abban, amit csinálok. Persze a negatív kritika is használt nekem, mert megéreztem, hogy hol vagyok támadható. Azt láttam, hogy ezeket a dolgokat csak úgy tudom kivédeni, ha tényleg a véremmel írom a dolgokat, kellett, hogy legyen fedezete annak, amit csinálok. Fontos volt, hogy ne kövessem a trendeket.

Miféle trendeket?

Általában azt láttam, hogy a férfias intellektuális dolgokat próbálták nyomni a művészetekben. Nagyon hiányoltam a női megnyilvánulást és a gyökerek felmutatását. Azt láttam magam körül, hogy mindenki valahogy nyugatiasan vagy amerikaiasan próbálta megfogalmazni a mondandóját, és így hiányzott a gyökér. A specialitása a hazai íznek. Így lehettem eredeti, igen ám, de a nők, akik ugyanezt érezték, mint én, valahogy ki akartak törni a férfiízlésből, túlságosan direktbe csinálták, vaginaközpontú lett a művészetük, és ez sem lett sikeres. A vaginairodalomban, a képzőművészetben is ott volt, hogy itt vagyok, nő vagyok, tessék. De ez szerintem sosem volt elég, ennél biztosan mélyebbre kell ásni. És én nem csak provokálni akartam, mert az is benne volt, hanem mélyebbre ástam, és a teljes, saját női eszköztáramat mutattam fel. És ez nem csak abból áll, hogy nő vagyok, van vaginám, hanem elsősorban a női élet hétköznapjaira fókuszáltam, ennek az eszköztára volt a fókuszban, ami az én életem része, másnak értelemszerűen más.

Az tehát, hogy hogyan élem meg, hogy neves múzeumokban vannak műveim… ezeket régen csináltam, 30-40 év után jött, hogy a 70-es, 80-as évek alkotásaim ki vannak állítva itt vagy ott. Köztudott, hogy a neves, külföldi múzeumok nem figyeltek a közép-kelet-európai alkotókra. Nem figyelték, hogy mi történik Magyarországon, Jugoszláviában, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, most kezdték el ezt felfedezni. Ez igazából csak ennyi, mindig érdekeltek a titkok, akár az áramkörök titkai vagy most a QR, vonalkódok. Állandóan rácsodálkozom a világra, hogyan férnek el például végtelennek tűnő dolgok pici, forrasztott drótkészítményekben, a nyomtatott áramkörökben? Ezeket kellett nekem mindig kideríteni, felfedni.

Mennyire értékes most egy Ladik Katalin képzőművészeti alkotás? Elmondta, hogy az irodalomból nem lehet megélni. Viszont a képzőművészetből, egy bizonyos szint fölött annál inkább. Okoz ez valamiféle feszültséget Önben?

Megélhetési keserűség mindig is volt az írással kapcsolatban, ezért is kellett állandóan munkát keresnem. 18 éves korom óta munkaviszonyban voltam. Megszoktam azt, hogy dolgozni kell, és a havi fizetésből megélni. Ez a jövedelem, amit most a képzőművészeti alkotásokkal el lehet érni valóban meglepő számomra. Nem is tudtam eleinte beárazni magam. Most már látom a piaci értékét a munkáimnak. Ez persze rajtam kívül álló, de azt hiszem, hogy kezdem megérteni ezt a világot. Azt sem értem, hogy miért van egy orvos vagy egy pedagógus alulfizetve. Színészként gyakorlatilag takarítónői fizetéssel éltem egész életemben. Vannak számomra érthetetlen dolgok, de így soha nem felejtem el, hogy honnan indultam.

Tekintett valaha a művészetre, mint üzletre?

Azt hiszem, hogy nemcsak rám jellemző, hanem a kortársaimra is, akik ilyesmivel foglalkoztak,  hogy nem gondoltunk a jövőre, vagy hogy ebből pénzt lehet csinálni. A 70-es években ezek a dolgok csak megtörténtek, még szerencsém is volt, hogy a sok-sok költözés közben egyáltalán megmaradtak bizonyos műveim. A mai napig is rejtőznek olyan dokumentumok, amiket a múzeum kurátorai értéknek találnak. A mai napig sem tudom, hogy mi értékes abból, amit csináltam, és mi nem. Amikor voltak műalkotások, azokat nem tekintettük piaci árucikknek, hanem egy kreatív pillanatnak éltük meg, aminek nincs és nem is lehet üzleti értéke, hiszen mi úgy láttuk akkor, hogy a hagyományos, tradicionális festészetnek van piaci értéke. Akkorra már bőven voltak híres festők, meg esztétikai elméletek is, ezekbe kevéssé fértem, fértünk bele. Láttam például Joseph Beuys zsírszobrát, és rádöbbentem, hogy bár ez mulandó tárgy, mégis jelentős műalkotás. Nem tudom, annak volt-e piaci értéke, de tetszett. Ez inkább költői téma, a mulandóság, a megsemmisülés, ebből a szempontból akár egy hóember is lehetne műalkotás. De eszembe sem jutott, hogy amit én csinálok, annak lenne piaci értéke. Nem is olyan anyagra dolgoztunk, ami maradandó lenne. Annak idején a képversek írógépen készültek. Kopott volt az írógép szalagja, az első oldalt nem is használtam, hanem a második oldalt, ahol az indigó erősebben mutatta a kontrasztot. Most keresik, hogy hol van az eredeti, az első oldal, hiszen az nagyon értékes lenne. Hát mit tudom én, hol van, azon nem is látszódtak jól a betűk.

Rengetegen foglalkoznak azzal, hogy mi adja egy művészeti produktum értékét. Ön meg tudja fogalmazni, hogy Ladik Katalin művészetének mi lehet az értéke, amire mostanra már felfigyeltek?

Nem tudom, de gondolkoztam rajta. Azt hiszem, hogy egy fehér foltot térképeztek fel a műértők és a művészettörténészek, és kiderült, hogy a nők nagyon is jelentős művészek voltak, jelentőseket alkottak. Ilyen értelemben számomra fájó szerencse, hogy engem nem korábban fedeztek fel. Olyan fehér folton éltem és alkottam a többi kortársammal együtt, amit idáig nem ismertek, és mivel a világon már beárazták a női művészeket, gondolom, hogy minket is arra a nívóra emeltek, ahol a már beárazott nyugati művésznők voltak. Hogy a nők azonos szinten vannak-e beárazva, mint a férfiak, ebben viszont már nem vagyok biztos. Azt hiszem, hogy még le vagyunk maradva árban, de ki tudja. Én annyira elszigetelt környezetben éltem, hogy sikerült kialakítanom egy sajátos és egyedi stílust. Ha divatos akartam volna lenni vagy betörni valahová, akkor lehet, hogy utánoznom kellett volna a férfiakat, mert azok voltak jobban elismerve. Kivéve Yoko Onót, aki tényleg betört. De én elsősorban költő vagyok. Hogy került volna videókamera a kezembe? Vagy jó fényképezőgép? Én mást csináltam. Az a kevés hely, ahol kiállíthattam, felléphettem, Jugoszlávia volt. Nekem az jó volt, elfogadtam költőként is, meg képzőművészként is, nem is reméltem, hogy nagyobb területen is fogják ezt szeretni.

Van ez a művész-archetípus, akit életében nem vagy maximum a vége felé ismernek csak el. Szükségszerű velejárója ez a művészetnek?

Nem biztos, hogy szükségszerű. Egyrészt szerencse dolga is, kit, hogy, mikor és mennyire ismernek el. Az én esetemben talán szerencse dolga, hogy idős koromra megértem, hogy felfedezzenek. A másik dolog, hogy nagyon sokan önmenedzselés által értek el olyan szinteket akár elismertségben, amelyek az önmenedzselésből adódtak. Míg más tehetségesebb művészek, talán azért, mert nem tudták menedzselni magukat, felfedezetlenek maradtak. Én sem menedzseltem magam, ezért mondom, hogy talán szerencsém volt, hogy valakik emlékeztek rám. Lehet, hogy egy jó szándékú emberen, egy kurátoron múlik az, hogy elmondja valakinek a nevét egy fontos helyen, aztán jönnek a múzeumok, nálam is ez történt. Talán ez kényelmesebb a múzeumoknak is, hogy itt van, akkor akasszuk le őt. Képviselje ő az országot.

Mennyire követi a történéseket a modern korban? A fiatal művészek ma már nagyon aktívak a online közösségi tereken, sőt, azok már-már annyira fontosnak is lehet ezt mondani, mint a galériás tevékenységet.

Bevallom, például az Instagramot nem követem, nem érek rá. Örülök, ha a saját elmaradt dolgaimat megcsinálom. De egy dolgot észrevettem, ami a költészetet illeti, hogy amióta létezik internet, többen olvasnak engem, mert valakik felrakják a verseimet. Tudom, hogy fontos lenne foglalkozni ezzel, de egyszerűen nincs erre időm, örülök, ha meg tudom valósítani az elképzeléseimet képzőművészetben vagy írásban.

Egy ideig banki ügyintézőként is dolgozott. Mennyit vitt magával a pénzügyi gondolkodás, a befektetés, a megélhetés tervezéséből? Volt valamilyen hatással ez az időszak, vagy az hogy közgazdasági iskolába járt?

Valójában az élet volt hatással rám. Az élet volt az iskola, ami engem okosított. Ugyanis meglehetősen szegény családból származom. Ezek a megélhetési gondok egész életemben kísértek. Az anyagi bázis nagyon fontos volt nekem, sosem élhettem bohém életet, hogy majdcsak lesz valahogy. Kicsi korom óta nyáron elmentem dolgozni, hogy legyen miből ruhaanyagot vásárolni. Eljártam varrótanfolyamra is, hogy megtanuljak varrni. A lényeg az volt, hogy túlélni és mindent hasznosítani. Ha iskolaszünet, akkor valami szakmát tanulni, varrni, mert sosem lett volna annyi pénzem, hogy kész ruhát vásároljak magamnak. És mivel már nagyon fiatal koromban is költő szerettem volna lenni és színésznő, de volt annyi önismeretem, hogy nem akartam középszerű lenni.

És úgy gondoltam, hogy 20 éves korom körül majd kiderül, hogy jó költőnek vagy jó színésznőnek indulok-e, akkor majd eldöntöm, hogy mi legyek. Művész legyek vagy egyszerű átlagember. Azért választottam a közgazdasági iskolát, hogy ha nem leszek 20-22 éves koromig jó költő és jó színésznő, akkor maradok hivatalnok, közgazdász vagy banktisztviselő, akinek a középszerűség a lételeme.

El is kezdtem dolgozni jó fizetésért a bankban, és másfél év után rájöttem, hogy engem nem érdekel a pénz. Ahhoz, hogy jó művész legyek, radikálisan változtatnom kell. Mondták, hogy buta vagyok, hiszen a munka mellett írhatok verseket. Igen, írtam, de az pont az elégedetlenségről szólt. A rádióban gyerekként színésznő voltam, és szépen fejlődtem a szamárlétrán, 20 évesen is játszottam, a rádióban, mert volt állandó színi együttes, hiszen Újvidéken nem volt magyar színház. Mondtam, hogy szeretnék állandó tagja lenni a Rádió színiegyüttesének. Kérdezték, hogy otthagyod azt a jó banki állást? Mondtam, hogy igen, mert csak a művészetnek akarok élni. És tényleg annak éltem, feleannyi fizetéssel. Akkor volt az egyik nagy döntésem, hogy anyagilag rosszabbul járok, de legalább a saját életemet élem. A realitás tehát velem volt, a pénzre is gondoltam, de az életem értelmére is. Ez mindig így volt. Megtartottam az állandó állásomat, 18 éves korom óta állandó munkaviszonyban vagyok, színésznőként mentem nyugdíjba is. Nem éltem bohém életet, és nem éltem a férjeimből.

Fájt volna Önnek a középszerűség?

Én tudtam, hogy több van bennem, és 20 éves koromig ment ez a vajúdás, hogy tényleg van-e ez a többlet vagy nincs. 20 éves koromban elkezdtem írni egy hosszú verset, és a vers születése gyötrelmei között jöttem rá, hogy váltanom kell. Persze hogy kell pénzkereseti forrás, hiszen másból nem lehet megélni. Magyarországon abban az időben lehetett. Csodáltam is, hogy olyan sokat fizettek a költőknek, hogy abból meg lehetett élni. Nálunk, Jugoszláviában viszont nem.

Most már nem lehet itthon költészetből megélni?

Magyarországon versből? Ugyan már! 5-10, maximum 20 ezer forintokat kapunk.

De irodalomból meg lehet, Frei Tamás például meg tudna belőle élni.

Hát ő lehet, de mi most szépirodalomról beszélgetünk, abból pedig nem lehet megélni. Tudja, mennyit kapunk egy verseskötetért? 50-60 ezret. Nagy nehezen valaki talán 100 ezret. Ezt nem lehet összehasonlítani

Soha nem gondolt arra, hogy valami kommerszebb irodalommal felépít valamit, és aztán vagy párhuzamosan viszi a művészetet?

Írásban nem. Nem is tudnék újságíró lenni.

Nem újságírás, hanem mondjuk mesekönyvek. Abban óriási biznisz van.

Igen. De nekem nem az a nyelvem. Írtam néhány gyerekverset, de azok is valójában felnőttversek voltak. Úgyhogy ez biztosan nem az én műfajom. Igaz, a szakácskönyvekért jó pénzt fizetnek, abból meg lehet élni, meg a gyermekkönyvekből is. Abból, amit én írok, nem lehet megélni, és nem is számítok rá, ezért kell más anyagi forrás.

TÍZEZREKET SPÓROLHATSZ BANKVÁLTÁSSAL!

A bankszámla mindennapi életünk része. A munkabér, nyugdíj, ösztöndíj jellemzően bankszámlára érkezik. Segítségével kényelmesen intézhetjük a pénzügyeinket, akár otthonról is. Ahhoz azonban, hogy bankszámlád valóban azt nyújtsa, amire szükséged van, körültekintően kell választanod. Mielőtt kiválasztanád bankszámládat, nézz szét a Pénzcentrum megújult bankszámla kereső kalkulátorában! Állítsd be a személyes preferenciáidat, és versenyeztesd a pénzügyi szolgáltatókat, hiszen a megalapozott döntés a Te érdeked! Egy testre szabott bankszámlával a költségeken is rengeteget spórolhatsz! (x)

De azért manapság nagyobb az igény a költészetre?

Igen, ezt viszont észrevettem. A fiatalok mindig is írtak, de nem publikálhattak, mert olyanok voltak a körülmények. Nem lehetett nyomtatott formában megjelenni, főleg a gyengébb verseknek. Vagy ott is ismeretség kellett, meg a szekértáborhoz tartozni, amíg nem jelent meg az internet. Azóta ezek az energiák felszabadultak, és az internet tele van versekkel. És megjelent a slam poetry. Ez is Amerikából indult, ez is laza, a mindennapi élet problémáit mondja el, de bizonyos értelemben zenei kísérettel. Vannak ilyen fesztiválok, voltam is zsűrizni néhány helyen, meghívtak mint szakértőt, pedig dehogy vagyok én slam poetry szakértő.

Kedveli ezt a műfajt?

Fontosnak tartom ezt a műfajt is, mert nagyon sok fiatal önkifejezésének a formája. Kiáll mindenféle gátlás nélkül, elmondja direktben, és sikere van. Ez bizonyos értelemben emlékeztet az én sorsomra, múltamra. Én másféle verseket írtam, de kiálltam a saját testemmel, hangommal, csináltam és mondtam. És eljutott a közönséghez, vagy legalábbis érzékelték, hogy nemcsak a gondolatok vannak, hanem én vállalom a saját szavaimat. Nem motyogtam, hanem hévvel, lendülettel, teljes intenzitással álltam a versem mögé. Ugyanezt csinálja egy slam költő, autentikusan adja elő. Én nem azzal az esztétikával mérem a slam poetryt, mint az írott költészetet. Az intenzitás és a hitelesség megjelenik, időnként van bennük egy-egy költői sor, de nem is az a céljuk. Hanem az, hogy hitelesek legyenek. Az a költészet alapvető feltétele, hogy hiteles legyen, és aztán jön a szakmai része, a tehetség. De az, hogy hitelesek, az biztos. És óriási közönsége van. Régen volt a lantköltészet, most meg ez, minden kornak megvan a saját költői előadásmódja. Az viszont biztos, hogy szükség van a költészetre. Miért ítélkezzem én a mai fiatalok költészeti igényeire? Nekem is van olvasótáborom. Sokkal nagyobb, amióta internet van. Van, akinek pont ez a fajta irodalom tetszik, amiket én írok, másnak meg más.

Egész életét, mind a magánéletet, mind a művészetét mindig is meghatározta a nők elnyomása, az ebből való felszabadulása, és az ezzel járó dac. Az utóbbi években kiéleződő Me Too-mozgalom vagy az egyre nagyobb hangsúlyt kapó, a nők fizetésével kapcsolatos üvegplafon elmélet, milyen hatással voltak Önre, mi a véleménye most ezekről a kérdésekről?

Valóban, most a Me Too került felszínre, az én fiatalkoromban a női emancipáció volt aktuális, és én azt éltem meg, illetve annak a túlkapásait is. De gondolom, a világon mindenütt voltak túlkapások. Én, aki a magam sorsáért, életéért harcoltam, az elfogadásomért a munkahelyemen is, a művészetben is, soha nem voltam mozgalom tagja, bár a feministák nagyon szívesen a zászlajukra tűztek engem mint példát. De én egy magányos farkas voltam mindig is, a családon belül is, a munkahelyen is magánemberként küzdöttem és szenvedtem meg a sorsomat és a performanszaim sorsát Magyarországon is. Itt kaptam egyébként a legtöbb hideget, a legtöbb kritikát. A Me Too a mostani korosztály nőinek az emancipációját jelképezi, persze itt is vannak túlkapások, ez mindenkinek a személyes tapasztalata. Nekem is volt nagyon keserű tapasztalatom fiatalabb koromban. De az én korosztályom ezt úgy fogadta el, és bizonyára sokan hallgatnak is róla, mint egy szükséges velejárója a társadalomban elfoglalt helyünknek, és a foglalkozással járó megaláztatásnak. Ezért is védi sok korombeli nő a lányát, nehogy balett-táncosnő vagy színésznő legyen, mert vagy ki tudja védeni magát, vagy nem. Vagy olyan kompromisszumot köt, ami szintén nagyon sok megaláztatással jár.

Én elhiszem azt, amit a Me Too-ban mondanak, meg ami történik, de az ellenkezőjéről is sok mindent elhiszek. Mindennek van alapja, sajnos a nők is megpróbálták elhitetni magukkal annak idején, hogy ez jó szándék, „önszántamból” hagytam a dolgokat. De ha igazából őszinte akar lenni, akkor bevallja magának, hogy ez egy prostituálás. Nem csak „szimpla” zaklatás, hanem belemenni bizonyos dolgokba. Úgy értem, akik hallgatnak, rádöbbentek arra, hogy igen, bele is mentem, tehát hallgatok, valaki pedig megpróbálja úgy beállítani a dolgot, hogy magát tisztázni tudja. De nagyon sok volt ez a bizonyos értelemben vett megegyezés, ami nem igazán mindkét fél kívánalmára, önszántából történt.

A mai napig is van hatása ennek a magyar művészetben?

Azt hiszem, hogy ez elsősorban a színművészetben nyilvánult meg. Az irodalomban nem sok női író volt, legalábbis ott, ahol én éltem. Ha írtak is, elég korán abbahagyták az elfoglaltságaik miatt. Én is abbahagyhattam volna. De nem hiszem, hogy szexuális abúzusnak lettek volna kitéve az írónők. Mert ebből nem lehetett karriert csinálni.

Nőként mennyire lehet most érvényesülni ebben a világban?

A publikálási lehetőség egyértelműen megváltozott. Sok nő ír, és ír nagyon jól Magyarországon. De amikor a díjazásra kerül sor, akkor valahogy nincsenek a listán. Pedig a nők többet olvasnak és többet is írnak már, mint a férfiak. Európában összességében másképp van, ott nagyon is menők a női írók, fotóval együtt, sőt legyen az a nő minél előnyösebb kinézetű. Rám is mondták annak idején, hogy könnyű neked, mert nő vagy, és szép vagy. De nem erről volt szó, hiszen a könyveimen nincs is rajta a fotóm. Szándékosan nem akartam fotókat.

Ez is nagyon sértő dolog volt, hogy aki ilyen szép, az miért ír. Meg könnyű neki. Dehogy könnyű! Mindaz a hagyományos női szerep, amit én is vállaltam és végigcsináltam, a maiak is ezt csinálják. Igaz, hogy sokan nem vállalnak gyereket, rájöttek, amire én is, hogy egy gyereket még valahogy elvisz a nő a hátán egy keresettel, de kettőt már nem. Az írónők is vállalnak más pénzkereső munkát, mert az írásból nem lehet megélni. És általában egyedülállók.

Élettárs, férj nélkül nagyon nehéz egy írónő élete, pláne ha gyereke is van. Ismerek írónőket, és nagyon jól jön nekik a családi segítség, hogy kiteljesedhessenek. Bármilyen körülmények között él egy művésznő, segítség nélkül nem megy. Ha egyedül csinálja, akkor aztán le a kalappal előtte. De érdekes módon zeneszerző nők például nincsenek. Nem tudom, miért van ez. Az iskolában a hallgatók közt vannak nők is, mégis nagyon keveset hallunk ilyenekről. Ha vannak zeneszerző nők, ők miért nem kerülnek az újságok címoldalára?

Ön újvidéki – elmondása szerint a 60-70-es évek ott jobb volt, mint Magyarországon, itthon Ön elrettentő példa volt, aztán a 80-es években fordult a kocka, a 90-es évek elején pedig a dél-szláv háború miatt végleg Magyarországra költözött. Mi a helyzet most az elismerést tekintve – hogyan érzi magát Magyarországon, a magyar művészközösségben?

Akik Magyarországon a hetvenes években magas pozícióban voltak, és még ma is hatásuk van a közvéleményre, azoknak a hatását érzem és éreztem nagyon sokáig, és az ideköltözésem után is még visszahallottam azt, hogy ja, a meztelen költőnő. De ettől függetlenül még publikálhattam. De ugye már ők is idősek, vagy meghaltak, vagy már nincs hatalmuk, hogy súgjanak vagy döntsenek. Így már egy ideje egyenrangúan kezelnek, és már nem számít az a jelző, az a megbélyegzés. Volt olyan, hogy rádióba be kellett volna mennem felvételre, és valaki kérdezte, hogy ez a nő tényleg be fog jönni? És mondta a szerkesztőnő, hogy mit gondolsz, hogy majd levetkőzik nekünk hetven évesen?

Az elismertsége megvan Ön szerint?

Igen, úgy érzem, hogy az irodalomban elértem azt az elismertséget. Jó, nincs Kossuth-díjam, de a nevemet ismerik, tudják, hogy ki vagyok, hogy írok. Rengetegen kérnek kéziratot, nem győzöm ezt teljesíteni. Ez az elismerés számít igazán, a kereslet. De hát végülis mostanra már kaptam díjakat is.

Ez igaz, ott volt a Documentán, ami egy nagyon jelentős művészeti fesztivál, megkapta a Szerb Köztársaság Nemzeti Kulturális-díjat, de talán a legtöbben a Lennon Ono Békedíjra kapták fel a fejüket, amit akkoriban 3 világhírű, kortárs képzőművészeti nagyágyúval együtt kapott meg. De igaz, Magyarországról is van már Kassák-díja, József Attila-díja, Babérkoszorú-díja, Hazám-díja, de hol maradnak a képzőművészeti elismerések? Hogyan viszonyul ehhez?

Ez a díj, mármint a Lennon Ono engem ugyanannyira meglepett, mint szerintem mindenki mást. Nem tudhattam magamról, hogy ennyire jelentős az, amit csinálok, és az én létezésem, világnézetem annyira fontos, hogy adjanak egy ilyen díjat. Talán ezt díjazták, hogy maradtam az, aki voltam. Meggyőződésem, hogy nekem itt van a helyem, ezen a területen, a gyökereim közelében kell maradnom, és autentikusnak kell lennem. Így egyfajta fedezete van mindannak, amit csinálok, ahogy élek, és ahogy döntök. Úgy látszik, hogy utólag kiderült, jól döntöttem. Mindig, amikor engem kérdeztek, nem azt mondtam, amit elvártak tőlem, hanem amit gondoltam. Ugyanúgy, ahogy most is beszélgetünk. Most is olyanokat kérdezett, hogy most kellett kitalálnom a válaszokat. Hogy ennek milyen visszhangja lesz, nem tudom. Lehet, hogy jól csapódik le és jó fényt vet rám, de sok dolgot meg kellett ismételni a válaszokban, hiszen a régi dolgokról is kérdezett, és azokról nem változtathatom meg a véleményemet. Régebben is őszinte voltam, és most is ugyanazt mondanám.

Lesz még Ladik Katalin Kossuth-díjas?

Ezt nem tudom, de azt igen, hogy az írószövetségben egy kollégám előterjesztett, tehát javaslat már volt rám, mint író, de nem fogadták el.

Érdekli ez Önt egyáltalán?

Olyan értelemben mozgatja a fantáziámat, hogy a magyar közvélemény nagyon ketté van osztva. Gondolkoztam azon, hogy ha megkaptam volna, akkor kik taszítottak volna ki maguk közül. Én ugyanis mindig is igyekeztem összetartani a magyar irodalmat, publikálok ilyen folyóiratokban, meg amolyanokban is, és erre tényleg kíváncsi lennék. Igaz, megkaptam úgymond a liberálisok díját is, a Hazám díjat. De kaptam nagyon jelentős állami díjat is, a Babérkoszorút, ami valójában a Kossuth-díj előtti legrangosabb díj. Mindig arra törekedtem, hogy érezzék, én nem tartozom egyik szekértáborhoz sem. Én a költészet táborához tartozom. És szeretnék is ott maradni, mert értékek bizony vannak mindkét oldalon. Nem lehet azt mondani, hogy csak ez vagyok vagy csak az. Én a magyar irodalomhoz tartozom. Ezt a táborok is érzik, ezért hívnak ide is, meg oda is. Talán értékelik ezt a semlegességet.

Irodalmi téren már elismerik. Képzőművészként is számít erre?

Én nem díjban gondolkozom már ebben a korban. Ha képzőművészként tartanak számon, ám legyen. Én akkor is a képzőművészeti alkotásaim költői részét sugallom, azt tolmácsolom. Ha díjazható, díjazzanak, szívesen elfogadom.

Mik a tervei a közeljövőben?

Úgy látszik, hogy nemcsak én vagyok kíváncsi, hanem a fiatalok is kíváncsiak rám. Ugyanis sok meghívásom van. Most egy nagyszabású meghívás megvalósításán dolgozunk, emiatt nemsokára Berlinbe kell utaznom. Workshopot tartok, tanulni szeretnének tőlem. Egyre több workshop-meghívásom van, felkérésre kerültem bele egy ilyen sorozatba. Több helyszínen lesz workshop és performansz. Nemcsak hangköltészetről van szó, hanem a többnyelvűségről. Többnyelvűen készíteni el munkákat, igazából ez már a tartalma a workshopoknak. A fiatalok példaképnek tartanak, és velem együtt szeretnének dolgozni. Ilyen körútjaim voltak a pandémia előtt is, és most újra felelevenedtek ezek a felkérések, most Berlinbe megyek, aztán tavasszal folytatódik Bécsben.

Pezsdítően hat ez Önre?

Igen. Ez az, ami érdekel. Beszéltünk a díjakról, az is jó, de inkább ez legyen. Ami engem éltet és inspirál, hogy a fiatalok hívnak. Ez a legnagyobb díj, hogy fontos vagyok valakiknek, hogy érdemes átadni azt, amit idáig csináltam. Szerbiában nemrég kaptam irodalmi életműdíjat. Ez jólesett. Most jöttek a díjak, úgy látszik, hogy megérdemeltem. 50 évig ott éltem, ott írtam, de amit most alkotok, annak is a gyökere onnan származik, ahonnan jöttem. És a jövőben is ez alakítja az életemet, a magyar származásom is egzotikusnak számít Európában. Különösen az esik jól, hogy a fiatalok is felfedeznek, de ezt is az internetnek köszönhetem. Felkerülnek a munkák, nem tudom, hogyan, nem én rakom fel őket. Az, hogy ez nekem életerőt, inspirációt és motivációt ad, ez egy dolog, de engem ez érdekel a legjobban. A munkáim piaci árát nem tudom befolyásolni. Tudom kb. az árat, de ezek olyan törvényszerűségek, amelyek a piacot irányítják. Erre én nem tudok hatni, de más sem. Akármilyen botrányt csinál valaki, attól még nem megy fel a piaci ára.

Nick Cave nemrégiben azt mondta, eszméletlenül meglepi, hogy mostanság rengeteg fiatal van a koncertjein, pedig már 64 éves, és ő is bőven a 80-as években volt fiatal, lázadó művész. Önben van egyfajta meglepődöttség ezen a téren, hogy keresik és akarják a fiatalok?

Igen, van meglepetés. De aztán meg is magyarázom. Talán azért, mert akárhány évtized választ el bennünket, valahogy ugyanazt érzik át az alkotások meg az életük során. Ugyanazokat a problémákat nekik is meg kell oldani, gyötrődniük kell. És lehet, hogy van egy sikeres példakép, akihez tudnak viszonyítani. Nekem is voltak idős példaképeim. Az nem olyan elrettentő, ha valaki egy idős művészhez fordul vagy példaképnek találja. Valószínűleg ez van, hogy látják, hogy van egy ember, akinek a verseiből látszik, hogy miken ment keresztül, ők is felismerik önmagukat az én tevékenységemben, performanszaimban vagy hangköltészetemben. Azért van ez a közös pont, mert lám, itt egy ember, aki még él, így nemcsak a művei alapján ismerik, hanem személyesen is. Ez ugyanaz, mint amikor egy fiatal nő érzi a terhességet, és nála is minden ugyanúgy zajlik le, mint a nagymamájánál. Itt vannak ezek a kötődések, hogy ugyanazzal a dologgal kell megbirkóznia. A biológiailag ugyanaz.

Az alkotási folyamat ugyanaz a fiataloknál, mint az időseknél, és azonos hullámhosszra is kerülhetünk egymással. Ennél nekem már nem kell több.

(Címlapkép és interjúképek: Tuba Zoltán/kepszerk.hu)

NEKED AJÁNLJUK
HR BLOGGER
laskainelli  |  2022.05.24 08:22
Mi a jó párkapcsolat titka? Sokan szeretik azt hinni, hogy az lesz boldog kapcsolat évtizedeken át,...
perfekt  |  2022.05.23 07:34
A céginformációs szolgálat az ismételt közzététel lehetőségét a beszámoló benyújtását követő egy éve...
hrdoktor  |  2022.05.23 06:18
Egyre több embert érint a rövidlátás problémája, a megelőzése azonban összetettebb kérdés, mint gond...
legacykft  |  2022.05.20 15:41
  Írásom aktualitását a felgyorsult világunk gyakori jelensége adja. Rendszeresen megtapasztalom a...
hrbonbon  |  2022.05.20 12:13
Munkánk egyik fontos eleme, hogy megpróbáljuk megérteni, mire vágynak, mit szeretnének elérni az emb...
Atyaég! Ilyen luxusnövényeket vesznek otthonaikba most a dúsgazdag magyarok

A pandémia alatt megugrott a szobanövények, és kertészeti eszközök iránti kereslet, 2020-ban a szobanövények tekintetében 8%-os emelkedést észleltek a piaci szereplők.

Sok szülő így rontja el a gyerek fejlesztését: nem lehet elég korán kezdeni

Szinte semmi sem fejleszti olyan gyorsan és hatékonyan a legkisebbek agyát, mint a társasjáték.

Ennyibe kerül manapság egy luxus mobilház: ez lehet a lakásválság megoldása? + videó

Drágulnak az ingatlanok, emelkednek a hitelkamatok: ez pedig szinte egyenes út a lakhatási válsághoz. Nálunk is működhet az, ahogy az USA-ban megoldották?

Ilyen még nemigen volt itthon: itt a bejelentés, elindult a magyar Kickstarter

A Kickstarternek és az Indiegogonak hála a közösségi finanszírozási forma évek óta világszerte népszerű és most megérkezett Magyarországra is, a Brancs formájában

NAPTÁR
Tovább
2022. május 24. kedd
Eszter, Eliza
21. hét
Ajánlatunk
KONFERENCIA
Tovább
Külföldi piacra lépés 2022
Ingyenes online konferencia hazai kkv-nak!
EZT OLVASTAD MÁR?