Hitelkártyás bakik, amikor a vevő húzza a rövidebbet..

Az elsőként a tengerentúlon megjelenő termék bizonyította, hogy a tolvajok és csalók fantáziája nem ismer határokat, és hogy a legkönnyebben pontosan egy még kiforratlan rendszer és egy friss, mondhatni védtelen termék esetében lehet nagyot kaszálni, ha valaki a feketébbik utat választja.

A csalók sikerességének egyik alapkövét érdekes módon pontosan a hitelkártyák terjesztési módja adta, azokat ugyanis a kereskedelmi bankok postai úton juttatták el mindenkihez, a potenciális ügyfelek anyagi helyzetének bármiféle előzetes vizsgálata nélkül.

A lakosság becsületességére alapozó bankoknak azonban hamar rá kellett ébrednie, hogy a hitelpiac ezen, fedezetlen szegmensében nem a tolvaj az egyetlen ellenfél és meg kell szűrni azokat, akik számára hajlandóak meghatározott nagyságú hitelkeretet biztosítani. Így az első néhány évben a több millió dollárra rugó veszteségek jelentős hányadáért nem a csalók tehetők felelőssé, hanem a nemfizetést választó ügyfelek,.

A Bank of America az első hitelkártyák bevezetésekor 4 százalékos hitelveszteséggel számolt. Az előzetes számítások fényében mindenképpen megdöbbentő lehetett, amikor az elérte a 22 százalékot, a hivatalos források szerint 8,8 millió dolláros veszteséget okozva ezáltal a banknak. A nem hivatalos fórumokon azonban ennek nem kevesebb mint kétszereséről szóltak a hírek.

A csalók hamar ráébredtek, hogy az autorizációs limit alatt akár több százszor is használhatják a postaládákból kilopott vagy egyéb módon eltulajdonított kártyákat anélkül, hogy a kereskedő ellenőrizné a fedezetet. Az autorizációs limit lehetővé tette a hitelkeret jelentős túllépését, a szerencsétlenül járt kártyabirtokos, aki talán nem is tudott annak létezéséről pedig értetlenül állt egy több száz, esetenként 1000 dollárt is meghaladó számlával a kezében. (A hitelkeret ekkortájt 3-4 száz dollárra rúgott.)

A helyzetet súlyosbította, hogy ebben az időszakban még egyáltalán nem volt ismert a hitelkártyás visszaélés fogalma, így a rendőrség egyáltalán nem foglalkozott a hozzá beérkező panaszokkal. A Bank of Americának pedig súlyos dollármillióba került a hitelkártya-igénylők ellenőrzésének és a követelésbehajtó részleg felállításának elmaradása.

Térjünk azonban vissza a tolvajokra, hiszen a bankok az ügyfelekkel adódó kezdeti nehézségeket sikerült rendezni. Ma már természetes jelenség, hogy a pénztárcánk eltűnésekor szinte automatikusan a bankot értesítjük, hogy megakadályozzuk az illetéktelen hozzáférést hitelkeretünkhöz, nem volt ez azonban mindig így. A hitelintézetek az első néhány évben szinte teljes passzivitást mutattak az ellopott, kidobott vagy elvesztett kártyákkal történő visszaéléskor.

A kártyák postai úton való terjesztéséből adódó a lakossági panasz késztette arra a Nixon-kormányzatot, hogy törvényalkotással vessen véget a kéretlen kártyák áramlásának. Szakértői becslések szerint a törvény 1970-es megszületéséig mintegy 100 millió kéretlen hitelkártya került kézbesítésre az Egyesült Államokban.

A kéretlen kártyák áramlásának leállítása sem vette el azonban a csalók kedvét, akik főként lopott vagy elveszett kártyákkal okozhattak több millió dolláros kárt. Bár összeesküvés elméletről korántsem lehet beszélni, előfordult, hogy kereskedők, vagy banki alkalmazottak is bekapcsolódtak a gyors meggazdagodást ígérő "üzletbe". Részben ennek köszönhető, hogy az alvilágban jártasak 50-100 dollárért bármikor több száz dollár "ingyenpénzt" biztosító kerethez juthattak.

S míg napjainkban a világháló arctalansága segíti a csalókat, addig a 60-as, 70-es években a PIN-kód hiánya adott zöld utat nekik. Ha valaki kellő biztonsággal firkantotta alá más nevét és alacsony összegben vásárolt, bizonyosan nem kérték tőle, hogy igazolja magát.

A tolvajok szempontjából a legjobb megoldásnak mindenképpen az bizonyult, ha még a kézbesítés előtt elcsípték a bankkártyát tartalmazó borítékot, így maguk tudták aláírni a kártyákat. Sőt a bankkártya-gyártás szigorításáig a csalók viszonylag könnyen üres kártyákhoz juthattak, melyekkel kedvükre vásárolhattak fiktív személyek "számlájára". A fogyasztók szempontjából még ez utóbbi volt kevésbé fájdalmas, ebben az esetben ugyanis nem volt kinek kiszámlázni a "hamisítás árát".

Csupán a hitelkártyák megjelenése után 10 évvel került sor az első olyan próbálkozásra, mely a hitelkártyák kikézbesítésének biztonságosabbá tételére irányult. Ma már természetes, hogy a hitelkártyát és a hozzá tartozó PIN-kódot külön kapjuk meg. A PIN megszületése előtt, 1970-ben azonban még újdonságnak számított Manufacturer Hanover Trust találmánya.

A bank elsőként értesítette előre a hitelkártyásokat a bankkártya érkezésének időpontjáról, így ha azt nem kapták meg időben előre letilthatták azt. A módszert a későbbiekben tovább fejlesztették, a kikézbesített kártyák ugyanis csak a kézbesítés után néhány héttel váltak aktívvá, így több időt hagytak a birtokos számára a cselekvésre.

Mindez azonban korántsem bizonyult elégnek, s ahogy azt sejthetjük először megjelent a PIN-kód, napjainkban pedig a chipes kártya terjed. A PIN-kód is fejlődésen ment át az idők folyamán, a jelek kódolása ugyanis kulcsfontosságú volt annak érdekében, hogy a csalók egy egyszerű algoritmus segítségével ne tudjanak hozzájutni a kártya használt jogosultságát bizonyító azonosító számhoz.

Manapság azonban már a PIN sem állítja meg a csalókat és tolvajokat, ezért a bankkártya-használat biztonságosabbá tétele érdekében az Európai Unió már tervezi a liability shift bevezetését. Ez annyit tesz majd, hogy abban az esetben, ha egy chipes kártyával rendelkező ügyfél kártyájával chip olvasásra alkalmatlan automatából vesznek fel pénzt, a kárt az a bank viseli, amelyik nem tette lehetővé a chipkártya használatát.

Ez azonban még nincs így, addig is érdemes néhány dologra mindenképpen odafigyelni okulva a történelmi hibákból. Ha szeretnénk teljes biztonságban tudni kártyánkat, óvjuk azt mindenkitől, a PIN-kódot pedig lehetőség szerint semmilyen formában ne írjuk le, se otthon egy fecnire, a bankkártya-tartó belsejébe pedig főként ne. Megtalálják!

Érdemes emellett odafigyelni a bizonylatok, banktól érkező számlalevelekre. A határidő után se dobjuk őket csak úgy a kukába, az ügyes csalók ugyanis hasznot húzhatnak figyelmetlenségünkből. Ugyancsak éber figyelem szükségeltetik a vásárlások idején, lehetőleg ne hagyjuk sehol ott a kártyánkat, és próbáljunk úgy helyezkedni, hogy senki ne láthassa a hozzá tartozó PIN-kódot, amikor beütjük.

Ma azonban már nem csak az utcán, de a világhálón is veszedelmes dolog a vásárlás, persze kellő felkészültség nélkül. Érdemes megfontolni a bankok ilyen célra szolgáló ajánlatait (virtuális kártyák), igénybe venni az elektronikus pénztárca szolgáltatásokat, vagy csakis külön ilyen célra fenntartani egy kártyát.

A csalók ellen azonban nem lehet teljes védelmet szerezni, így ha mégis megtörténik a baj, a legfontosabb, hogy azonnal értesítsük róla a bankot. A bankkártyák letiltásáig felmerülő kárt ugyanis 45 ezer forintig mindenképpen nekünk kell állnunk, és könnyedén bajba juthatunk, ha a bank a szerződésben foglaltaknak megfelelően rákérdez, vajon, hogy férhettek hozzá a csalók pénzünkhöz, ha nem tudják a PIN-kódot.

Amennyiben erre a kérdésre nem tudunk megfelelő választ adni, könnyedén egy fájó adósság közepén találhatjuk magunkat. Így érdemes nem várni az elkeveredett pénztárca megkerülésére, hanem azonnal tárcsázni a bank számát, még akkor is, ha a kártya letiltása kényelmetlenséget okoz és egyes típusok esetében ezrekbe kerül.