Ságvári Bence: mindannyian ugyanabba a digitális kaszinóba járunk, csak a többségünkből nem válik kóros játékos

Pénzcentrum: Ha ma már szinte mindenkinek van okostelefonja, miért beszélünk még digitális egyenlőtlenségről?

Ságvári Bence: Magyarországon ma a 15 évnél idősebbek 80-85 százaléka internethasználó, és közülük nagyjából mindenkinek van okostelefonja. Tehát egy közel univerzális eszközről van szó, ami joggal pályázhatna az emberiség leggyorsabban terjedő fizikai eszközére, miközben óriási hatással volt és van arra, hogy hogyan éljük a mindennapi életünket.

A digitális egyenlőtlenségek kutatása nyilván nem az okostelefonokkal kezdődött, és ami az alapvető összefüggéseket illeti, ott ma már viszonylag nehéz új dolgokat mondani, hiszen a folyamat minden egyes technológiai szintlépés esetében nagyjából azonos mintázatokat követ.

Ezért az okostelefon esetében is igaz, hogy ki mire, mennyit, hogyan és mikor használja nagyon eltérő a társadalomban, és ennek nyilván messzeható egyéni és társadalmi következményei vannak. Így ma már egyre inkább azon van a kutatások fókusza, hogy a használatbeli különbségek mögött milyen motivációkat találunk és mi az eredmény, a következmény, amit látunk.

Mi akkor a fontosabb: mennyit használják a telefont, vagy mire?

Természetesen a mennyiség is nagyon fontos, mert nem mindegy, hogy valaki egy vagy öt órán keresztül nézi a képernyőt naponta. Az emberek amúgy borzasztóan rosszul becslik a saját képernyőidejüket, ezért is használunk mi Magyarországon először a kutatásainkban erre egy saját feljesztésű applikációt. Sajnos az idősebb korosztályra nincsen pontos, szoftveresen mért adatunk, de 16 és 60 év között nagyjából 2 és 5 óra között változik az átlagos napi képernyőidő naponta. A fiatalabbaknál ez az 5 órához van közelebb, az idősebbeknél inkább a kettőhöz, de egyéni szinten nagy eltérések lehetnek. Ha egy kicsit utánaszámolunk, és feltételezzük, hogy valaki 7 órát alszik, akkor nagyjából 17 órája marad egy napból minden másra.

Napi 5-6 órás képernyőidő esetén - ami magasnak számít ugyan, de például a fiatalabbak esetében egyáltalán nem kirívó - ez azt jelenti, hogy az ébren töltött idő minden harmadik-negyedik perce aktív telefonhasználattal telik, ami ráadásul nagyon fragmentált formában történik.

A saját adataink szerint a felnőtt lakosság körében átlagosan kétszáz körül van a "telefon-előkapások" száma naponta, ami sok esetben egy tudattalan rexlex-cselekvéssé vált. Az így kolonalizált idő pedig az emberek jelentős részénél lényegében megszüntette a várakozás és az unalom hagyományos formáit. És ez egyébként társadalmi státusztól, iskolázottságról független jelenség. A kérdés csak az, hogy az a napi néhány óra telefonhasználat kinél mit jelent.

Milyen fő eltérések látszanak a különböző foglalkozású emberek mobilhasználatában?

Nem túl meglepő módon, van egy nagyjából univerzális alap: közösségi média és kommunikáció. Ezt kb. mindenki csinálja. A különbségek pedig az alapréteg fölött rajzolódnak ki, és inkább árnyalatok, mint szakadékok. Mi azt láttuk, hogy a magasabb státuszú rétegek telefonhasználata valamivel célzottabb és funkcionálisabb. Ők valamivel több, a hétköznapi életet egyszerűsítő, ügyintézést segítő applikációt használnak. És persze ők azok, akik jellemzően több eszközön is el tudják érni ezeket a dolgokat.

Az alacsonyabb státuszú csoportok felé haladva a telefon egyre inkább válik az elsődleges vagy egyetlen online eszközzé. Ezzel párhuzamosan pedig nő a közösségi média használat és az egyszerű játékok jelentősége a képernyőidőn belül.

Mit jelentenek ezek az eredmények a hétköznapi ember számára – munkában, tanulásban?

Azt, hogy sokan vannak, akiknek a telefonjuk az egyetlen online eszközük. Erre a csoportra egy olyan „mobil alsóbb osztályként” tekinthetünk, akiknek így csupán egy néhány centis ablakuk van van a digitális világra. Ez pedig eleve korlátozza, hogy bonyolultabb, összetettebb feladatokat végezzenek el ezen keresztül. És mivel ez a csoport erős átfedésben van az alacsonyabb státuszú csoportokkal, ezek a hátrányok könnyen összeadódnak. A digitális eszközökhöz és az internethez kapcsolódóan a szociológia legfontosabb kérdése évtizedek óta az, hogy ez milyen hatással van a társadalmi egyenlőtlenségekre.

Ezzel kapcsolatban mi sem látunk mást, mint azt, hogy az okostelefon csupán egy újabb dimenziója lett a kialakult egyenlőtlenségeknek. Miközben mindenki egyre több időt tölt az eszközzel - ami önmagában egy valós probléma, a digitális írástudás különböző szintjei újabb és mélyebb választóvonalakat húznak az emberek közé.

Azt már régóta tudjuk, hogy a puszta hozzáférés nem szünteti meg az egyenlőtlenségeket. Ha nincsenek meg bizonyos stratégiai készségek, akkor a hátrányos helyzetű csoportok nagyon nehezen tudják saját előnyükre fordítani a technológiát.

Mennyire kimondott célja a projektnek, hogy visszaadja az embereknek a kontrollt az adataik felett?

A kutatócsoportunkban alapvetően kutatásokat csinálunk, de bízunk benne, hogy közvetett módon van pozitív hozadéka a munkánknak. Ami érdekel minket, az a digitális technológiák társadalmi következményeinek feltárása és megértése. Egyben szeretnénk azt az asszimmetriát is csökkenteni, ami a nagy techvállalatok által gyűjtött és elemzett digitális viselkedési adatok, illetve az akadémiai szféra és a különböző szakpolitikák lehetőségei között van.

A jövőben szeretnénk abba az irányba is elmozdulni, hogy a kutatásainkon keresztül közösséget is építsünk. Ugyanabból az adatból, amiből a cégek "viselkedési többletet gyártanak" a profitjuk növelésére, mi egy önismereti platformot akarunk létrehozni, amivel a tudatosabb használatot szeretnénk elősegíteni.

Az Instagram vezetője bíróság elé állt, mert túl addiktív a platform. Felelősségre vonhatók így a cégek? Lehet ez precedens?

Olyan értelemben mindenképpen, hogy bekerült a köztudatba, hogy a probléma nem elsősorban az, hogy veszélyes tartalmak jelennek meg a közösségi platformokon, hanem magának a platformnak a működési logikája. Azaz, hogy termék dizájnja tudatosan addiktív, és a gyerekekre és tinédzserekre veszélyes lehet.

Az ügy egyelőre ott tart, hogy a Meta-t és a YouTube-ot beperlő fiatal nő részére kártérítést ítéltek meg, mivel bizonyítottnak látta a bíróság, hogy az algoritmikus ajánlórenszerek, az ebből fakadó végtelen görgetés, az automatikus lejátszás, a filterek és a folyamatos értesítések, azaz a közösségi platformok domináns működési logikája hozzájárult a szorongásos depressziójához, testképzavarához és öngyilkossági gondolataihoz. Ilyen értelemben ez egy precedens.

EZ IS ÉRDEKELHET

Ez a mi korunk azbesztje: egy ártalmatlannak tűnő napi szokásunk állhat a súlyos betegségek hátterében

Vajon milyen tervezői döntések és pszichológiai mechanizmusok vezettek oda, hogy ma már sokszor képtelenek vagyunk elszakadni a képernyőtől?

És miközben ez nyilvánvalóan egy nagyon amerikai történet, Európában is ebbe az irányba mozdult el a szabályozás és az egyes országok is próbálkoznak saját megoldásaikkal. A lényeg tehát az, hogy sikerült kilépni abból a keretből, hogy arról szóljon csak a vita, hogy milyen tartalmak érhetők el a platformokon és hol ér véget a tartalomgyártók szabadsága és mikortól szükséges a cenzúra. Ez is fontos persze, de az is, hogy mi van a motorháztető alatt.

De ha már a káros következményeknél tartunk: eddig viszonylag kevés figyelem jutott egy másik jelenségre, ami az idősebb generációk esetében figyelhető meg. Az természetes, hogy a szülők aggódnak a gyerekeik képernyőideje miatt, de ma már egyre több felnőtt gyerek is aggodalommal figyeli, ahogy a szüleik "merülnek el" a telefonjukban.

A fiataloknál megfigyelt céltalan görgetés és a figyelemidő drasztikus csökkenése rájuk éppúgy jellemző lehet. Ez az időskori függőség tehát hasonló tüneteket hozhat elő, de egyben ellenszere is lehet az időskori magánynak, ha az aktív kapcsolattartásra és a szellemi frissesség megőrzésére használják. Azonban ha a használat kényszeres görgetéssé válik, a telefon is pont azokat a hús-vér kapcsolatokat sorvaszthatja el, amelyekre az idős embernek a legnagyobb szüksége lenne

Valóban előfordulhat, hogy a platformok tudatosan több káros, de még nem tiltott tartalmat mutatnak, mert ezek több reakciót váltanak ki?

Ez ma már egy többé-kevésbé dokumentált gyakorlat, ami persze csak az egyik eleme annak az algoritmus-kirakósnak, ami alapján megkapjuk a közösségi platformok tartalmait. Volt a BBC-nek idén tavasszal egy Inside the Rage Machine című dokumentumfilmje, amiben egykori mérnökök és belsős dolgozók szólaltak meg. Ebből kiderült, hogy az algoritmusok egyik bevett működési elve, hogy a felhasználói felháborodásból táplálkoznak.

Ez azt jelenti, hogy a szélsőséges tartalmak, a dezinformáció és minden, ami hitetlenséget vagy haragot szít, bizonyítottan nagyobb elköteleződést és interakciót vált ki a felhasználókból. Ez nyilván több bevételt is jelent ezeknek a cégeknek.

Miközben a negatív társadalmi hatás is egyértelmű: ha egy elköteleződés-alapú algoritmus szignifikánsan felerősíti az érzelmileg túlfűtött, pártos és a politikai ellenfelekkel szemben ellenséges tartalmakat, akkor a felhasználók még negatívabbnak fogják láni a politikai ellenfeleiket és pozitívabbnak a saját csoportjukat. Szokás azzal vádolni az algoritmusokat, hogy növelik a társadalmi polarizáció mértékét, de ez önmagában nem igaz.

Az eddigi kutatások inkább azt támasztották alá, hogy van egy típusa a tartalmaknak, amikor a másik csoportól állítunk akár valós vagy akár valótlan, de a saját csoportunk számára mindenképpen felháborító állításokat. Ezekre - magától értetődően - sokan reagálnak, amit az algoritmus felerősít, így még több emberhez jut el. És ez a folyamat képes tovább mélyíteni a szakadékot az oldalak között. Viszont az is igaz, hogy ez a hatás elsősorban a "széleken" fejti ki a hatását, ott, ahonnan sem virtuálisan, sem fizikailag is jóval kevésbé látható a másik csoport.

Hol húzható meg a határ a „problémás használat” és a valódi függőség között?

Erre nehezen tudnék konkrét választ adni. Sőt, kezdjük is azzal, hogy egyáltalán mire vonatkozik a függőség? Félrevezető lehet, ha a függőség tárgyának magát az eszközt, azaz a telefont tekintjük. Valójában nem az eszköztől függünk, hanem rajta keresztül valamitől.

Vagy úgy is mondhatnánk, hogy a telefon nem a drog, hanem csak a tű. És ezen a tűn keresztül két nagyon emberi dologra vágyunk: a társas visszajelzésre és arra, hogy kezdjünk valamit az unalom elviselhetetlenségével. Ezek mindegyikére a közösségi média kínál gyógyírt, az utóbbit pedig még kiegészíthetjük a mobil játékokkal. Nagyjából mindannyian ugyanabba a digitális kaszinóba járunk a telefonunkon keresztül, csak nyilván a többségből azért nem lesz kóros játékos.

A szoftveres méréseink alapján nagy átlagban ez a két funkció és ezen belül is alig több mint egy tucat alkalmazás viszi el a telefonnal töltött időnk kétharmadát.

És így nyerhet új értelmet a 17. században élt francia filozófus, Pascal gondolata arról, hogy az emberek minden baja egyetlen dologból fakad: abból, hogy nem tudunk csendben megülni egy szobában.

Boldogabbak lennénk, ha ez sikerülne, de ehelyett folyamatos tevékenységre, szórakozásra kárhoztatjuk magunkat, és a telefonban ehhez egy tökéletes, mindig rendelkezésre álló partnert találtunk. Az eredeti gondolatmenet ennél persze jóval összetettebb, és alapvetően az emberi halandóságból és egzisztencális ürességből indult ki, de azért nem nehéz kapcsolatot találni mai kor emberének szorongásai és az okostelefonok által kínált menekülőutak között. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a mesterséges intelligencia miként fog egyre inkább a saját emberi identitásunk újradefiniálására kényszeríteni bennünket. 

EZ IS ÉRDEKELHET

Társadalmi káoszt okozhat a mesterséges intelligencia: hamarosan semmiben sem lehetünk biztosak abból, amit látunk, hallunk

Modern világunkban az egyik legértékesebb erőforrás az adat, amelyet a tudatos felhasználók egyre inkább igyekeznek védeni – nem véletlenül.

Számít, ha valaki sokat van a telefonján, de hasznos dologra használja? Vannak platformok, amik sikerrel hívják ki a nagyokat?

Számít, igen. Ezt szokás stratégiai, funkcionális használatnak nevezni. Ezen keresztül lehet mindenféle "tőkét" építeni, amit aztán ideális esetben konvertálni lehet magasabb jövedelemre, kapcsolati tőkére, nagyobb függetlenségre, több szabadidőre.

De a „hasznos” címkével is óvatosan kell bánni. Egyrészt mert van benne egy erősen elitista, "majd én megmondom, hogy neked hogyan kéne csinálnod" attitűd, másrészt pedig azért, mert a hasznosság hajszolása ugyanúgy csapda lehet: a végtelen önfejlesztés, a produktivitás-kényszer, a tanulásnak álcázott halogatás ugyanúgy lehet a görgetés, azaz a menekülés egy fajtája. Szóval nem önmagában a hasznos alkalmazásokkal töltött idő számít, hanem az, hogy ez valódi célt szolgál-e.

És igen, vannak nagyon sikeres, második ligás nagyok az óriások árnyékában. Nyelvtanuló alkalmazásokat kifejezetten sokan használnak, sőt, a saját adataink szerint például szakképzetlen munkások körében is kifejezetten magas a napi használók aránya.

A kérdés az, hogy ebből mennyiben lesz valós nyelvtudás, és mennyiben szól ez az gémifikált, az embernek azonnali jutalmakkal kedveskedő algoritmusról.

Mi várható a mesterséges intelligencia terjedésével? Ez hogyan fogja átalakítani a telefonhasználatot?

Ha hinni lehet az előrejelzéseknek, és persze feltételezzük, hogy a végén majd az emberek is úgy akarják használni a telefonjukat, ahogyan azt ma a fejlesztők elképzelik, a jövő az lesz, hogy a mesterséges intelligencia egyre inkább beköltözik a telefonunkba is. Itt is megjelennek majd azok az ágensek, amelyek mindenféle összetett feladatot végeznek el. Olyanokat, amelyekhez mondjuk több alkalmazást kell egymás után használni. Keress meg egy képet, szerkeszd át és küldd el valakinek, intézed el ezt, meg azt. Ilyenekre gondolok. Ez persze nem egyik napról a másikra fog bekövetkezni, de egy mélyebb átalakulást hoz majd.

Az elképzelt irány nagyjából az, hogy a telefonunk fokozatosan a megérintendő ikonok és kapcsolók felületéből egy olyan eszközzé válik, amelynek inkább a szándékunkat fogalmazzuk meg, a lépéseket pedig rábízzuk. Sőt, a tech világ víziója az, hogy az ágens már nem is vár a kérésre: a kontextusból: hol vagyunk, mi van a naptárunkban, mire készülünk stb..., megpróbál magától cselekedni.

Az persze egy elég nagy kérdőjel, hogy mi, felhasználók tényleg ezt akarjuk-e majd. Mert itt az emberi kontroll és autonómia határait kezdjük már el feszegetni, aminek elég komoly társadalmi tétjei vannak. A kényelemnek nyilván ára lesz. Ha a gondolkodás, az emlékezés, a döntés egyre nagyobb részét adjuk át a gépnek, azzal időt nyerünk, de azt kockáztatjuk, hogy bizonyos képességeinket egyre kevesebbet gyakoroljuk. Ahogy ennek már vannak jelei a "sima" mesterséges intellgencia használathoz kapcsolódóan is.

A másik az egyenlőtlenség új formája: a mesterséges intelligencia korában digitális szakadék már nem csak arról szól majd, hogy kinek van okostelefonja és azt mire használja, hanem arról, kinek jut igazán jó, képes ágens, és ki tudja azt értelmesen, kritikusan használni.

Aki a leghasznosabb asszisztenst kapja, az valóban előnyt szerez. Akinek csak a gyengébb, esetleg manipulatívabb változat jut, az meg könnyen rosszabbul jár. És persze aki az ágenst működteti, az egyben a választásaink kapuőrévé is válik, ami a hatalom és a kontroll egyik új területe lesz.

Címlapfotó: Stiller Ákos/Pénzcentrum