Szörnyű trend terjed Magyarországon: jól vigyázz, tömegeket használnak ki az önjelölt coach-ok

Pénzcentrum: A pszichoedukáció műfaja elképesztően népszerű: sorra jelennek meg az önsegítő könyvek, külön "lélek-polcokat" állítanak fel a könyvesboltokban. Te miért gondoltad úgy, hogy ismét írsz egy könyvet, szerinted tudsz újat mondani az embereknek mág?

Limpár Imre: Nincs új a nap alatt. Az újdonságok hajszolása szerintem egy tévút, különösen az önsegítő könyvek esetén, és tulajdonlóképpen mindent megírtak már előttünk. A kötetben is emlegetett K+F mítosza pont azt takarja, mi csak hisszük, hogy a változás a nóvumról szól, de tulajdonképpen ez nem igaz. Sokszor volt az az élményem, már Marcus Aurelius az Elmélkedésekben mindent megírt, amit érdemes, én pusztán a saját egyéni látószögeimet adom közre. Popper Péter mondta, hogy az írás beszélgetés önmagunkkal. Ezt teszem én is: folyton beszélgetek, azaz írok, skiccelek, jegyzetelek, ebből születnek a cikkek, a vázlatok, és időnként kötetek is. Ha az olvasóknak mindez tetszik, az egy kegyelmi állapot, de akkor is írnék, ha nem olvasná senki sem.

A meglepő talán az, hogy sok mindent máshogy mondok. A pszichoedukáció lényege az érdekes szóhasználat, a tömörítés, hogy megtaláld a köznyelvnek azt a formátumát, ami éppen érvényes az adott korszellemben. Szerintem az a fontos, hogy megtaláljuk azokat a képeket, hasonlatokat, amelyeket megjegyeznek az emberek, és mindez közelebb viszi hozzájuk a mondanivalót, ezért marad meg egy-egy markánsabb kép.

Ezen felül tudatosan röviden írok. Nem szeretek célcsoportban gondolkodni, mert az betokosít, de az olvasóim fele mégis csak fiatal felnőtt, 20-30 évesek, akik talán éppen a kapunyitással küzdenek. Egy hosszú masszív tömbírás, biztosan elriasztaná őket, ezt a kötetet azonban lehet úgy olvasni, mint a régi füves könyveket. Igaz felfűzött kerek egész, van eleje, közepe, vége, de kinyithatod bárhol, és a 47-es villamoson elolvasod azt a két strófát, ami éppen érdekel, és lesz egy egész mikroélményed. De visszatérve a miértre, engem sok esetben a düh is vezérel, amit például a motivációs trénerek marhaságai szítanak fel bennem. A feleségem néha megkérdezi, ha belenéz egy-egy kéziratomba, hogy ki húzott fel? Ezt tuti dühből írtad, mert sokkal jobb, mint az átlag. De van olyan is, amit harmóniából vetek papírra. Az máshogy jó.

Az is volt a célod ezzel a kötettel, hogy némiképp az önismeretet is helyre rakd az emberek fejében?

Mindenképpen. És hogy adjak egy korrekt keretrendszert: pszichológus szemmel én így látom az önismereti lehetőségeket. De nincs nálam a lélek igazsága, és mindenkinek azt javaslom, meneküljön attól, aki azt állítja, nála van.

Ha valaki gyors változást ígér, akkor 180 fok hátra, és szaladj jó messzire!

Nem hiszek a gyors változásban, szerintem nem lehetséges, de persze van a pszichoszakmákon belül olyan, aki hirdeti a gyors változást, de hát ahány segítő, annyiféle válasz, viszont az a jó a felnőttségben, hogy lehet választani. De cserébe válasszon is mindenki! Ezt tartom fontosnak.

A XX. században egy hatalmas űr keletkezett bennünk, ahogy szétesett a vallás, a családi közösségek fellazultak, és a trénerek, coachok rárepültek a magányos lelkekre.

Igen, lényegében keletkezett egy piaci rés, és pontosan a K+F mítosza miatt a fiatalok legtöbbször azt választják, ami a gyors megváltást ígéri. Ha egy 25 évesnek azt mondom, itt van két ajtó, az egyik egy hétvégi gyorstalpaló tréning bejárata, a másik négy évnyi pszichoterápia küszöbe, és még akkor sem biztos a végeredmény, szerinted merre indul el?  Nyilván nem fogja a hosszú és fájdalmas utat választani, illetve csak akkor, ha párszor már megfutotta a felesleges köreit. Sokan segítők tucatjait „fogyasztják el”, mire rájönnek, a sok-sok rövid út végül csak A-ból A-ba vezetett, nem a vágyott B-be. Végül a kliens rájön, nem kellene spórolni annyira idővel, energiával, vagy még tán pénzzel sem.

Egy gondolatkísérlet. Mi ér többet: a lakásom vagy a lelki békém? Erre lehet azt mondani, hogy hát persze a lakásom.  Régi példám abból az időből, amikor még létezett az LTP, hogy az a 20 ezer forint – ami akkor többet ért, mint ma – hol van jobb helyen? Ha megtakarításként gyűjtöd, vagy magadra költöd, a lelkedre, az önismeretedre? Gondolj bele: van két szorongó karakter, huszonévesek, tízéves futamidővel nézzük meg, mire mennek. Ha valaki LTP-be fektetett, lesz jó pár millió forint megtakarítása – hogy ez mit ér majd az ingatlanpiacon, az egy újabb bonyolult kérdés –, ellenben, ha ezt önmagába fektette, talán nem lesz annyira szorongó, így a munkaerőpiaci értéke, a keresőképessége a sokszorosára nőhet. Tehát tulajdonképpen anyagilag is ő járt jobban. Sokszor a léleknek is kell futamidő, nemcsak az értékpapírszámlának.

Akkor tulajdonképpen coach-ok arra vannak, hogy az életben megfussuk a büntetőköreinket?

Nem. Igenis van helye, csak nem mindenre jó csodaszer ez a módszer sem. A coaching egy nagyon jó célorientált folyamat, ami jövőfókuszú, és jelentősen vezeti az egyént. Például, ha valakinek nincsenek céljai az életében, jövőt szeretne tervezni, karriermenedzsmentre van szüksége, ezekre maximálisan jó az efféle módszertan. Sőt pszichológus létemre pont azt vallom, nem kell mindig mindent szétpszichologizálni, az éppúgy káros.

Akinek nincsenek céljai a saját életére vonatkozóan, az egy coach-tól szerinted meg fogja ezeket kapni?

Szó sincs róla, a coach azt a metodikát fogja neki megadni, ami segíti kijelölni a céljait.

A baj ott kezdődik, ha egy coach, egy tréner és számos más segítő nem tartja tiszteletben a kompetenciahatárokat. Egyszer azt mondta nekem valaki, aki emberekkel foglalkozott, hogy azért nem végzi el a pszichológia szakot, mert őt az élet tette segítővé. Ez egy nagyon veszélyes irány.

Tudod, én nem szeretném, hogy a házamat egy olyan építész tervezze, vagy a gerincemet egy olyan sebész műtse, akit az élet tett szakemberré. Csakhogy ez utóbbi egyértelmű, addig a „beszélgetős” szakmákban nincs ilyen markáns határ.

Ha egy szervezet problémákkal küzd, ahol szinte már tapintható a feszültség, ami adott esetben már a teljesítmény rovására is megy, akkor a nap végén mégiscsak külső segítséget kell igénybe venni, olyan személyt, aki kivezetni a csapatot az erdőből, nem?

Először inkább ne hívj senkit, és próbáld meg érthetően, saját szavaiddal megfogalmazni a problémát, definiáld, tulajdonképpen mi is a baj. Itt jön be a képbe a már emlegetett önreflexiós készség: hol vagyok, mi történik, mi zajlik bennem? Ha ezek megvannak, akkor el kell döntened, saját jogodon és korábbi vezetői tapasztalatodból vannak-e ötleteid, azokat mered-e használni - és még mindig nem hívtál külső segítséget. Ezt követi a tesztfázis, hogy vajon eljuttok-e A-ból B-be, látszik-e a változás. Ha igen, kvázi házipatikával megoldottuk, ha viszont nem, akkor igen, kell egy új kérdés, egy új látószög. De nagy dilemma, akkor kit vonsz be. Nagyon fontos eldönteni, hogy az egyén felől közelítünk a szervezet felé vagy fordítva, illetve, hogy melyek a beavatkozási pontok.

Amikor hívnak cégek, hogy tartsak előadást, képzést náluk, mindig elmondom, hogy én nem szervezetfejlesztő pszichológus vagyok, elsősorban az egyén felvértezésében hiszek, ezt tudom vállalni. Mondjuk, ha kérnek időgazdálkodás tréninget, én csak az egyes egyént fogom fejleszteni, de nem foglalkozom azzal, hogy ők, mint szervezet milyen időgazdálkodási metódusokkal operáljanak generális szinten. De rengeteg féle szupportáló szakember van, lehet választani közülük, és ez üdítő.

Sokszor megijednek a középvezetők, hogy de Imre, ha ezt elmondja, akkor nem fognak felmondani a kollégák? Van egy Timothy Ferriss nevű szerző, aki azt írja, inkább bocsánatot kérj, mint engedélyt - szerinted egy tekintélyelvű vezető örül, amikor ezt mondom a beosztottaknak? Nyilván nem. De ha ezt képes rendszerszemléletben nézni, igen, lehet, hogy tízből két ember tényleg felmond a képzés után, mert ráébred, hogy rossz helyen van, de ezzel párhuzamosan a másik 8 összezár, akkor nyert. Ha nem ez a jellemző szemlélet, akkor kiszúrják, hogy ez a Limpár veszélyes, és inkább nem engem hívnak. A változásnak mindig van ára. Az alibi képzéseket nem szeretem megtartani, azt tartsa meg más.

Tételezzük fel, hogy van egy szervezet, amelyik összetart, összezár, egészségesen működik az adott körülmények között, de mégis van benne egyetlen ember, aki kilóg ebből, és érezhetően iszonyatosan nagy baj van vele. Ezt mindenki tudja, látja, érzékeli, de nem tudnak vele mit kezdeni, mert eszköztelenek. Ilyen esetben mit tanácsolnál?

Amennyiben kifejezetten csak egy kollégával van gond, akkor én ilyen esetben mindig azt vizsgálom meg, hogy a probléma tartalmi vagy viszonyszintű. A lényeg az, hogy nem kezelünk tartalmi szintű problémát, ha az elakadás valójában viszonyszintű. Viszonyszintű konfliktusnál pedig fel kell vállalni, hogy itt van egy probléma, ami ebben a PC világban, nagyon sok szervezeti kultúrában nem ildomos, mert mi vagyunk a legjobbak, keep smiling, nálunk nincsenek problémák! szlogenek mentén működik sok szervezet. Persze még mindig lehet abban reménykedni, hogy majd a fluktuáció elviszi, vagy elmegy gyesre, gyedre.  De azért utálnak minket, pszichológusokat, mert mindig elmondjuk azt a mondatot, hogy ez tulajdonképpen helyzetfüggő, egyénfüggő, és meg kell vizsgálni az adott szituációt. A mai korszellem sóvárogja az általánosítható válaszokat, de ezek szerintem sem léteznek, hiába az ez iránti vágyunk.

Úgy látod, hogy a hazai szervezeteknél komoly probléma, hogy nem hajlandóak bevallani, ha valami belső konfliktus feszíti őket?

Egy példa. Amikor work-life balanszról beszélek, van egy 5 perces blokk, amelyikben a tévutakat említem, hogy a jelenlévők vajon hány százalékának van szerhasználati problémája? A jelenlévők hány százaléka iszik hétvégeken, majd vasárnap rekreálódik, és hétfőn indul a daráló újra és újra?  A HR-esek le szoktak ilyenkor sápadni, hogy nálunk??? Érzékelhetően teljes ilyenkor a tagadás. Ez egy nehéz 5 perc Imrével. És még mindig tisztelet a kivételnek.

Palya Bea, énekessel készült tavalyelőtti interjúnkban többek között arról is beszélgettünk, hogy ez a fajta szervezeteket támogatói munka vajon működhet-e az online térben is, nem veszik-e ki így belőle a személyes kapcsolódás varázsa. Neked ezzel kapcsolatban mi a tapasztalatod?

Ha ezt a kérdést négy évvel ezelőtt teszed fel, akkor ókonzervatív érveléssel azt mondtam volna, hogy semmiképpen nem jó az online, ez egy személyes műfaj. Aztán történt, ami történt, jöttek a kényszerítő körülmények, azóta már árnyaltabban látom-látjuk, sőt, azt is ki lehet mondani, hogy sokan tévedtünk, akár pro, akár kontra. Az online meglepően hatékony lehet. De be kellett látnom azt is, hogy bizony a klienseim egynegyede totálisan alkalmatlan az online térre, bármennyire is preferálnák ezt az újkeletű módozatot.

Ez mitől függ? A koruktól?

Nem, a kornak ehhez semmi köze, sokkal inkább az onlineban való jelenlét stílusa, és az ahhoz való viszonyunk. Sokan mit csinálnak? 59-kor még „call-ban vannak a meetingen” – elnézést az angolos szlengért –, és egy perc múlva: Imre, itt vagyok, kezdjük! De a végén is sokan ugyanezt csinálják, 45-kor befejezzük, 50-kor már tárgyal. Ez így nem megy, a lélek nem így működik. Így nem élhető meg komoly tantuszok leesése. Akivel van már egy személyesen kialakult kapcsolat, találkoztunk 6-szor, 10-szer, vele tulajdonképpen már mindegy. De hangsúlyozom, én konzultációt végzek, és nagyon nem irigylem a terapeutákat. Nálam fajlagosan ritkán zokog valaki, de képzeld el azt, hogy a wifi éppen akkor megy el, amikor elsírja magát, amikor kibuggyan egy nehéz lelki, mélyről jövő mondat, amire bizony vártunk öt hete. Faramuci ilyenkor azt mondai, elnézést, megismételné?

Mi a különbség a terápia és aközött, amit te csinálsz?

Egy pszichoterápiában nagyon sokszor fontos a rétegelés, rengeteg a múltfókuszú átkötés, ott közösen feltárják a korábbi emlékanyagokat és az érzelmi mintázatokat. Tehát egy komplex folyamat. Az összes „műfaj” közül a pszichoterápia szól leginkább a múltról, a lelki elakadásokról, blokkokról, zárványokról. No, ezt a klinikus és pszichoterapeuta kollégák csinálják. Konferenciákon mindig azt kérem a felkonferáló házigazdától, emelje ki, hogy Limpár Imre az a pszichológus, akit a jövő érdekel, és nem a múltban vájkál. Van, aki ezt nem szereti, mások meg imádják. Annyiban viszont nagyon közel állok a coachokhoz, trénerekhez, hogy a praktikus tudást népszerűsítem én is, csak ott állunk vitában, hogy szerintem a múlt hatalmát nem szabad lebecsülni. Nehézsúlyú bokszoló ő, és kegyetlenül kiüt, ha pehelysúlyúként kezeljük. A kedvenc szavam egyébiránt a „felvértezés” szó. Ezért is szerettem bele évekkel ezelőtt az időgazdálkodásba. Olyan kincsesbánya az a szakterület, amivel az életritmusunk élhetőbb lehet, akármilyen múltból is érkeztünk. Ezt pedig a pszichológus kollégák hajlamosak elfeledni.