17 °C Budapest
Már most milliós képeket fest Schwéger Zsófia: az USA-ban, Angliában híresebb, mint itthon

Már most milliós képeket fest Schwéger Zsófia: az USA-ban, Angliában híresebb, mint itthon

2021. április 1. 05:38

"Ez már az elejétől benne volt a családunkban, hogy tanulni, kell, és akkor lehet belőlem bármi" - mondta el a Pénzcentrumnak adott interjúban Schwéger Zsófia, festő. Az immáron Londonban élő művésszel Budapesten beszélgettünk eddigi pályája alakulásáról, a művészetben kialakuló brutális versenyhelyzetekről, illetve arról is, Magyarországon mekkora közönség tud megfizetni egy több millió forintos festményt. A magyar festő ráadásul azon kevesek közé tartozik, akinek hamarabb volt New York-i galéria-képviselete, mint magyar. Interjú

Pénzcentrum: Hogyan élted meg ezt az elmúlt egy évet magánemberként, és művészként milyen hatásokkal találkoztál?

Schwéger Zsófia: Érdekes ez a koronavírus-helyzet, mert minden helyen, ahová kötődöm, Magyarországon, Londonban, ahol élek, illetve Amerikában, ahová egyetemre jártam, az ismerőseim tulajdonképpen ugyanazt élték meg, hasonlóan abszurd körülmények között. Nekem a nehézségek azzal kezdődtek, hogy 2020 május elején lett volna az esküvőm, amit nem is tudom, mióta szerveztünk, meg gyűjtöttünk rá, és a legvégén kellett mindent lemondani. Akkor ezen eléggé szomorkodtunk, de utólag visszagondolva ez egy nagyon kis probléma volt.

Illetve pont egy éve, március 18-án hazahurcolkodtam a műteremből. Kelet-Londonban van a műterem, és nem messze lakom. Hazavittem egy íróasztalt, festékeket, ecseteket, üvegpalettát, vásznakat, szóval mindent, ami eszembe jutott, hogy kellhet a következő néhány hónapban. Ezeket otthon bepakoltam a konyhába, és ott festettem egy jó 3-4 hónapig, a szigorú lezárások alatt. Volt egy szoros kiállítás-határidőm, mert 2020. júliusban lett volna egy kiállításom Londonban, erre dolgoztam. Ez persze elmaradt, feltehetőleg most lesz, idén májusban. 

De ezt az első nagy lezárást végigfestettem, és bevallom, hogy az pozitív élmény volt, hogy akkor ültem le a konyhaasztalhoz dolgozni, amikor csak akartam, nem volt semmi más program. 

A konyhába bezárkózás, és festés segített átvészelni ezt az időt?

Igen. Mindenképpen. Amikor London egy kicsit kinyitott, nyár vége felé kezdtem el újra a műterembe járni napi rendszerességgel, és november végégig egy nagyon intenzív termelő időszakom volt. Karácsony óta viszont itthon vagyok Magyarországon. Anglia közben ismét leállt, úgyhogy nem maradtam le semmiről.

Művészként hogyan birkózol meg azzal, hogy sok kiállítás, expo elmaradt?

Nehezen. Engem kifejezetten motiválnak a kiállítási lehetőségek. Általában van egy konkrét kiállítás, egy konkrét tér vagy esemény, ami irányt ad, úgyhogy ez most hiányzott. De azért nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert egy New York-i galéria is képvisel, a Sapar Contemporary, és Amerikában a helyzet nyitottabb volt, úgyhogy két miami kiállításon is szerepeltem. Az évvégire teljesen új anyaggal tudtam készülni. Akkor ez megadta a motivációt, végigvitt engem 2020 második felén is. Segített, hogy nem volt túl sok időm gondolkozni, hogy mit is kéne, meg hogy is kéne, hanem belefeledkezhettem a munkába.

Ez Magyarországon is így lett volna?

Nem tudom. Mivel nem Magyarországon tanultam, és nem itt kezdtem a művészi pályám, ezért nincs tapasztalatom arról, milyen lenne csak itthonról dolgozva átlátni ezeket a helyzeteket. Amikor itthon vagyok, általában külföldről jövök vissza, és viszonylag csak rövidebb időre.

Lehet mondani, hogy most tanulod a magyarországi művészvilágot?

Teljesen.

Abszolút nem volt részed benne akkor sem, amikor külföldön tanultál?

Figyeltem, de nehéz távolról pontosan észlelni, hogy mi hogy van. Úgyhogy nem is teszek úgy, mintha járatos lennék, és ismernék mindent és mindenkit idehaza. Magyarországon a budapesti Inda Galéria  képvisel, ők segítenek abban, hogy az olyan lehetőségek megadódjanak, mint hogy mi most itt beszélgetünk, illetve hogy ki tudjak állítani, és az itteni közösségben is valamelyest részt tudjak venni.

De ez a jelenlét azért soha nem lehet annyira teljes, mintha itt élnék és dolgoznék. Mindazonáltal fontos nekem az itthoni jelenlét, és szívesen dolgozom együtt a galériával.

A magyarországi galériás képviselet előtt voltak kapcsolataid magyar képzőművészekkel?

Nem. Valószínűleg azért nem, mert nem művészeti középiskolába jártam. Általános iskolától gimnáziumig hagyományos tanterv szerint tanultam, ahol a rajz vagy a művészettörténet egyáltalán nem volt fókuszban. Ezért nincs is olyan közeli barátom vagy ismerősöm a gyerekkoromból, diákkoromból aki ma képzőművészettel foglalkozik. A kulturális szektorban sem sokan vannak, kivéve a zenét és talán az irodalmat.

Most készülsz egy nagy kiállításra a Cristea Roberts Galériával, ami egy világszinten is jegyzett galéria, mit jelent ez az életedben?

Nagyon izgalmas lehetőség, izgatottan várom, és bízom benne, hogy jól fog sikerülni. Hét új festménnyel készültem, fontos volt, hogy erős anyaggal érkezzek ide. Ezen dolgoztam amúgy otthon, a konyhában, úgyhogy már majdnem egy éve nézegetem ezt a csoport a festményt. Ez a lelassulás végülis jó élmény volt, a szokásosnal is jobban összenőttem ezekkel a képekkel. A Cristea Roberts Galériából 2019 őszén kerestek meg, hogy gondolkoznak egy kiállításon, érdekelne-e. Még szép, hogy igent mondtam! Ez egy csoportos tárlat lesz, négyen leszünk, kétdimenziós művekkel. A galéria az elejétől támogatott abban, hogy új munkákkal készüljek, bizalommal állt hozzám, szóval eddig teljesen pozitív az együttműködés. A megkeresésük egyébként erre az egy projektre szól, nem reprezentációról van szó, de 

iszonyatosan nagy lehetőség nekem, hogy egy ilyen neves mayfairi galáriában tudok kiállítani, ahol a művészek névsora, akiket ők szerepeltetnek nagyon erős. Nyilván nem itt kezdtem, ez nem csak úgy jött a semmiből, úgyhogy örülök neki.

Mekkora presztízs ez egy festő életében?

Nagy, illetve remélem, hogy nagy. Konkrétan olyan művészek mellé került a nevem a weboldalukon, akikről tíz éve az egyetemen a kortárs művészettörténet kurzuson tanultam Amerikában.  Úgyhogy igyekeznem kell felnőni a feladathoz.

Itt jársz most, a "felfedezésed" után 4-5 évvel, de honnan indult Schwéger Zsófia? Hol nőttél fel, milyen impulzusok értek gyermekként?

A Dél-Alföldön, a szeged melletti Sándorfalván nőttem fel, vidéki környezetben. Iskolába Szegedre jártam, a szüleim is ott dolgoztak. Átlagos körülmények között éltünk. Viszont ami kiemelhető ebből az időszakból, és amivel egyben óriási szerencsém volt a gyerekkorommal kapcsolatban, az az, hogy a szüleim nagyon támogatták a tanulást. Ez az értékrend már elsős korom óta megvolt, sőt talán már az óvodában is, hogy tanulni kell, jó tanulónak kell lenni. Ha jó jegyet kaptam, az értékelve volt. Bátorítottak a szüleim, de átérezték, hogy ebben erőfeszítés, munka van, ez pedig meg volt becsülve, és mindig, de mindig meg volt dicsérve.

Ez már az elejétől benne volt a családunkban, hogy tanulni, kell, és akkor lehet belőlem bármi. Az is jellemző, hogy gyerekkoromban elég sokat utaztunk, jártam Berlinben, Párizsban, Londonban a szüleimmel. Voltam néhány hetes diákcserén Franciaországban és Angliában. Így viszonylag világlátott lettem 16 éves koromra.

A szüleid mivel foglalkoztak?

Édesapám szoftverfejlesztő, az anyukám pedig webdizájnnal foglalkozik.

Művész van a családban?

Nincs, de anyukám különösen nagyra értékeli a művészetet, és jó is benne. Nagyon tehetségesen rajzolt, festett fiatalabb korában, amikor még erre volt módja. Más irányba ment, de manapság is tájékozott a a kortárs világában, és nekem is nagyon jó tanácsadóm. Ez nem az a sztereotipikus művész sztori, hogy a szülők értetlenül állnak az egészhez. Az öcsém is a kreatív szférában dolgozik egyébként, ő vágó lett, videószerkesztő. 

Mi az első emléked, amikor először azt gondoltad, hogy ebbe az irányba kellene menned?

Nincs ilyen meghatározó élményem. Ovis koromban jártam szakkörre, azt szerettem, iskolában rajzórán ügyes voltam, azt is szerettem, jártam hétvégente rajzkörbe, ahol mindig volt élő modell, és művészettörténetből OKTV-zem is. De igazából nem volt olyan pillanat a gyerekkoromban, amikor azt gondoltam, hogy ezt komolyan lehetne csinálni. Főleg az olyan tanulási környezetekben, amilyenben Magyarországon voltam, ahol a művészet nem volt top prioritás. Úgyhogy ez az egész dolog nem is tudatosodott bennem, mint valós lehetőség egészen az egyetemig.

Milyenek voltak a középiskolás éveid? 

Általános és középiskolába a szegedi Ságváriba jártam, ez egyetemi gyakorlóiskola. Én ott jól éreztem magam, szuper iskola volt, jó tanárok, barátok, minden megvolt, ami kell. Viszont 16 éves koromban lehetőségem nyílt Amerikába menni egy tanulmányi ösztöndíjjal, az ASSIST nevű szervezeten keresztül. Erre nagyon komolyan jelentkezni kellett, interjúzni, felmérőzni, de csodával határos módon megkaptam a lehetőséget. Persze a jó szerencsén kívül ehhez az is kellett, hogy amúgy is jó tanuló voltam, már jól beszéltem angolul, az alapok megvoltak. Magyarországról abban a tanévben, 2005-ben, hárman kaptunk ilyen ösztöndíjat. Ez azt jelentette, hogy egy évet egy amerikai bentlakásos magániskolában tölthettem, gyakorlatilag költségmentesen. Ez óriási, meghatározó élmény volt számomra.

Az is, hogy kiszakadtam az otthoni környezetből, és az is, hogy ilyen fiatalon, tulajdonképpen gyerekként kellett egyedül nekivágni.

Itt mit éreztél, mennyivel volt ez másabb, mint a magyar középiskolád?

Az oktatás teljesen más volt. 11. osztályba jártam, a New York-i Masters Schoolba, ahol a Harkness módszer szerint tanítottak. Ott úgy kell elképzelni egy órát, hogy egy nagy, kerek asztal körül ülnek a diákok 10-15-en, közöttük a tanár, aki a beszélgetést moderálja. Úgy tanulunk, hogy házi feladatnak már elolvastuk a következő órai anyagot, órán pedig ezt átbeszéljük. Töriből például nem azt súlykolták belénk, hogy ki mikor született, mikor halt meg, melyik nap csatázott, hanem a miérteket, az ok-okozati összefüggéseket.

A szövegértésre, írásra, kritikus gondolkodásra hagyatkozó tanulási mód új volt ahhoz képest, hogy itthon mennyit kellett memorizálni. Mind a kettőnek megvan az előnye, hátránya, nyilván tisztában kell lenni a tényekkel is, de nekem ez az amerikai iskola nagyon bejött. 

Emiatt az egy év miatt gondoltad ezután, hogy te itt akarsz tovább tanulni?

Igen, de nem volt ez egyértelmű, én alapvetően szerettem itthon. Akkor, 16-17 évesen még úgy gondoltam, hogy Magyarországon fogok majd továbbtanulni, Budapestre jövök egyetemre. Ennek ellenére nagyon megtetszett a kinti közeg, megtaláltam a helyem. Persze ez a külföldre menetel, ráadásul egyedül, nehéz volt, de miután ezt az akadályt sikerült bevennem, az egyetem sem tűnt már lehetetlennek. 

Mikor döntötted el, hogy egy amerikai egyetem lesz a te utad?

Amikor az egy éves gimnáziumi ösztöndíj után hazajöttem, Budapestre kerültem, mert a szüleim ideköltöztek. Itt a Karinthy Gimnáziumba jártam, Pestszentlőrincen. Ez az egyik egyetlen magyar állami iskola, ahol van nemzetközi érettségi program. Ezzel könnyebben tudtam külföldre jelentkezni. Ez már tudatos döntés volt, habár innen is lehetett volna Magyarországra is menni, és sok osztálytársam tett is így. Ebben a közegben is tanulni kellett folyamatosan, kis osztály voltunk, mindenki hajtott, és többen külföldre mentünk, Nagy-Britanniába, Hollandiába, Amerikába. 

Engem végigkisért az utamon ez a jótanulóság, vagy mondhatjuk stréberség, ami ugyan nem hangzik menőnek, de egyértelműen ez segített hozzá a külföldi lehetőségekhez.

Mennyire ment zökkenőmentesen a felvétel?

Vagy 20 helyre jelentkeztem, talán még többre is, és 3-4 helyre nyertem felvételt. Ezek közül csak egy olyan volt, a Boston melletti Wellesley College, ahonnan ösztöndíjat is ajánlottak. Egyébként, ha nem lett volna ösztöndíj, akkor megfizethetetlen lett volna az amerikai egyetem. Úgyhogy nem is maradt választási lehetőség, Amerikában csak a Wellesleyre mehettem igazából, és nagy szerencsémre, ez  egy rendkívül magas presztizsű, nagy hagyományokkal rendelkező, magas szintű képzést nyújtó hely, ami    tökéletesen bejőtt nekem. Az egyetemi éveimet egyébként végigdolgoztam a Wellesley könyvtárában, eleinte heti 10, az utolsó években 15-20 órában, ebből volt költőpénzem.

Az ösztöndíjat az oktatás mind a négy éve alatt kaptad?

Igen, amit a nemzetközi diákoknak megítélnek az végig, négy évig jár. 

Ha nem kapsz ösztöndíjat Amerikában, akkor maradtál volna itthon?

Lehet, hogy megpróbáltam volna Angliát vagy Skóciát, valóban jelentkeztem oda is, de mivel ezt nem vittem végig, mert hamarabb tudtam az amerikai eredményt, ezért nem tudom, hogy ott hol találtam volna helyet magamnak. 

Mikor volt az a pillanat az egyetem, amikor azt mondtad, te a művészettel akarsz komolyabban foglalkozni?

Hát, sok időbe telt. Először irodalomtudománnyal kezdtem, abból is lediplomáztam, és a művészet igazán komolyan a harmadik tanévben került előtérbe. Amerikában választhatók a tantárgyak bizonyos szigorú alapkövetelmények mellett, például muszáj egy-egy szemeszternyi matekot, természettudományt, társadalomtudományt tanulni, és igen, kötelező a kreatív tantárgy is, ami nekem a rajz volt. Már az első rajzkurzuson nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a professzortól, illetve a társaktól. Ott nagyon arra támaszkodik a művészeti oktatás, hogy folyamatosan csoportos kritikák vannak, és egymás műveit megbeszéljük, verbalizáljuk a gondolatokat.

Én szerettem elgondolkozni mások munkáin, meg azon is, amit az enyémre mondtak mások, de való igaz, hogy hamar meg kell tanulni kezelni a negatív kritikát is, egy olyan szubjektív téren, mint a képzőművészet ez elkerülhetetlen. Az itteni pozitív élmények miatt, a második tanévben a New York-i Guggenheim múzeumba jelentkeztem nyári gyakorlatra, és itt az intézmény könyvtár-archívumában kaptam helyet. Úgyhogy jól jött a könyvtárosi tapasztalatom. Ott egész nyáron művészeti könyveket katalogizáltam, és például a főkurátor könyvespolcát is rendezhettem. New Yorkban lehettem, körbevett a művészet. És volt is egy meghatározó kiállítás, amit akkor láttam, és hát letaglózott az egész, a Haunted című kiállítás volt ez a Guggenheimben. Ez volt az első tárlat, ami úgy egészében nagy érzelmi hatással volt rám, és ahol megértettem, hogy járhat kéz a kézben a művészek és a kurátorok munkája.

Akkor azt gondoltam, ha egy kiállítás ilyen hatással tud lenni rám, akkor én is szeretném megpróbálni, hogy tudok-e úgy dolgozni, hogy abban legyen valami érték, és én is ki tudjak váltani ilyesmi hatást másban.

A festői stílusodra mikor éreztél rá?

21-22 évesen, az egyetem második felében. A festői stílusom egyrészről intuitív, más részről pedig persze tanult, fejlesztett. A színek mindig érdekeltek, a térábrázolás is, a geometriai is, de fokozatosan jött ez a kifejezési mód, ez a letisztult kompozíciós világ. Illetve ez folyamatosan vátozik is, ez talán a színekben leginkább megfigyelhető, ha a különböző időszakok munkáit összehasonlítjuk. Jó példa, ez a 2017-18-as festmény, ami itt mögöttünk van, ez egy nagyon pasztell időszak volt.

Amerikát nagyon szeretted, voltaképp a pályád is ott kezdted, mégis mesterképzésre már Angliába, Londonba jártál, miért?

Ez végtelenül egyszerű. Amerikában az egyetem végén volt egy diplomakiállításom, és egy gyakornokságom. Nagyon szerettem volna ott maradni, jól éreztem magam, volt sok barátom, megtaláltam a helyemet. De a vízumom lejárt, és az amerikai diákvízumok úgy vannak kitalálva, hogy az ember a tanulmányai után menjen és vigye haza az ott megszerzett tudást, meg persze az amerikai világszemléletet. Elég nehéz ottmaradni. Igaz, hogy aki mondjuk menedzsmentet tanul, annak nagyobb eséllyel lesz munkavállalási vízuma egy nagyvállalattól, mint egy képzőművésznek. Pár hónapot még maradtam, de ez véges szituáció volt. Mire azonban hazajöttem, 2012 végén, a családom Londonba költözött, úgyhogy én már ott csatlakoztam a szüleimhez, öcsémhez. 

A családod kiköltözésének az okai is hasonlóak voltak, mint több százezer magyar esetében?

Igen, az én szüleim is doglozni mentek, és hogy akkor gimnazista öcsémnek is megteremtsék a színvonalas továbbtanulás feltételeit.

Így találtam magam én is Angliában, oda mehettem "haza", először úgy gondoltam, hogy csak átmenetileg. Mesterképzésre tizenvalahány amerikai egyetemre jelentkeztem, és csak két londonira. Több helyre felvettek, de Amerikába nem lett volna ösztöndíjam, úgyhogy végül a Slade Képzőművészeti Iskola lett a befutó. Egyébként neves iskola, nem panaszkodhatok. Sajnos a mesterképzésre már nem jár diákhitel Angliában, de az amerikai egyetememtől, a Wellesley-től elnyertem egy ösztöndíjat, ami a második Slade-es évem tandíját finanszírozta.

Miért gondoltad, hogy az alapképzés után, még mesterre menj, miért nem kezdtél el már az alap után festőként dolgozni?

Én szerettem iskolába járni, úgyhogy nem volt ez kérdés nálam. Illetve az egyetemi példák, a régi tanáraim, akikre felnézek, mind elvégezték a mesterképzést is. Ez a fajta magas szintű elméleti, kritikai képzés nekem fontos volt. Amúgy az az óriási különbség az amerikai meg az angol egyetemi élményeim között, hogy Londonban 40 festődiák közé kerültem, egy-egy nagy műteremben dolgoztunk egyszerre húszan. Amerikában ilyesmiben nem volt részem, hogy a társaim is művészettel foglalkoznak, ráadásul magas szinten. Ez egy motiváló, inspiráló versenyhelyzet volt. Kellett nekem ez a művészközösség.

MOST ÉRHETI MEG IGAZÁN LAKÁST, HÁZAT VENNI!

Ha tervezed, hogy ingatlant vásárolsz, akkor most jött el a Te időd! Egyrészt azért, mert a lakáspiaci mutatók szerint egyértelműen megtört az elmúlt évek brutális áremelkedése. Jelenleg leginkább stagnálnak az árak, de van, ahol már árcsökkenést is tapasztalhatunk. Mindeközben a finanszírozási költségek még rekord alacsony szinten vannak. Nem hiszed? Nos, a Pénzcentrum megújult lakáshitel-kalkulátora szerint ma 15 millió forintot, 20 éves futamidőre, már 2,74 százalékos THM-el, és havi 81 188 forintos törlesztővel fel lehet venni az UniCredit Banknál. De nem sokkal marad el ettől a többi hazai nagybank ajánlata sem: a CIB Banknál 3,03% a THM; a Budapest Banknál 3,10%; az MKB Banknál 3,12%; míg az OTP Banknál 3,23%-os THM-mel kalkulálhatunk. Érdemes még megnézni a K&H Bank, az ERSTE Bank, és természetesen a többi magyar hitelintézet konstrukcióját is, és egyedi kalkulációt végezni, saját preferenciáink alapján különböző hitelösszegekre és futamidőkre. Ehhez keresd fel a Pénzcentrum kalkulátorát. (x)

Mennyire volt kiélezett ez a verseny?

Sokakkal jó barátok voltunk persze, de a versenyhelyzet rendkívül kiélezett volt. Mondok egy konkrét példát. A festészetben nagyon számít az anyagok minősége. Milyen a vászon, a ráma, a festék, a pigment, hogy hagyományos anyagokról beszéljünk. És ezek mind baromi drágák. A mesterképzésre érkező diákok anyagi helyzete viszont eléggé különböző. Voltak olyanok, hogy csak egy példát említsek, akik 35 évesen már egy menő pénzügyi karrier után érkeztek ide, meg voltak olyanok, is mint én, akik 24 évesen egyenesen az alapképzésről. Szóval mindenkinek más volt az anyagi helyzete, ami nem is lenne baj, de a műteremben, ahol mindannyian együtt dolgoztunk, szemmel látható volt, ha valakinek volt pénze a jobb anyagokra vagy nem.

Az sem mindegy, hogy ki engedheti meg magának, hogy nagyobb, látványosabb, feltűnőbb festményeken dolgozzon, hiszen azokhoz több vászon, ráma, festék kell. Ilyen méretben, mennyiségben dolgozni azért igencsak drága, főleg ha feltételezzük, hogy egy olyan kísérletezős időszakban, mint a mesterképzés, csak mondjuk minden ötödik, vagy akár csak tizedik festmény lesz jó. Volt, aki ezt csinálhatta kedvére, de én nem kísérletezgethettem drága anyagokon, mert nem tudtam magamnak megengedni. Ezek a különbségek már az elején egyértelműek voltak.

Mi volt a stratégiád, hogy mégis sikeres tudj maradni egy ilyen közegben is?

Először is kellett egy bevételforrás, úgyhogy a mesterképzésem mellett végig dolgoztam részmunkaidőben egy mobiljátékot gyártó cégnél. Véletlenül kerültem ide, de kedveltem, totál más volt, mint a művészet világa, elméletileg semmi köze nem volt ahhoz, amivel mesterképzésre járó, magát komolyan vevő festőként foglalkoztam, de sokat tanultam a munkahelyi normákról, különböző céges funkciókról, ületi működésről, profizmusról. Ez amúgy mind releváns tapasztalat egy képzőművésznek is, aki egyéni vállalkozóként működik.

Ezen felül pedig egy konkrét művészeti technikát is kifejlesztettem magamnak, ami elég kimérten áll az anyagkezeléshez, tehát végülis takarékos. Itt nyilván nem a spórolás volt az elsődleges célpont, de utólag visszatekintve egyértelmű, hogy azért van összefüggés, hiszen abból dolgoztam, amiből tudtam. Szóval én a mai napig minden festményemet megtervezem kis méretben. Mindegyikhez készítek egy vonalrajzot, ami alapján csinálok egy kis méretű színvázlatot. Itt kidolgozom és kikeverem a színeket a festékből, majd ezeket kis tégelyekbe elrakom, és gondosan lezárom, hogy ne száradjanak ki. Aztán, amikor megvan a jó minőségű vászon a jó minőségű rámán, akkor készen állok, a kísérletezésen már túlvagyok, magabiztosabban bánok az értékes anyagokkal, nem izgulok azon, hogy esetleg pocsékolnék.

Tudom, hogy elég technikai dolgokról beszélek most, de gondoljunk bele, igenis számít az anyagminőség, bármilyen terméknél, amit bármilyen boltban megveszünk, de egy műalkotásnál különösen. Nem mindegy, hogy egy festmény csak hónapokig-évekig marad fenn, mert a művész nem gondosan alapozta a vásznat, vagy, mert olyan pigmentet használt, ami sajnos gyorsan kifakult. Szerintem arra kell törekedni, hogy évtizedekig vagy akár évszázadokig fennmaradjon, és akkor lehet drukkolni, hogy legyen is valaki, aki kiváncsi lesz rá. 

2016-2017-ben robbantál be először, a Sladen készített diplomamunkáddal, hogyan élted meg ezt?

Nem egyik pillanatról a másikra történt, úgyhogy volt módom a tudatosságra. 2015 júniusában volt a diplomakiállítás, és az első komolyabb visszajelzések novemberben jöttek. Angliában az nagyon pozitív, hogy vannak kiállítási lehetőségek frissen végzett képzőművészeknek, és én is igyekeztem minden színvonalas felhívásra jelentkezni. Megvolt az anyag, a portfólió, a CV, úgyhogy csak próbálkozni kellett. Nem egy romantikus dolog ez, én excel táblázatban vezettem, hogy hol, mikor van határidő. Az volt a nagy szerencsém, hogy egyszerre több helyen jártam sikerrel, és ezek a dolgok egymást erősítették. A 2016-os első önálló kiállításom idején szerepltem a Royal Academy nyári kiállításában és a Bloomberg New Contemporaries csoportos tárlatán is, ezek mind fokozták a munkámra irányló figyelmet. De ezt mind megelőzte a jelentkezésekbe fektetett idő és energia.

Ez a pályázás, jelentkezés meghatározza az életedet. Ez a siker egyik kulcsa?

Szerintem igen. Utána kell menni. Persze ez kéz a kézben is jár a szerencsével, dehát azt szoktuk mondani, hogy próba, szerencse.

 Nekem is minden sikeres pályázatra jut mondjuk 10 elutasítás, ezt bírni kell szusszal. Most is arra emlékeztetem magamat mindig, hogy ez is a szakma része. Főleg, ha a művész nem akar a piactól függeni, akkor díjakat, rezidenciaprogramokat kell pályázni folyamatosan, ami az anyagi feltételeit biztosítja az alkotásnak. Egy-egy sikeres pályázat, elnyert díj a következő munkákra is lehetőséget teremthet, vagy egy nagyobb munkát tud megalapozni. Ezért ez egy építkezés.

Mikor lett ebből először igazán valami, mi volt az áttörés?

2016 augusztusában volt a már említett első önálló kiállításom Londonban, szintén egy díj, a Griffin Art Prize révén, a Griffin Galleryben, ami egy nonprofit hely volt, ez azóta egyébként megszűnt. Ennek a kiállításnak gazdag visszhangja volt, és ez az anyag segített felkerülni az amerikai Forbes magazin európai 30 Under 30 listájára művészet kategóriában. Ez 2017 januárjában jelent meg, és szinte azonnal rengeteg megkeresést kaptam. Ugyanakkor itt kellett csak igazán észen lenni, hogy kivel érdemes vagy  szabad együtt dolgoznom, és mennyi munkát tudok jó érzéssel kiadni a kezemből. Így talált meg például a Sapar Contemporary is, az a New York-i galéria, ami a mai napig képvisel a tengerentúlon. 

Az első képedet is náluk adtad el?

Nem, az első képemet még az USA-ban, az alapképzésből adtam el, az ottani diplomakiállításomból. Az irodalomprofesszorom vette meg, és a mai napig az irodájában van. Tavaly éppen voltam nála meglátogatni, és láttam a falon. Nem jelentett ez nagy anyagi forrást akkor, de nagy szó volt nekem, hogy a professzorom úgy gondolja, hogy ez tetszik neki, és ki akarja rakni a falára, hogy minden nap lássa. Ez egy pici, 15x25 centis olajfestmény volt, 200-300 dollárért vásárolta meg, nem emlékszem a pontos árra.

Mikor jutottál el oda, amikor már azt gondoltad, ebből fogsz élni?

A mesterképzéshez már úgy álltam hozzá, hogy természetesen ebből fogok élni, de persze ez nem túl reális, ebből megélni nagyon nehéz kezdőként. Én igyekszem fokozatosan, megfontoltan építeni a karrieremet. Illetve nem az az elsődleges célom, hogy csillagászati árakra feltornázzam a műveim árát, és kereskedelmi piacra termeljek. Próbálok lassan lépkedni előre, hogy az áraim megalapozottak legyenek, és ez a karrier évtizedekig tartson, és lehetőleg felfelé íveljen, ne egy 5-10 éves hullámvasút legyen. 

Az USA-ban és Angliában viszont nagyon pörög a dömpingművészet, biztosan találkoztál ezzel a fajta művészetgyártással.

Igen, de ezt én elkerülöm. Az árazással kapcsolatos tanulás igazán a mesterképzés london diplomakiállításán kezdődőtt. Itt mi adhattuk meg az árlistánkat, és nekem fogalmam sem volt arról, hogy mennyi pénzt kérhetek el egy 25x30 centis festményért, és nem is akartam sokat. Egy barátnőm, akinek több tapasztalata volt, mondta, hogy de hülye vagy, legalább 900 fontot kérj. Így lett belőle 890 font. Kettőt el is adtam ezen at áron, ez pedig már egy jelentősebb bevételnek érződött, és tulajdonképpen ez volt az első hivatalos bevételem, mint egyéni vállalkozó művész, innen számítom az üzleti működésemet. Ezek a festmények most 2 500 dollárba kerülnek, azaz 2,5-szer többet érnek, mint 4 éve, de ennek az árnak a fele ma a galériáké, ha tőlük vásárolják meg, márpedig én szeretem ezt rájuk hagyni. Forintban átszámolva ez körülbelül 800 000 forint, amin osztozunk a képviseletemmel.

A nagyobb képeid milyen áron mozognak most?

Az áraimat az amerikai galériám állította be, és mindig csak kis léptékben emelnek. A legnagyobbak most 8600 dollár körüli áron vásárolhatók meg, ez körülbelül 2,7 millió forintnak megfelelő összeg. A közepes képeim ára 6500 dollár körül mozog, ami 2 millió forint környéki összeget jelent. Igazából ez a kategória megy, a legnagyobbaknak nehezebb vevőt találni talán a galéria szemszögéből. De persze a nagyok meg nekem rendívül fontosak művészetileg, illetve a kiállítások miatt is. Fontos azt is tisztázni a műveimmel kapcsolatban, hogy nem úgy döntöm el, hogy mit festek, hogy mi a legeladhatóbb. Persze nem egy vákumban dolgozom, de a piacszervezést nem tekintem a feladatomnak.

Én viszonylag lassan is dolgozom, és igazából hosszú távon is azt gondolom, hogy óvatosan kell előrelépkedni, nem kell gyárnak lenni. Ha még 70-80 éves koromban is ezt szeretném csinálni, akkor a praxisomat szakmailag is meg kell alapozni, nemcsak anyagilag.

Hogyan érint mindez a gyűjtőidet?

Ha a gyűjtőimre gondolok, akik most vesznek tőlem valamit, rászánják a pénzüket, azért ehhez nagy bizalom kell, hogy feltételezzék, hogy én még 10 év múlva is ezzel fogok foglalkozni. Mert nagyon sok a pályaelhagyó képzőművész, pont azért, mert nehéz ez az egész. Úgyhogy a gyűjtőimet, támogatóimat megbecsülöm, és igyekszem ezért is tartani az áraimat, elkerülni az áringadozást. Igyekszem szem előtt tartani, hogy az a belém vetett bizalom a gyűjtők felől ne sérüljön.

Gyakori a művész pályaelhagyás? 

Persze, az én évfolyamomon a Slade-en 20-an végeztünk egy évben festők, és nem sokan maradtunk benne úgy, hogy aktívan kiállítunk. Még kevesebbünknek van lehetősége kereskedelmi galériával dolgozni.

Mi ennek az oka szerinted?

Két oldalról tudjuk ezt nézni. Van akinek be sem indul a művészi karrier, hiszen valamiből meg kell élni, a munkavállalás mellett pedig nem mindig marad idő a műteremre, és így előbb-utóbb felhagynak vele, legalábbis egy időre. A másik pedig például azok a hirtelen felfutott művészek, akiket úgy lehet elképzelni, mint például a néhány dalos popsztárokat, akinek van egy nagyon jól sikerült albuma, slágere, amit mindannyian ismerünk, és az tök szuper, menő, de 10 év múlva nem feltétlenül emlékszünk a nevére, habár lehet, hogy a dalszöveget egy életre megjegyeztük.

Ez a kortárs művészek között is megvan bizonyos fokig. Szóval ez is egy abszolút siker lehet, nem vitatom, de én a "lassan járj, tovább érsz" stratégiát választottam, már amennyire az ember egyáltalán választhat. Ez valószínűleg onnan jön, hogy már az egyetem alatt is óva intettek a tanárok, professzorok bizonyos art dealerekkel kapcsolatban. Én rendre meg is fogadtam ezeket a tanácsokat, és ez alapján úgy gondolom, hogy néha tudni kell nemet mondani szakmailag kétes lehetőségeke. Persze ez magában hordozza az elszalasztott lehetőség esélyét is.

Ez a galériákkal kapcsolatban is megvan?

Ott ez annyira nem jellemző, de már az egyetemen is figyelmeztetett egy professzorom, hogy finoman kell megközelíteni a galériákkal való együttműködést is. Nehogy valaki beleessen abba, hogy egy kereskedelemi galériával való együttműködés miatt csak azt a vonalat viszi, ami a legjobban megtérül, akkor is, ha már művészetileg beleunt. Erre azért figyelni kell. Nem gyár vagyok.

Mennyire megfizethetők az áraid Magyarországon?

Sajnos tudom, hogy az áraim a magyar piacon már alapból magasak voltak, habár nem elérhetetlenül, ez külföldről érkezve végülis nem annyira meglepő. Ezért is értékelem nagyra az Inda Galéria belém vetett bizalmát, hiszen így nagyobb kihívást jelent a festményeim értékesítése. Azért igyekszem gondolkozni, hogy lehetne eljutni többekhez. Ezt mint alkotó is mondom, és mint műszerető is, aki nem engedheti meg magának a komoly műgyűjtést. Ezért dolgozom a londoni Jealous Galériával is, akik kifejezetten szitanyomatokkal foglalkoznak. Velük készítettem három szitanyomatott az utóbbi években, ezek limitált szériaként elérhetők, az árak 100 000 Ft körul kezdődnek. Ezzel lehet például nyitni a más jövedelmi réteggel rendelkezők felék is.

Adhatsz képeket csak úgy valakinek, mondjuk ajándékba?

Ez bonyolult. Az amerikai galériával van egy elég részletes alapszerződésem, főleg az exkluzivitás részében. Műteremből olcsóbban például nem adhatok el képet, úgy hogy a galériát kizárjam, ezért alapvetően igyekszem a galériákon keresztül dolgozni. Magyar érdeklődőt az Indához küldök, amerikait a Saparhoz, máshonnan érkezőt pedig a helyzettől függően az illetékeshez. De persze, van mód az ajándékozásra is, habár nem jellemző.

Tervben van, hogy más országban is képviseljen galéria? 

Hát, mindig minden tervben van, mindig mindenre van vágy. Jó lenne egy londoni galériával hosszabb távon is együttműködni, mivel ott élek. Habár londoni galériában is volt már önálló kiállításom, de nem köteleződtünk el exkluzivitással, mert nem volt annyira ideális a környezet. De a meglevő két galériát is nagyon nehéz ellátni anyaggal. Én egyedül dolgozom, nincs csapatom, egyedül jelenleg ennyire van kapacitásom. Szeretném, hogy a jövőben legyen állandó asszisztensem, aki többet tud nekem segíteni a művek készítésében vagy az adminisztrációban. Azt is el tudnám képzelni, hogy foglalkoztatok egy egész csapatot. Remélem, hogy lesz erre módom a jövőben. És akkor talán lesz arra kapacitás, hogy több galériával dolgozzak együtt.

Mennyire üzlet számodra a festészet?

Üzlet is, ha a műeladás teremti meg a lehetőségét a további munkának. A nemzetközi piac nagyon aktív: vásárló, eladó, gyűjtő, aukció, múzeum. Nagyon bonyolult, egyedi, furcsa kulturális-üzleti, hibrid közeg ez. Nincs is úgy leszabályozva, mint mondjuk a nemzetközi pénzügyi piac, habár ahhoz nem értek. Nyilván kell, hogy a galériáknak legyen bevételük, és az is kell, hogy nekem legyen bevételem. De mindig igyekszem emlékezteti magamat arra, hogy képzőművészként nem az üzleti siker kell, hogy az elsődleges motiváció legyen, mert nem szabad, hogy ez a művészet rovására menjen. Nem akarok olyan utcába bemenni, hogy xy dealer azt mondja, hogy kellene 20 kis kép három hónap múlva egy vásárra, és akkor gyerünk, gyártás.

Ez érthető módon nagyon sok fiatal művésznek kihívás, megtalálni, hogy mi az arany középút. Nekem is.

Mostanra kijelenthető, hogy te a művészetedből élsz?

Változó, elsődlegesen ebből élek, de amikor úgy érzem, hogy szükség van létbiztonságra, akkor vállalok félállást. Tavaly is dolgoztam heti 2,5 napot irodai munkában, aminek semmi köze a művészethez, de ez abban segített, hogy a minimumbevételem meglegyen, és egy kicsit leeresszen a folyamatos nyomás. 

Az online térben mennyire vagy jelen?

Instagramon, website-tal jelen vagyok, napi szinten foglalkozom is vele. Kell is, fontos közege lett ez mára a művészet világának. De szerencsére a galériák is beleteszik a magukét, így nem kell mindent egyedül csinálni. Ebbe is bele lehet fáradni, néha jó szüntet tartani. De azért szeretem, hogy van egy saját platformom, amit 100 százalékig tudok kontrollálni. Nagyon hasznos az Instagram például kapcsolattartásra is, érzékelem, amikor kurátorok, galériák és gyűjtők is figyelnek.

Mik a terveid 2021-re? 

A Cristea Roberts kiállítás lesz az első idén, Londonban, ez várhatóan májusban fog nyitni. Nem tisztán látom még át, hogy milyen év lesz 2021, hogy lehet műterembe járni, lehet-e utazni, és a többi. Mindenesetre az Indával készülök kiállítani itt, Budapesten valamikor az év végén, jövő év elején.

Múzeumokban lehet látni téged?

Nincs konkrét tervem múzeummal a közeljövőben. A galériák is igyekeznek múzeumi gyűjteményekbe vagy vállalati gyűjteményekbe besegíteni engem, ez egy állandó cél. A londoni Victoria és Albert Múzeum gyűjteményében szerepel a Sándorfalva, Hungary #1 című szitanyomatom, ez a Jealous Gallerynek köszönhető. 

A múzeumi kiállítás egy nagy álom, abszolút az a csúcsa a művészetnek, de azért az nem egyik pillanatról a másikra megy, nyilván kivárom a sorom.
(Címlapkép, és a cikkben megjelenő interjúképek: kepszerk.hu/Ivándi-Szabó Balázs)

NEKED AJÁNLJUK
Te melyiket kapod? Ezek 2021 sláger-cafetériái

Van egy örök kérdés, ami a legtöbb munkáltatót és munkavállalót foglalkoztatja: a jogszabályi és adózási környezet aktuális változásai tükrében hogyan növelhetők a nettó juttatások az...

HR BLOGGER
coachco  |  2021.04.09 20:02
Sokkal korábban ébredek, mint kellene. Kellene? Egy ideje jóformán bármeddig alhatnék, alig van regg...
legacykft  |  2021.04.09 18:00
Bő egy év pandémiás időszak után belátható közelségbe került a “nyitás”, a régi életünkhöz való viss...
perfekt  |  2021.04.07 06:00
A napokban a gépjármű tulajdonosok/üzembetartók levelet kapnak a NAV-tól, mely tartalmazza a 2021. é...
hrdoktor  |  2021.04.06 04:59
Az elvek és a jogszabályok szintjén már megvalósult a férfiak és a nők egyenlősége, a napi gyakorlat...
kovacstunde  |  2021.04.05 09:06
  Az emberek többsége nem szereti, ha ellenőrizve vannak, mert azt személyes szabadságuk korlátozás...
NAPTÁR
Tovább
2021. április 11. vasárnap
Leó, Szaniszló
14. hét
Április 11.
Debrecen napja
EZT OLVASTAD MÁR?