Repül a magyar bumeráng?

Az elmúlt 30 év során nem volt olyan nagy pénzügyi válság, amely ne tette volna tiszteletét Magyarországon is, sorra 1982-ben Lengyelország után, 1994-ben Mexikóban, és most Izland után. Minden egyes krízishelyzet esetében az út a Nemzeti Valutaalaphoz (IMF) vezetett.

A keleti blokk legtöbb ország 1989-et követően csatlakozott az IMF-hez és a Világbank csoporthoz, míg Magyarország ezt már 1982-ben megtette. S annak ellenére, hogy mindez segített a szükséges reformok előrehozatalában, Magyarországnak nem sikerült lecsökkentenie magas külső adósságát.

Annak ellenére, hogy a 2004-es csatlakozás során a mi gazdaságunk rendelkezett a legfejlettebb gazdasággal, még mindig mi voltunk a legsérülékenyebbek. A korai időszakban a GDP arányos adósság pedig ahelyett, hogy csökkent volna, tovább emelkedett. Azonban a gyengeségnek más okai is voltak.

Csupán 1999-re értük el az 1989-es GDP szintet, s az egymást követő kormányok veszélyes pénzügyi megoldásokhoz folyamodtak, hogy a lakosság elégedett legyen. De a sérülékenység előidézésében nem csupán a fiskális faktorok játszottak szerepet, hanem a monetáris politika is Andor szerint. 2001-ben az MNB adaptálta az inflációs célkövetéses rendszert, melyet eredetileg nem a kis, nyitott gazdaságok számára találták ki.

Az eddigi válságokhoz képest azonban most teljesen más a pénzügyi architektúra felépítése, ráadásul az IMF és az egyes szereplők viszonya is megváltozott, így például a nemzeti vagyonalapok (swf) is megjelentek a képben. Mindezek ellenére, a magyar-csomag régimódi, mivel a korábbi túlköltekezési területek közül a béremelést lehet a legkönnyebben szabályozni. Viszont nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az elmúlt két évben a deficitet a GDP 10 százalékáról sikerült 3 százalékra mérsékelni, ami jelentős teljesítmény.

A krízis itthon és Európában azt az irányt kéne, hogy mutassa az uniónak, hogy a bővítési stratégiának változnia kell. A 2004-es bővítési hullámban kötelezettséget kellett vállalniuk arra is, hogy a monetáris unióba is belépnek, amelyhez a maastrichti kritériumokat kellene teljesíteni, annak ellenére, hogy ezek fenntarthatóságát még csak most értékelik.

Andor tanácsa szerint egyértelmű, hogy az új tagokat nem lenne szabad belekényszeríteni a kritériumokba, mert az szétbomláshoz vezethet, s ráadásul mivel a hazai bankrendszer több szereplője külföldi tulajdonban van, egy magyar krízis bizonyosan nem maradna a határokon belül.