Megszólalt a Fradi és a válogatott legendája, Gera Zoltán: még az újpestiek is megveregetik a vállam, ha látnak az utcán

Pénzcentrum: Nagyon őszintén beszéltél mindig a gyerekkorodról, arról az időszakról, amikor rossz társaságba kerültél, és egy időre nagyon rossz irányba ment az életed. Utólag persze könnyebb kimondani, hogy hol rontotta el az ember, de akkor, tizenhárom-tizenöt évesen voltak olyan pillanatok, amikor te magad is érezted, hogy ez az út bajba vezethet? Vagy annyira beszippantott az a közeg, hogy ezt csak később láttad tisztán?

Gera Zoltán: Voltak ilyen pillanataim, józan pillanatoknak nevezném őket. Főleg akkor, amikor megjelentem valahol, és azt vettem észre, hogy az emberek inkább elmennek onnan. Egyedül maradtam, és ilyenkor azért eszembe jutott: ennyire kibírhatatlan vagyok? Még azok is elhúzzák a csíkot, akiket haveroknak neveztem — nem igazi barátoknak, inkább haveroknak.

Ilyenkor éreztem, hogy amit csinálok, az nem jó, és ezt valahogy abba kellene hagyni. Tudtam azt is, hogy ennek az útnak mi lehet a vége. Láttam magam körül embereket, láttam, milyen helyzetekbe kerülnek, és ebből következtettem arra, hogy ha én is folytatom ezt az életvitelt, akkor előbb-utóbb bajba fogok kerülni. Vagy egészségügyileg lesz nagy baj, vagy akár olyan értelemben, hogy börtön is lehet a vége. Ez többször eszembe jutott, de nem volt meg bennem a kellő erő ahhoz, hogy abbahagyjam.

Ha most találkoznál azzal a tizenhárom-tizenöt éves Gera Zoltánnal, aki akkor éppen elkezdte tönkretenni magát, mit mondanál neki? Hogyan próbálnád lebeszélni arról az útról?

Ez nagyon nehéz kérdés. Ha valaki benne van a hülyeségben, benne van egy olyan élethelyzetben, mint amiben én voltam, akkor emberi szóval vagy befolyással szinte lehetetlen kihozni onnan. Nekem a kiutat az jelentette, hogy átadtam az életemet Jézus Krisztusnak. Onnantól változott meg az életem.

Persze mondták nekem többen is, hogy ezt hagyjam abba. De az a háttér, amivel rendelkeztem, nem arra vitt, hogy ebből valaha kijövök. A szüleim válása, az a törés, amit ez okozott bennem, nagyon mély sebeket hagyott. Mostanában sokat beszélünk traumákról, és nyilván az embernek vállalnia kell a felelősséget a saját tetteiért — én voltam a lüke, én hoztam rossz döntéseket. De közben azt is látom, hogy voltak olyan sebek, amelyeket be kellett gyógyítani. Ezeket nálam nem tudta semmilyen emberi kapcsolat bekötözni, csak Isten segítsége.

Ezért is nehéz tanácsot adnom. Én elsősorban nem emberekben látom a segítséget, hanem Istenben. De azért beszélek erről, mert ha nekem sikerült, másnak is sikerülhet.

Soha nem dicsekvésből mondom el, hogy milyen életet éltem — egyáltalán nem vagyok rá büszke. De ha valaki le tudja szűrni belőle a tanulságot, akkor talán segíthet őrajta is.

Sok levelet, sok visszajelzést kaptam olyan emberektől, akik azt írták: az én példám hatására változott meg az életük. Hallották, honnan jöttem. Ha azt nézem, hogy tizenhat évesen még az is kérdéses volt, megérem-e a felnőttkort, most pedig itt vagyok, és olyan futballistaként ismernek, aki Angliában és a válogatottban is sok éven át játszott, az számomra óriási dolog.

De nemcsak a futballsikerek miatt. Hanem azért is, mert férj vagyok, apa vagyok. Huszonkét éve házasok vagyunk a feleségemmel, három gyermekünk van, jó házasságban élünk, hűségben. Olyan kapcsolatot próbálunk ápolni, amit a gyerekeink is láthatnak. Természetesen nem vagyunk tökéletesek, de önmagában az, hogy apa és férj lehetek, szerintem a mai világban óriási érték. És ezt nem a saját érdememnek tartom, hanem ajándéknak.

Amikor visszamentél focizni, akkor ezt tudatos kitörési pontként fogtad fel? Úgy gondoltál a futballra, hogy ez lehet az az út, amely segít kikerülni abból a közegből, amelyről az előbb beszéltél?

Egyáltalán nem úgy gondoltam rá, hogy ez kitörési pont. Egyszerűen felszabadult a szabadidőm. Újra elkezdtem iskolába járni, és elkezdtem labdázni. Először még nem edzésekre jártam, hanem egyedül rugdostam a labdát a téren, a betonpályán. Aztán éreztem, hogy előbb-utóbb valamit kezdeni kellene ezzel.

A futball nekem mindig is fontos volt, szerettem játszani, de az a pár év, amit kihagytam, akkor egyáltalán nem hiányzott. Amikor viszont visszakerültem a pályára, éreztem, hogy itt meg tudom valósítani magam. Tudtam, hogy kaptam tehetséget a futballhoz. Veleszületett tehetség volt, nem én tettem érte, egyszerűen bennem volt, és nem akartam, hogy elvesszen.

Közben viszont tizenöt-tizenhat éves korom körül meg voltam győződve arról, hogy ezt már elrontottam, ebből már soha nem lesz futball. Amikor viszont elkezdtem egy másik életet, már nem az volt bennem, hogy mindent elrontottam, hanem csak mentem lépésről lépésre. Nem volt olyan célom, hogy válogatott futballista akarok lenni — az az én hátteremmel irreálisnak tűnt volna.

Ha akkor azt mondom, hogy valaha a Premier League-ben akarok játszani, valószínűleg kiröhögnek, és én is kiröhögtem volna magam.

Ahogy egyre jobban ment a játék Pécsett, akkor már eszembe jutott, hogy ebből lehet több is. Kaptam ajánlatokat, és a Pécs utáni legfontosabb döntés az volt, hogy hova menjek. Egy rossz választással a pályafutásom is kerékbe törhetett volna.

Amikor a Ferencváros képbe került, az egyszerre lehetett hatalmas lehetőség és óriási kockázat. A Fradiba igazolni mindig különleges helyzet: nagy klub, nagy nyomás, nagy szurkolótábor, és abban az időszakban a klub sem volt éppen a legnyugodtabb állapotban. Mennyire volt nehéz döntés?

Akkoriban a fél NB I akart, több lehetőség is adódott, és volt olyan csapat is, amelyet most nem neveznék meg, ahol a múltam miatt nem mertek leigazolni: féltek attól, hogy előjön a régi Gera. Külföldi lehetőségek is voltak, de végül a Fradira esett a választás.

Magyarország

Ferencváros

Piaci érték: 40M €

Edző: Balázs Borbély

Bajnokság: Hungary Fizz Liga

Jelenlegi helyezés: #12

Hungary Fizz Liga helyezése

# CSAPAT	M	GY	D	V	RG	KG	GK	P
10. Nyíregyháza	3	1	0	2	2	6	-4	3
11. Zalaegerszegi TE	3	1	0	2	5	10	-5	3
12. Ferencváros	2	0	1	1	2	4	-2	1

Adatlap létrehozva: 2026.08.13.

A Ferencváros akkor nem volt a legjobb állapotában, 2000-ben voltunk, volt egy váltás, nem szerepelt jól a csapat, a szurkolók is kritikusak voltak. De pont egy megújulási időszakba érkeztem, Csank János lett a vezetőedző, és végül jó döntésnek bizonyult a választás: rögtön bajnokságot nyertünk, jól sikerült a beilleszkedésem. Csank János először azt mondta, hogy a következő három-négy hónapban csak a tartalékok között fogok játszani, mert látta, hogy a fizikumommal gondok vannak. Aztán mégis úgy alakult, hogy már az első meccsen is pályára kerültem, és szépen beépültem.

A Fradinak nagyon sokat köszönhetek. Ha más magyar csapathoz mentem volna, valószínűleg nem futom be ezt a karriert.

A Ferencváros az ország legnépszerűbb csapata, hatalmas szurkolótáborral, és ezt később is éreztem. Amikor Angliába mentem, vagy amikor a válogatottban játszottam, mindig volt körülöttem egy megmagyarázhatatlan szeretet. Nagyon jó szívvel gondolok vissza erre az időszakra.

A Fradi-szurkolókkal ez a kapcsolat a mai napig megmaradt? Odamennek hozzád?

Nemcsak ők, még újpesti szurkolók is megveregetik a hátamat ha látnak az utcán, és ez talán még nagyobb dolog: amikor a rivális szurkolója is elismeri a pályafutásodat.

A Fradi-drukkerektől rengeteg szeretetet kaptam és kapok ma is, de más csapatok szurkolóitól is, nyilván a válogatott miatt. Nagy szeretet vesz körül. Ha megismernek, megállítanak, kérnek egy autogramot vagy közös képet, az engem nem zavar. Ha valaki örül annak, hogy találkozik velem, akkor természetesen szívesen megállok.

Mielőtt Angliáról beszélnénk, álljunk meg a válogatottnál. Volt-e olyan mérkőzés, amelyre különösen szívesen emlékszel vissza, és volt-e olyan, amit legszívesebben kitörölnél az emlékezetedből? Nem feltétlenül csak a 2016-os Eb-re gondolok, hanem az egész válogatott pályafutásodra.

Az első válogatott meccsem meghatározó volt: Svájc ellen játszottunk Cipruson, az érzés, hogy először léphetek pályára a válogatottban, ma is megvan bennem. Az első igazán emlékezetes meccsek között van a San Marino elleni mesterhármasom. Nyilván lehet mondani, hogy gyengébb, amatőr csapat ellen szereztem, de az a három gól óriásit dobott a pályafutásomon.

Sok mérkőzésre szívesen emlékszem. A 2016-os Európa-bajnokságon bármelyiket említhetném, de ott van a norvégok elleni pótselejtező, vagy barátságos meccsek közül a németek elleni győzelem 2004-ben, illetve az olaszok elleni meccs, amikor a friss világbajnokot vertük meg.

A rossz emlékek közül Lettország jut eszembe, amikor kikaptunk idegenben. Ha ott nyerünk, vagy legalább döntetlent játszunk, pótselejtezőt érhettünk volna el. A máltai vereség is nagyon kellemetlen emlék. A válogatottban a kudarcokat sokkal nehezebb volt megélni, mint klubcsapatban.

A portugáloknak lőtt gólodról muszáj külön beszélni. Cristiano Ronaldóék ellen, az Európa-bajnokságon szerezted, hatalmas gól volt, ráadásul nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar válogatott csoportelsőként jusson tovább. Mi futott át rajtad abban a pillanatban, amikor láttad, hogy a labda a hálóban köt ki?

Hálás voltam Istennek, hogy ott lehetek. Hogy játszhatok az Európa-bajnokságon. A góljaimnál általában is ez történt: felnéztem, hálát adtam.

Az az érdekes, hogy amikor az első felnőtt bajnoki gólomat rúgtam a Harkány színeiben a Somberek ellen, ugyanazt az extázist, ugyanazt az örömöt éltem át, mint amikor a Juventus ellen szereztem gólt az Európa-ligában, vagy a portugálok ellen az Eb-n. Az adott pillanatban mindig az a legfontosabb mérkőzés. A gólöröm a futball egyik legmeghatározóbb eleme. Sokan nem értik, hogyan lehet ennyire örülni egy gólnak, de aki támadóként játszott, az tudja: ez megmagyarázhatatlan érzés.

Hogyan jött az angliai ajánlat? A Ferencvárost és a szurkolókat nem volt nehéz otthagyni, vagy amikor meghallottad, hogy Premier League-be mehetsz, akkor ez olyan lehetőség volt, amelyre egyszerűen nem lehet nemet mondani?

Ha a Fradiból Debrecenbe vagy Újpestre mentem volna, az teljesen más helyzet lett volna. De az, hogy egy sokkal magasabban jegyzett bajnokságba mehetek futballozni, olyan lehetőség volt, amellyel élni kellett. Nem emlékszem olyan fradista szurkolóra, aki bántott volna azért, mert Angliába igazoltam. Ők is tudták, hogy ez hatalmas ugrás.

Amikor először meghallottam, hogy Angliába mehetek, kicsit megijedtem. Azt gondoltam, ez talán nem nekem való, túl magas szint, főleg fizikálisan. De aztán úgy voltam vele, hogy meg kell próbálni.

A West Bromwich Albionnál viszonylag gyorsan alapember lettél, pedig az NB I-ből a Premier League-be kerülni akkor is elképesztő ugrás volt. Hogyan tudtad ilyen hamar felvenni a tempót?

Fizikálisan akkor sem voltam alkalmas a Premier League-re, ez tehát óriási ugrás volt. Szerintem 2004-ben még nagyobb volt a különbség az NB I és a Premier League között, mint ma, mert a magyar futball azóta sokat fejlődött a profi felkészülésben, erőnlétben. Viszont játékintelligenciában, futballtudásban magas szinten voltam a csapattársaimhoz képest. Volt néhány nagyon jó játékos: Kanu például zseni volt, Jonathan Greening is minőségi futballista volt, de nem volt tele a csapat „penge” futballistákkal. Én tudtam szabni a játékot.

Azt is gyorsan felismertem, hogy a Magyarországon megszokott játékstílusomat meg kell változtatni. Nem érhetek annyiszor labdához, gyorsabban kell játszanom, kétérintővel. A posztom is változott: addig támadóbb szerepkörben játszottam, ott viszont ugyanúgy kellett védekeznem, mint támadnom.

Ami még óriási hatással volt rám, az az angol futball pozitív közege, ami - jó értelemben - sokkolt. Az edzéseken, a pályán, a csapattársaktól, az edzőktől folyamatosan pozitív visszajelzéseket kaptam. Egy egyszerű passznál vagy labdaátvételnél is hallottad: „micsoda érintés”, „micsoda passz”. Én ehhez nem voltam hozzászokva. Ez nem azt jelenti, hogy nem vártak el tőlünk sokat, de az a kultúra, amelyben az egyszerű dolgokat is értékelték, óriási önbizalmat adott. Nem attól féltem, hogy elrontom és letolnak, hanem vártam, hogy hozzám kerüljön a labda. Ez a pozitív légkör nagyon nagy löketet adott a pályafutásomnak.

Egyszerre kerültetek ki többen magyar játékosként Angliába: Király Gábor és Torghelle Sándor a Crystal Palace-hoz, te pedig ugye a West Bromhoz. Beszélgettetek arról, ki hogyan éli, élte meg a Premier League-et?

Persze beszélgettünk róla, de mindenki másképp élte meg. Gabi Németországból érkezett, ő már megtapasztalta a profi közeget, Sanyi viszont Magyarországról ment ki, mint én. Én a saját élményeimet tudom elmondani.

Azt is láttam, hogy voltak Kelet-Európából érkező játékosok, akik nem tisztelték eléggé az angol kultúrát, és az a közeg kidobta őket magából. Én vendégként tekintettem magamra. Angliába mentem, ott kaptam lehetőséget futballozni, és tiszteltem azt az országot, azt a futballkultúrát. Az emberek ezt megérzik. Ha elfogadod és tiszteled a közeget, ahová kerülsz, sokkal könnyebben befogadnak.

Ha összehasonlítod a 2004 körüli Premier League-et a mostanival, mit tartasz a legnagyobb különbségnek?

Én 2004-ben mentem ki és 2014-ben jöttem haza, tehát tíz évet láttam testközelből. Már ez alatt a tíz év alatt is óriásit változott a Premier League. A játék felgyorsult, a csapatok taktikája átalakult, egyre több külföldi edző érkezett, akik más stílust hoztak. Már nem csak klasszikus brit futballt játszottak.

A háttér is rengeteget fejlődött. Amikor 2004-ben először mentem orvosira, az öt-tíz perc volt. Amikor évekkel később visszamentem a West Bromhoz, már kétnapos orvosi vizsgálat volt. Ez jól mutatja, mennyit változott a futball körüli szakmai háttér.

A Premier League akkor is meghatározó bajnokság volt, de azóta még inkább kiemelkedik. Régen top 4-ről beszéltünk, most már sokkal több olyan csapat van, amely komoly erőt képvisel. Az egész liga folyamatosan fejlődik.

Volt olyan ellenfél a Premier League-ben, aki ellen különösen nem szerettél játszani? És volt olyan, akit a pályán belül is csodáltál?

Nem nagyon tudok olyan ellenfelet mondani, aki ellen kifejezetten szívesen játszottam, mert mindig nehéz volt. Ha szélen játszottam, Patrice Evra vagy Ashley Cole ellen például nem annyira szerettem játszani, mert ellenük rengeteget kellett védekezni is. Ha középen voltam, akkor Rio Ferdinandék ellen sem volt egyszerű.

Akiket nagyon nagy játékosnak tartottam: Steven Gerrard, Frank Lampard, Xabi Alonso, Paul Scholes, Roy Keane, Claude Makélélé — fantasztikus futballisták voltak. De ott volt Jay-Jay Okocha vagy Nicolas Anelka, aki később a csapattársam is lett. Nagyon sok zseniális játékos szerepelt akkor a Premier League-ben.

A Fulhammel Európa-liga-döntőig jutottatok, az Atlético Madridtól azonban a fináléban kikaptatok. Ennyi év után is benned van a csalódottság, vagy ma már inkább sikerként tudsz visszagondolni arra a menetelésre?

Amikor elveszítettük a döntőt, nagyon szomorú voltam. De idővel a csalódottságot felváltotta az az érzés, hogy ez önmagában is siker volt — a klubnak és nekünk is. Természetesen ha döntőbe jutsz, meg akarod nyerni. Jobban érezném magam, ha azt mondhatnám, Európa-liga-győztes vagyok, nem csak döntős. De így adta a mérkőzés: volt egy győztes és volt egy vesztes, azok mi voltunk.

Ma már nem okoz nagy problémát, hogy elveszítettük. Az idő begyógyítja ezeket a sebeket. A Fulham-szurkolók és a régi csapattársak is sikerként beszélnek róla. A klub történetének egyik legsikeresebb évében ott lehettem, részese voltam a Juventus elleni meccsnek is, amelyet a szurkolók minden idők egyik legnagyobb Fulham-meccsének tartanak. Két gólt szereztem azon a mérkőzésen, és ilyen értelemben a klub történetének része lettem. Ez büszkeséggel tölt el.

Játékosként miben fejlődtél a legtöbbet Angliában?

Gyakorlatilag a játék minden elemében: fizikálisan, játékértésben, taktikailag, érettségben egyaránt. Megtanultam több poszton játszani. Korábban elsősorban támadó voltam, Angliában viszont belül is kellett játszanom, védekeznem kellett, taktikailag sokkal összetettebb feladatokat kaptam.

Volt olyan edzőm, aki csak azzal foglalkozott, milyen legyen a testtartásunk, hogyan forduljunk a labdához. Ha valaki középen akar játszani, elengedhetetlen, hogy úgy vegye át a labdát, hogy tudjon fordulni, érezze, honnan jön a nyomás. Roy Hodgson volt az az edző, akitől talán a legtöbbet kaptam. Taktikailag nagyon magas szinten dolgozott. De nemcsak a játékban fejlődtem, hanem abban is, ahogyan a futballra gondolok. Az angol futballkultúrát, azt a pozitív, profi felfogást sikerült átvennem, és ez nagyon nagy haszon volt számomra.

A 2016-os Európa-bajnokság után nem sokkal visszavonultál, a válogatottságot is lemondtad. Sokan kérdezték akkor és azóta is: nem bántad meg, hogy nem lett meg a századik válogatottságod? Hiszen nagyon közel voltál hozzá.

Sokan kérdezik, hogy nem bírtam volna-e még ki három meccset. De sérülés miatt hagytam abba a futballt: leszakadt a hajlítóizmom, visszavarrták, megműtöttek, aztán újra elszakadt. Harmincnyolc évesen nem láttam értelmét annak, hogy csak azért játsszak még három meccset a válogatottban, hogy meglegyen a száz.

Nem akartam úgy abbahagyni, hogy lekiabáljanak a pályáról, vagy azt mondják: ez már csak csoszog, mit keres ott? Felmértem, hogy egyszerűen nincs bennem több. És őszintén: nem is érdekel, hogy százszoros válogatott lettem-e vagy sem.

Meg vagyok győződve róla, hogy ha valakinek eszébe jutok mint futballista, akkor nem az jut először eszébe, hányszoros válogatott voltam, hanem egy kép arról, milyen játékos voltam, milyen ember voltam, milyen példát mutattam. A válogatottságok száma csak egy szám. Jól hangzik, persze, lehetett volna több is. De nem a szám miatt vagyok Gera Zoltán, hanem azért, amit a pályafutásom alatt felépítettem.

Játékosként mikor kezdtél el azon gondolkodni, hogy a pályafutásod után edzőként folytatnád? Tudatosan készültél erre, figyelted az edzőidet, vagy inkább magától értetődőnek tűnt, hogy a futballon belül maradsz?

Valahogy automatikusan azt gondoltam, hogy a futball után edzőnek kell lennem. Mindig figyeltem az edzőket, mert tudtam, hogy van érzékem a játékhoz, értem a futballt, átlátom. Úgy voltam vele, hogy ezt majd tudom kamatoztatni.

Amikor abbahagytam a Fradinál, egyből lehetőséget kaptam, hogy beálljak az edzői stábba. Akkor még Thomas Doll volt a vezetőedző, aztán nem sokkal később jött Szerhij Rebrov, vele egy évet dolgoztam. Közben Marco Rossival is dolgoztam a válogatottnál. Jó időszak volt, mert át tudtam állni a játékos pályafutásból az edzői pályára.

Mondták rólad korábban, hogy játékosként sem szeretted, ha konfliktus van az öltözőben. Ugyanakkor Angliában, a Premier League-ben az ember azt gondolná, hogy nagyon erős személyiségek, éles helyzetek vannak. Hogyan kezelted a konfliktusokat játékosként?

Voltak konfliktusaim a pályán és az öltözőben is. Ha úgy láttam, hogy valaki nem csinálja a feladatát, egyénieskedik, önző, vagy nem a csapat érdekeit nézi, akkor ezt szóvá tettem. Ilyen értelemben felvállaltam a konfliktusokat.

Nyilván jobban szeretem, ha nincsenek ilyen helyzetek, ha nyugodtan lehet készülni, ha jó a közösség. De ha kezelni kellett valamit, akkor nem voltam annyira kellemes. Ha az embernek van tekintélye, teljesítménye, akkor a szavát is könnyebben elfogadják. Az öltözőn belüli hierarchia így alakul ki.

Talán azért kérdezik ezt sokan, mert kívülről szelídebbnek, visszafogottabbnak tűnök, és edzőként is megkaptam már, hogy talán túl szelíd vagyok. De szerintem nem azon múlik egy edző sikere, hogy mennyit kiabál. Láttam sikeres edzőt hasonló habitussal, mint az enyém, és láttam sikertelent is. Láttam olyan edzőt is, aki hiába ordított, tombolt, nem vettem komolyan — sőt, inkább elvesztette a tekintélyét.

Az U21-es válogatottnál közelről láttad a magyar utánpótlást, figyelned kellett a játékosokat, keretet kellett kialakítanod. Hogyan látod a magyar utánpótlás helyzetét? Miben vagyunk lemaradva?

Ha pozitívan akarok fogalmazni, azt látom, hogy egyre jobb a helyzet. Fizikálisan és technikailag sok játékos rendben van az utánpótlásban. Látok szorgalmas, elkötelezett fiatalokat, akik külön is edzenek, fejlődni akarnak.

Szerintem a legfontosabb kérdés az, hogyan adják át az edzők a tudást, és mire készítik fel a játékosokat. Az utánpótlás-válogatottaknál nem az eredmény a legfontosabb, hanem az, hogy a játékosokból felnőtt szinten is használható futballisták legyenek. Ha egy korosztályos válogatott nem ér el nagy eredményt, de három-négy játékos később befut, akkor az sokkal fontosabb.

A nemzetközi utánpótlásmeccseknek az a nagy haszna, hogy szembejön a realitás. A játékosok megtapasztalják, milyen magasabb tempójú mérkőzésen játszani, milyen az, amikor technikailag vagy fizikálisan erősebb ellenféllel találkoznak. Én is ezt éltem meg játékosként: amikor kiléptem a nemzetközi futballba, sokszor azt éreztem, te jó ég, mennyi mindent kell még tanulnom.

Van hova fejlődni, de abban bízom, hogy az utánpótlás is folyamatosan fejlődik. Nyilván lehetne kritizálni sok mindent, de annak nem látom értelmét, hogy kifelé soroljam, mi hiányzik. 

Az U21-es válogatott padján ültél még, amikor elfogadtad a Vasas ajánlatát. Utólag megbántad, hogy a válogatott közeget klubfutballra cserélted?

Akkor már egy ideje szerettem volna klubcsapatnál is kipróbálni magam. Ha az eredményességet nézem, nincs szégyenkeznivalóm. Év közben vettük át a csapatot, nem jutottunk fel, ez igaz, de a pontátlagunk jó volt, a munkánkat nem tartom rossznak.

Utólag persze az ember okosabb. Biztosan csináltam volna egy-két dolgot másképp, talán bizonyos konfliktusokat előbb kezeltem volna. De ezekből is tanultam.

Mintha múlt időben beszélnél az edzősködésről. Lezártad ezt a fejezetet, vagy ha jönne egy megfelelő ajánlat, visszatérnél?

Nem zártam le, mindössze látom, milyen lehetőségek érhetnek el jelen pillanatban. Lassan egy éve, hogy Kecskemétről eljöttem, azóta nem voltam sehol edző, ennek az az egyszerű oka, hogy nem kaptam olyan ajánlatot, amelyre azt mondtam volna, hogy érdemes elfogadni.

Ha kapnék ajánlatot, az attól függne, milyen. Már jobban meggondolom, mit vállalok el. Van egy karakterem, van egy stílusom, amit képviselek. Ha erre a magyar futballban nincs szükség, akkor ezt elfogadom. Emiatt nem fogok depresszióba esni.

A hited, a világnézeted mennyire jelenik meg az edzői munkádban, vagy a mindennapi döntéseidben, a játékosokkal való kapcsolatodban, a konfliktuskezelésben?

A legjobb tudásom szerint dolgoztam nem csak futballistaként, de edzőként is. Az, hogy keresztény vagyok, nem jelenti azt, hogy nincsenek konfliktusok, amelyekbe beleállok. Játékosként is keresztény voltam, a legmagasabb szinten futballoztam, és ez nem jelentett problémát. Edzőként is ugyanúgy kezelni kell a helyzeteket.

Van világnézetem, vannak értékeim, de ezeket nem erőltetem rá senkire. Ha valaki megkérdez, válaszolok. Edzőként inkább azt szeretném megvalósítani, amit Angliában megtapasztaltam: pozitív légkört, őszinteséget, következetességet. Ezekhez az értékekhez ragaszkodom.

A tévés szakértés mellett mivel telnek most a mindennapjaid?

Sokat vagyok a családommal: három gyerekünk van, ez önmagában sok időt és figyelmet igényel. Emellett hívnak előadásokra, élménybeszámolókra, aktív vagyok a Hit Gyülekezetében, ott is vannak feladataim. 

címlapkép és fotók: Gosztola Judit/Pénzcentrum