4 °C Budapest
Photo by Balázs Mohai

Másodállás mellett ért a csúcsra Ezer Ákos: így vált nemzetközileg sikeres festőművésszé

2021. november 9. 05:41

" (...) azt a dübörgést, amit valaki megengedhet magának anyagilag külföldön, itthon is valahogy reprodukálni kell tudni" - mondta el a Pénzcentrumnak adott interjújában Ezer Ákos, festő. A művész pályája éppen az utóbbi néhány évben változott meg robbanásszerűen. Mára már Németországban és Hongkongban is van galériás képviselete, miközben Magyarországtól valamelyest elfordult. Többek között ennek okairól is beszélgettünk Ezer Ákossal, eddig pályáját bemutató interjúnkban.

A legfontosabb hírek, a napi hírzaj nélkül.
Elindult a Pénzcentrum heti hírlevele, a Turmix.

Pénzcentrum: Pár hetes hír, hogy rekordösszegért, 18,6 millió fontért, azaz mintegy 8 milliárd forintért kel el az a Banksy alkotás, amit félig ledaráltak. Művészként hogyan értékeled ezt?

Ezer Ákos: Művészként erre mindig ambivalensen tekintek. Mindig mérvadó számomra, hogy a piac hogyan viszonyul egy műalkotáshoz, illetve egy művész áraihoz. Én is nyilván ezeknek a híreknek a hatása alatt vagyok, illetve engem is tudnak motiválni, hogy valaki ekkora anyagi figyelmet kap a piacon. Furcsán hangzana, ha azt mondanám, hogy mögé látok a mechanizmusnak, mert nem, de azt is tudom, hogy ezt nem feltétlenül annak a munkának a minősége határozza meg ami épp kalapács alá kerül, vagy annak a művésznek az aktuális kiállítása, vagy hogy hova pozicionálták a piacon, hanem ez mindig egy gazdasági, illetve spekulációs hatás is.

Te amúgy kedveled a képeit?

A képeit nem igazán, inkább magát a jelenséget. Nem a képei nyűgöznek le, hanem az, hogy hogyan képes valaki így, inkognitóban ilyen nagy hatással lenni a világra. Nekem ez tetszik, ezzel a misztikus jelenségével pedig be tudta venni a művészeti színteret.

Ganxsta Zolee-nak volt egy olyasmi mondása, hogy jó dolog rocksztárnak lenni, de Magyarország pici ország, itt csak pici rockszátrnak lehet lenni, a világhír úgymond elérhetetlen. Ez a festészetre is igaz?

Nem volt még rá példa, hogy valaki olyan magaslatokba jusson Magyarországról, ami a nemzetközi színtérről is kimagasló. Néhány magyar művésznek vannak nemzetközi sikerei, eljutottak oda, hogy jelentős múzeumokban és kiállításokon szerepelnek a műveik, viszont egyiket sem tartják számon úgy a top 100-ban, ahogy ezt elvárnák maguktól. De nem hiszem, hogy ez ne történne meg egyszer. Pontosan azért, mert ennek nincsenek nyelvi korlátjai, illetve a festészet nyelve univerzális, ez bármikor megtörténhet. Ez olyan, mint a lottósorsolás.

Te éreztél valaha olyat, hogy ha Amerikába születtél volna, akkor te is kaphatnál ekkora elismerést?

Talán még a pályám nagyon korai szakaszában. Szerintem sokan gondolják ezt, akik nincsenek benne, hogy ez nekem is menne. Most már egy kicsit nagyobb alázattal vagyok a festészet felé. Illetve persze látom, hogy van, aki nem a teljesítménye miatt, hanem esetleg a megfelelő kapcsolatrendszere vagy családi támogatás miatt kerül valahová, azoknak könnyebb, egyáltalán nem biztos tehát, hogy a lokáció teszi könnyebbé. Abban a zűrzavarban, ami New Yorkban vagy Londonban van, és amennyi művész kopogtat a galériák ajtaján, ugyanolyan nehéz érvényesülni, mint egy kelet-közép-európai országból. Amiatt, hogy valaki hova születik, sosem volt bennem irigység. Inkább irigyeltem azt a szemléletet, amivel rendelkeznek azok az emberek, akik úgymond feltörnek a sikerért. Például amikor kint voltam a Müncheni Művészeti Akadémia évzáró kiállításán, azt láttam, hogy mindenki nagy vászonra fest. Az a mennyiségű pénz, ami ott alapnak számít egy hallgatóra leosztva, egyszerűen többre elég.

Az első szembesülésem az volt ezzel az egésszel, hogy ha fel kell venni a versenyt, márpedig ha valaki nemzetközi szinten akar érvényesülni, akkor fel kell, akkor ezt a szintet kell megugrani. Ezzel kell valamit kezdeni, hogy azt a dübörgést, amit valaki megengedhet magának anyagilag külföldön, itthon is valahogy reprodukálni kell tudni. Tehát ha mindenki nagy vászonra fest, akkor neked is nagy vászonra kell festened.

Németországban és Hongkongban is van galériás képviseleted, ezek mikor, milyen körülmények között alakultak ki, a meglétük mit jelent a nemzetközi színtéren?

Kicsit távolabbról kezdem. Az első galériás képviseletem is német volt. Münchenben találtam először olyan galériára, amelyik elkezdett velem dolgozni mint reprezentált művésszel. Ez a galéria a Tanja Pol Galerie volt, azóta ez már egyébként már bezárta a kapuit. Számomra ez nem volt egy jó élmény olyan értelemben, hogy hosszú távon inkább ráfizetéses történet volt. Még a képeimet is nekem kellett hazaszállíttatnom. De mindjárt a pályám korai szakaszában kaptam nemzetközi figyelmet, és ő el tudott kezdeni velem úgy dolgozni, hogy már többen megismerték a munkáimat a későbbi művészeti vásárokon, emiatt ez jó volt. Ennek a folyományaként keresett meg a Galerie Droste mert látták Berlinben a munkáimat 2019-ben a Berlin Art Contemporary vásáron, illetve akkor már cikkezett rólam Juxtapoz nemzetközi művészeti/kultúrális magazin. Év végén kaptam tőlük egy e-mailt, hogy szeretnének velem együttműködni, és lenne egy párizsi hely, ahol kiállíthatnék. Akkor kaptam egy szóló show lehetőséget. Megkérdezték, hogy miken dolgozom éppen, mutattam nekik 2x2,3, 2,4-es vásznakat, és mondták, hogy ez éppen beleillik a csoportos kiállítás tematikájába, meg amúgy is van már három érdeklődő a három képre.

Akkor leesett az állam, hogy ez hogyan lehet, hogy találtak vásárlót pár mobilos kép alapján. Azóta kiderült, hogy ők olyan figyelmet kaptak egy bizonyos nemzetközi műgyűjtői körtől, hogy nagyon hamar sikerült ezeket a kapcsolatokat velem is megosztaniuk, és azóta is tart velük ez az együttműködés. Valószínűleg ennek köszönhetően keresett meg 2020 tavaszán az Aishonanzuka nevű hongkongi galéria, ami a tokiói Nanzuka egy kihelyezet algalériája. Velük kezdtem el még dolgozni, ami számomra egy szuper szituáció, mivel az ő nemzetközi elérésük, illetve láthatóságuk nagyon jó. Nekem ez egy nagyon gyors előrehaladást jelentett az utóbbi két évben.

Akkor mondhatjuk azt, hogy éppen most van az első nagy fordulópontján a pályád?

Igen, ez így igaz. Olyannyira, hogy 2019 végéig nem is kizárólag a képzőművészettel foglalkoztam, hanem 3D grafikát is csináltam, különböző cégeknek meg projekteknek dolgoztam be mint animátor, 3D modellező, a végén már kompozitáltam is. Nagyon sok reklámfilmes munkát csináltam.  A Galerie Droste-vel való első csoportos kiállítás volt az, amikor úgy láttam, hogy ebben van potenciál, akkor tettem egy bátor lépést, és a Covid-19 kirobbanása előtt két nappal mondtam fel. Az akkori főnököm és a 3d-s csapat nagyon megértő és támogató volt, és azt mondták, hogy bármikor van visszaút, ezt utólag is köszönöm nekik. Viszont azóta teljes gőzzel a képzőművészettel foglalkozom.

Akkor a Covid neked mondhatni pont kapóra jött, tudtál sokat dolgozni?

Többféleképpen éltem meg igazából. Az elején, a felmondásom után nagyon megijedtem, és elkezdtem dolgozni, mint a gép, hiszen a biztos bevételi forrásomat elvágtam. A másik oldalról viszont az igaz volt, hogy a Covid alatt a nemzetközi műkereskedelem, főleg az ázsiai részről, nagyon megfutott. Azokat a pénzeket, amiket az emberek nem tudtak elkölteni utazásra stb., elkezdték elkölteni ott, ahol tudták. És ez egy bizonyos rétegnek a fiatalabb művészek képeinek a vásárlása volt. Kérdeztem is a galéristákat, és azt mondták, hogy nekik ez egy határozottan jó év volt, mert az emberek elkezdtek a gyűjtőszenvedélyükkel is többet foglalkozni, miközben be voltak zárva a négy fal közé. A harmadik pedig, hogy az a párizsi kiállítás, amire meghívást kaptam, úgy zajlott, hogy éppen feloldották a programok tiltását, és lehetettalacsony látogatószámmal kiállításokat szervezni. És mivel ez volt az első kiállítás, ami megnyílt Párizsban a lezárások után, nagy nemzetközi visszhangot is kapott. Az Artnet írt is a kiállításról abból az apropóból, hogy kezdenek újraéledni a párizsi galériák, és például Ezer Ákos állít ki, itt meg itt. Ez egy érdekes véletlen volt, és eléggé nagy hatása is lett.

Készültél erre, hogy lesz majd egy ilyen kiugrásod, vagy maradhatott volna a reklámipar is a szakmád?

Maradhatott volna az a karrier is, de akkor is mindenképpen folytattam volna a festészetet. A festészet szeretete, meg az, hogy olyan tárgyakat állítok elő, ami mindenki mástól független, az teljesen különbözött attól a munkától, amit ott végeztem, mert alkalmazotként valaki másnak az ötleteit valósítottam meg. Mindig is vágytam arra, hogy legyen valami olyan produktumom amibe senki nem szól bele. Emellett láttam, hogy működik a piac. Folyamatosan elképzeltem egy olyan  szituációt, hogy a kitörés lehetséges, és igyekeztem ehhez képest úgy alakítani a dolgaimat hogy adott esetben sikerüljön is megugranom a lécet. Például gondoltam arra, hogy legyen annyi képem, hogy ha meghívnak egy kiállításra, akkor azt meg tudjam csinálni. Vagy ha két kiállítást meg kell csinálni, arra is legyen elegendő munkám. Ezt elképzeltem, mint lehetőséget, és ennek megfelelően dolgoztam.

Véletlen volt, hogy Németországban fedeztek fel először?

Volt vonzalmam is a német festészeti tradíció iránt, meg amikor kint voltam, akkor körbejártuk az ottani galériákat, és megnéztem, hogy melyik galéria profiljába illenék bele. Akkor elég nagyvonalúan azt gondoltam, hogy sokéba. Buta módon mindegyiknek írtam egy üzenetet, és elküldtem a portfóliómat. De ebben nem az volt, hogy vegyetek fel, mint képviselt művészt, hanem csak egy véleményezést kértem. Volt, aki azt válaszolta, hogy nekünk egyáltalán nem ez a profilunk, a másik véglet pedig a Tanja Pol Galerie galéria volt, amelyik felajánlott először egy csoportos kiállítást, és mivel az egyik művésze kiesett, nagyon hirtelen egy szólókiállítás lett belőle. Akkor is az az est állt fenn, hogy megvolt az az anyagom, ami éppen befogható volt erre a célra.

Londonon gondolkoztál valaha?

Amikor kikerültem az egyetemről, már akkor elég sok nagy méretű képem volt, és logisztikailag nem tudtam elképzelni, hogy mit csinálok ezekkel. Nyilván gondolkoztam ezen, hogy valahová ki kellene menni, de amint megláttam az albérletárakat meg azt, hogy milyen költségekkel járna egy karrier újrakezdése külföldön, ez azonnal meg lett vétózva. Egyébként komolyan gondolkoztunk müncheni kiköltözésben, amikor még azt hittem, hogy az egy prosperáló kapcsolat a galériával, viszont ő, mármint még Tanja Pol nem tudta biztosítani azt az anyagi biztonságot, amivel meg tudtuk volna ezt ugrani úgy, hogy nincs kint munkahelyünk.

Ha lehetne, most mennél, vagy már berendezkedtél Magyarországon?

Én most eléggé berendezkedtem Magyarországra, viszont eljöhet az a pillanat, amikor érdemes lesz külföldre menni. Most változik körülöttem a világ, és nem tudnám megmondani, hogy hová szeretnék elmenni és ott hosszabb időt eltölteni. Szerencsére egyelőre nem is szükséges, jól működik az online kapcsolattartás a galériákkal, más művészekkel is. Nincs feltétlenül akkora szükség arra, hogy személyesen is jelen legyek, vagy közel legyek a műteremmel. Szerencsére most az idő és a lehetőségeink is megengedik, hogy kimenjünk személyesen csoportos kiállításokra, és ez a csillagtúraszerű felfogás jól működik. Mindig oda megyünk, ahol történik valami, ami minket érdekel, itthon pedig megvan a szép nagy műtermünk, ami sokkal olcsóbb, mint a világ bármely pontján, és itt tudunk dolgozni nyugalomban.

Az utóbbi időben a sztárfestők helyett/mellett már egész csapatok dolgoznak, futószalagon gyártják, és adják ki a drága műveket. Hogyan lehet ezt kezelni, a magad munkáival kapcsolatban gondolkoztál már ezen?

Ez pont egy aktuális kérdés, mert most olyan helyre kerültem, ahol már léteznek ezek a művészek. A Nanzuka galériánál vannak olyan művészek, akik egy egész teammel dolgoznak együtt, és ez a vásárlóközönség habitusán is érződik. Nem nagyon értik, miért kell egy-egy eredeti munkára több hónapot várniuk, amikor a másik művésztől sokkal gyorsabban meg tudják kapni az eredeti munkát. Nyílván onnan azért, mert több ember dolgozik a képeken egyszerre. Én is elgondolkoztam ezen, hogy hogyan tudnám magát a festészetet produktívabbá tenni, de erre az én esetemben egyértelmű a válasz. Én nem tudom, nekem szükségem van arra, hogy egyedül csináljam meg ezeket a munkákat. Ez egy probléma, de mindig is voltak olyan festők, akik klasszikus értelemben vett festészetet csináltak. Nekik olyan alternatív lehetőségek vannak, hogy tudnak grafikákat kiadni, vagy kisebb műveket, és ezeket nagyobb számban eladni. Ez egy lehetőség arra, hogy nagyobb közönséget érjünk el anélkül, hogy ez a festészet kárára menne.

A mennyiségbeli elvárás vezethet egyfajta kiégéshez a festészetben?

Biztosan vezethet. Egyelőre én ezt elég jól élem meg. Mindig olyan ember voltam, aki a teherre jól reagált. Egyelőre a munkafolyamataim összeszervezése, átgondolása, felgyorsítása zajlik. Az viszont igaz, hogy egyre több munkafolyamatot adok ki a kezemből, de ezek egyike sem a festészet. Kezdetben a kereteket is én készítettem magamnak. Most már ezt nem tehetem meg. Inkább a vászon előtt akarom eltölteni az időt, és nem a háttérmunkálatokkal. Ilyenekben biztosan kell valamilyen szinten fejlődnöm, akár a fotózásokat, akár a képszerkesztéseket, akár a logisztikai dolgokat kiadni  másnak feladatként.

Ha már nemzetközi műkincs-kereskedelem, az MNB műkincsvásárlási programjáról mi a véleményed Magyarországon. Ez már több mint 3,5 milliárd forintnál jár.

Az első körben adtam be egy anyagot, viszont én nem nyertem el vásárlást ebben a projektben. Sok véleményem nincs, mert nem igazán néztem utána, hogy mik voltak a reakciók és mi ennek a morális háttere, vagy milyen szempontokból támadják a döntéseket. Azt viszont észrevettem, hogy a Magyarországon a főként preferált galériáktól, művészektől történt vásárlás, ez mindig így szokott történni. Nem kérdőjelezem meg azt, hogy ennek van-e létjogosultsága.

Ennek a kollekciónak a 99 százalékát abszolút absztrakt művekből alkotják. Nemrégiben beszélgettem Szűcs Attilával, aki a figurális festészet híres tagja Magyarországon. Tőle sem vásároltak. Te is inkább figurális műveket alkotsz, még akkor is, ha ezt megelőzi valamiféle absztrakt alapozás. Ez okozhat szerinted feszültséget Magyarországon, mármint a figurális vs. absztrakt előnyben részesítése?

Feszültséget igazából mindig érzek, hiszen Magyarországon vagyunk. Az emberek furcsán vannak bekötve. Én mindig a fordítottjára gondolnék. Azt gondolom, hogy ha engem nem vásárolnak meg valahová, vagy tőlem nem vásárolnak meg képeket, akkor nem én kellettem oda, és nem foglalkozom azzal, hogy miért másnak a munkái vannak ott. A másik dolog, hogy az rég rossz, ha egy magyar művészeti piac egy ilyen állami beruházási projekttől ilyen mértékben függ. Az egésznek úgy kellene működnie, hogy ez csak egy cseresznye a hab tetején, és nem úgy, mintha ez lenne a magyar művészeti élet fő kérdése.

Amint valamelyik ajtó nem nyílik ki számomra, elfordulok a másik irányba, ami még potenciálisan kinyílhat. Én nem nagyon foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, hanem inkább mindig abba az irányba megyek, ahol kíváncsiak rám, szeretnének velem együtt dolgozni, ahol támogató közeget találok, és ez nem feltétlenül Magyarország. Próbálok mindig kifelé tekinteni ez ügyben.

Mennyire tekinted biznisznek a művészetet?

Amikor elvégeztem a Képzőművészeti Egyetemet, láttam, hogy ez nem egy biztos megélhetés. Nem egy olyan dolog, hogy egyből diploma után munkába lehet benne állni. Sok mindent megtanultam elfogadni is, például azt, hogy az embernek van egy progresszív árnövekedése, hogy bizonyos embereknek, gyűjtőknek még az sem számít, hogy mi van a képen, csak az, hogy mi a szignó a kép hátulján, mert befektetési szándékkal vásárolnak, ezek mind ennek a rendszernek a részei, és ezeket nem lehet kikerülni. Igaz, hogy a galériák, amelyekkel együtt dolgozom, igyekszenek azokat, akik spekulatív szempontból vásárolnak, kiszűrni, és olyan embereknek eladni, akik tényleg egy maradandó gyűjteményt hoznak létre, de sosem lehet biztos az ember abban, hogy ki fogja két év múlva bedobni a másodlagos piacra az általa megszerzett munkát egy jobb árért vagy azért, hogy meg tudjon venni két másik művet. De mivel ezt a kérdést nem lehet kontrollálni, nem is nagyon érdemes vele foglalkozni.

Elhatároztam, hogy ez egy kötelező rossz, de enélkül nem lehet művészként érvényesülni. A saját áraimhoz is úgy viszonyulok, hogy nem abban mérem a képeim minőségét, mivel körülbelül ugyanekkorákat és ugyanilyeneket festettem akkor is, amikor senki nem akarta megvenni őket. Inkább azt nézem, hogy azok a szituációk, amikbe belekerülök, milyen lehetőségeket hoznak. Milyen új galériás együttműködést, intézményi kiállítást, új vásárt járnak meg a művek amire eddig még nem biztosított bejárást az áruk. Az árnövekedést meg ezt a piaci szempontot egy jegyként tekintem, és úgy is kezelem.

Mennyire tartod magad self made művésznek? Most is tartod magad ahhoz, hogy legyen több képed egyszerre elérhető?

Most már teljes mértékben átadtam a galériámnak a menedzselést, mert azt láttam, hogy rengeteg időt kellene ezzel eltöltenem napi szinten, hogy tudjak válaszolni azokra a megkeresésekre, kérdésekre, amik a festményeimre érkeznek. Elég sok galéria keres meg, hogy szeretnének velem együttműködni, én ezeket nem tudom felmérni, hogy jót tesznek-e nekem vagy nem. Inkább átadom a fő galériának ezeket a kérdéseket, akik minden egyes esetben tájékoztatnak arról, hogy hogyan döntöttek, és meg tudok bízni bennük annyira, hogy tudom, hogy a karrierem szempontjából legfontosabb lehetőségeket, illetve személyeket tudják megtalálni. Nagyon sokáig még árlistát is állítottam össze, ma eljutottunk odáig, hogy azzal sem vagyok tisztában, hogy pontosan mik a munkáim listaárai.

Mit gondolsz a nincstelen művész toposzáról? Ezt mára meghaladta a művészvilág? Én úgy látom, azért most már a sok fiatal számára is elég jó pénz van a műkincs-kereskedelemben.

Régen is voltak olyan művészek, akik nagyon jól kerestek, a tűz közelében voltak, királyi festők, vagy olyanok, akiknek nagyon jól mentek a munkái. A művészettörténet persze mindig előás újabb és újabb neveket. Persze minél közelebb van időben, annál könnyebb, mert annál kevesebb a felfedezett művész. És vannak olyanok, akiket egész életükben elkerült a figyelem, nem sikerült anyagilag is megbecsült művésznek lenniük. De szerintem ma is nagyon sok olyan festő van, akinek a munkájáról később fog kiderülni, hogy az adott művészeti közegben fontos volt, annak ellenére, hogy egész életében más munkát végez az egzisztenciája fenntartása érdekében. Nem tudom, hogy ez változik-e, nagyon sok olyan művész van, aki most is dolgozik a festészet mellett.

Vannak olyan helyzetek, amikor csak ideig-óráig lehet ebből megélni, és utána az embernek vissza kell állnia valamilyen más munkába. Ami most történik velem, azt is egy időszaknak tekintem, persze igyekszem ezt minél hosszabbra kitolni. Ha az egész életemben tarthatna, az lenne persze a legjobb, törekszem is erre, de ha esetleg az történik, hogy a piac elfordul, és újabb fiatal tehetségeket keres, azt is természetes dolognak tartom.

Mi lehet a megkapaszkodás kulcsa?

Szerintem egyértelműen a produktivitás. Minél több és jó minőségű dolgot tudjon csinálni az ember. Nem konkrétan a képmennyiségre értem, hanem az együttműködések, a cikkek, a virtuális jelenlét. Egy kicsit branding szempontból is kell erre gondolni, hogy kialakuljon egy olyan arculat, ami stabil, és egyben változásra is képes.

Azt mondtad, nem is biztosan tudod a jelenlegi listaáradat. Ha az én információim nem csalnak, akkor most a nemzetközi szorzód 36-os. Milyen ugrások voltak ebben?

Ez szép lassan lépdel föl. Amit te mondasz, az a faktorszám. Ez azt jelenti, hogy a festmények értékét úgy számítják ki, hogy a magasság plusz szélesség, szorozva 36-tal, ez adja meg a nettó listaárat euróban. Ez 18-ról indult 2016-ban. Akkor én egy frissen végzett német diplomás faktorszámát kaptam, legalábbis akkor ezt mondták. Nyilván erre nincsenek határozott szabályok. Van, aki már 22 évesen sokkal nagyobb szorzót ér el a nemzetközi piacon.

Ezek az árnövekedések eljuthatnak oda, hogy a magyar gyűjtői kör már nem tud ezzel lépést tartani?

Nem vagyok tisztában a magyar gyűjtői kör potenciáljával. Én eddig elég kevés magyar gyűjtővel kerültem kapcsolatba, de nem kaptam olyan visszajelzést sem, hogy innentől már nem tudunk részt venni ebben. Szerintem vannak olyan magyar gyűjtők, akik nem feltétlenül az ár miatt vásárolnak. Aki úgy gondolkodik, hogy befektetésként tekint a művészetre, az inkább a hasznot reméli benne. És ez az ártól független is lehet. Ha valaki most megvásárol 2x összegért egy műtárgyat, és az pár év múlva 3x lehet, akkor még mindig érdemes lehet megvásárolni annak ellenére, hogy magas az ár. De nem tudom, hogy a magyar gyűjtői réteg hogyan viszonyul ehhez. Meg azt sem tudom, hogy inkább befektetési szempontból vesznek képeket, vagy hogy dekorálják a nappali falát. A galériám elmondása szerint több magyar gyűjtő érdeklődött náluk, és nekik is be kellett állniuk abba a sorba, akik arra várnak, hogy elkészítsem a következő anyagot. Mert nincs olyan, hogy aki abból az országból jött, mint a művész, az előrébb kerül a listán. Ez a galéria kapcsolatrendszerén múlik.

A gyűjtőiddel tartod a kapcsolatot?

Van, akivel igen. Az online jelenlét ezt szolgálja, betagelnek egy instás sztoriban, és látom, hogy hová került a munkám. Vagy látom, hogy kinek az irodája falán lóg. Megköszönöm a támogatását, meg hogy az én munkámat választotta, és akkor kialakul egy kis beszélgetés. Talán régebben nem voltak ennyire nyitott helyzetek. Ha valamelyik galéria titokban adna el tőlem munkát, biztos vagyok benne, hogy két hét múlva meglátnám az Instagramon. Minden transzparenssé vált, jól követhető ebben a rendszerben.

De ez fordítva is igaz, te sem tudnád fű alatt eladni egy képedet.

Eleve a galériával való szerződéskor az volt, hogy én nem értékesíthetem a képeimet galériás környezeten kívül, azóta ehhez tartom magam. Ezért is kellett elmennem dolgozni. Tudom, hogy vannak kiskapuk, sokan szeretnek féláron vásárolni a műteremben, de én elfogadtam ezeket a játékszabályokat, hogy ha számomra fontos egy galériával való együttműködés, akkor az elvárásokat nekik is tiszteletben kell tartaniuk, és nekem is az ő szabályrendszerüket.

Ajándékozni szabad?

Pénzért cserébe nem ajándékozhatok, volt aki ezzel a kiskapuval próbálkozott. De ha valakinek személyes ajándékot adok, az teljesen legitim.

Ha egy magyar művész fiatalon kap egy nemzetközi löketet, mint te, azt milyen megélni a magyar művészközösségben?

Pont abból adódóan, hogy az egyetem utáni tíz évben két szerkeret kellett, hogy toljak, mármint, hogy dolgoztam a festés mellet, nagyon gyorsan kikerültem ezekből a művészközösségekből. Ha vannak is olyan dolgok, amik rosszul érinthetnének, ezek nem nagyon érdekelnek.

Magamra úgy tekintek, hogy nem művészetfogyasztóként, hanem művészettermelőként vagyok jelen a piacon. Nem járok se kiállításokra, se olyan helyekre, ahol ezekkel szembesülni tudnék.  De ez inkább a személyes érdeklődés hiányából fakad. Miután elvégzem azt a munkát, amit terveztem arra a hétre, már nem feltétlenül marad olyan kapacitás, amit a művészet befogadására tudnék szánni. Én ezt elfogadtam, hogy nincs rá igényem, telítődök egy idő után. Azokat a művészeket, akikkel egy galériában vagyok, azoknak a munkáit persze követem, többször utaztunk is már ilyenek miatt együtt, meg volt olyan is, hogy online követtem egy megnyitót. De ez inkább a galéria felé való supportív támogatás, lojalitás. Meg nyilván érdekel, hogy kinek hogy sikerül egy kiállítása. De erre korlátoztam azt a kört, akire tudok figyelni a művészet terén.

Kiállításokra miért nem jársz?

Teljes mértékben az időhiány miatt. Ahhoz, hogy ezt az interjút meg tudjuk csinálni, fel kellett szabadítanom ezt a délelőttöt, és ez néha nehezemre esik. Nehezen tudom elengedni azt az időt amikor rendszeresen dolgozom. Ráadásul az utóbbi időben eléggé ki vagyok centizve, van, amikor még hajnali 2-kor is festek, és pont azok a legértékesebb óráim, amikor ezek a megnyitók vannak.

Neked tudatos visszavonulás volt ez a tíz év vagy tapasztaltál irigységet?

Inkább amiatt volt mert ezek a mikroközösségek inkább szólnak a közös iszogatásról, a pubozásról, hogy a művészet mellett /helyett még milyen elfoglaltságaink vannak. A festészet szerintem nagyon elvonult és koncentrált munka, és ahhoz, hogy ezt tudjam csinálni, le kellett mondanom nagyon sok mindenről. Pláne úgy, hogy kezdetben ez a karrierem nekem másodállásban volt jelen. El kellett határoznom, hogy mi fontos számomra az életben, milyen irányba szeretnék haladni, és kimaradtak ezek a kocsmázások. És ha ezek elmaradozik, akkor az ember szép lassan kikerül ezekből a körökből. De például, amit a Nemes Marci mondott egy korábbi interjúdban, hogy ha egy fűszál elkezd itthon kinőni, akkor abból lehetnek bajok, ebben lehet igazság. Amikor megkaptam az Eszterházy-díjat, már másnap máshogy viszonyultak hozzám bizonyos emberek. Ezt érzi az ember a saját bőrén. De szerintem ez abból fakad, hogy nagyon kevés lehetőség van idehaza, és sokan nagyon görcsösen próbálnak ragaszkodni ezekhez.

Én pedig mindig arra törekedtem, hogy nem feltétlenül kell betartani a játékszabályokat, nem feltétlenül kell nekem megkapni a Derkót vagy bármilyen más magyar díjat, hanem ha 2-3 évig nem sikerült, akkor fogom magam, és a 4. évben más irányba indulok el. Nem ragadok le bizonyos témáknál, és nem ismétlem magam. Ha azt látom, hogy valahol nincs rám kereslet, akkor megyek másik irányba.

Arra vissza tudsz emlékezni, hogy mik voltak az első gondolataid, hogy a művészet felé kellene indulnod?

Az első koncepcióm nagyon más volt, mint ami a kifutása lett. Előismeret nélkül azt gondoltam, hogy a festők CD-borítókat készítenek vagy könyvborítókat. Alkalmazott irányban gondolkoztam, de ez abból is fakadt, hogy egyáltalán nem olyan közegből jövök, ahol a kortárs képzőművészet bármennyire is ismert lenne és a hétköznapok része lett volna. Az egyetemen az első pár évem volt, amikor egy új ismeretanyagot nagyon gyorsan fel kellett szedni magamra. Meg kellett tudnom, hogy milyen egy kiállítás, kik az éppen aktuális magyar művészek, akik már befutottak a szakmában.

Akkor mondhatni, hogy elég sokáig nem is érdekelt a festészet?

A festészet érdekelt, de leültem a látvány elé, a modell elé, és én azt lefestettem. Szerettem azt csinálni, amit most is csinálok, hogy színt keverek, kompozíciót nézek, és megalkotom magát a munkát. Nem tudtam, hogy ennek milyen a környezete, milyen kötelességekkel jár, ha az ember egy kortárs képzőművész. Az egyetem alatt kristályosodott ki, hogy miről is van szó. Hogy ha elvégzem azt az egyetemet, akkor mi lesz belőlem. Addig ezt nem tudtam. Viszont ezt nagyon hamar realizáltam, és közvetlenül az egyetem elvégzése után csináltam meg ezt a 3D-s gyorstalpaló kurzust, mert addigra már tudtam, hogy nem feltétlenül lesznek olyan eszközök a kezemben, amivel fenn tudom tartani magam. A szülői reakció viszont nagyon támogató volt. Amikor látták, hogy nagyon szeretem ezt csinálni, kerestek nekem Pécsen olyan helyet, ahol tudtam tanulni kockológiát, modell utáni rajzot, konzultáltak ismerősökkel, akik a szakmában vannak, megkérdezték a véleményüket. Mindenki mondta, hogy a művészet az, amiből nem lehet megélni, de bennem volt egy dafke érzés, hogy sokan ezt mondják, de én majd másképp csinálom. Talán ez az a gondolat, ami azóta is végigkísér.

Ez egy nagy beteljesülés, hogy 2018-19-ben ez megfordult, és rád találtak nagy galériák?

Igen, emiatt nagyon boldog is vagyok, ez az első hosszú távú projektem, amit sikerült teljes egészében megvalósítanom.

Van, aki azt mondja, hogy ezzel az ugrással 32 évesen olyan szintre jutottál, mint mások csak 50 éves korukra Magyarországon. Mit gondolsz ezzel kapcsolatban?

Soha nem szeretek esélyeket latolgatni. Megteszem a lehető legtöbbet, ami tőlem telik, és várom, hogy mi lesz a világ reakciója arra, amit letettem az asztalra. Nem tudom, hogy mi a kifutása ennek a dolognak, ez számomra is egy olyan új helyzet, ami az elmúlt két évben történt, amivel még barátkozom. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy mindig egy lépcsőfokkal feljebb tudjak lépni. És ez nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy drágábbak legyenek a képek, vagy jobb helyeken legyenek a kiállítások, hanem minőségbeli ugrást is szeretnék, a munkáim egyfajta növelését, a jelentőségüknek egyfajta nyomatékosítását. Folyamatosan ez mozgat engem, hogy az a potenciál, az a lehetőség, amit kaptam, azt hogyan tudom visszaforgatni a saját munkáim számára. Gondolkozom nagyobb projektekben, például esetleg egy objektum létrehozásában. Ennek a lehetőségét meg eszközeit járom körül. Szeretnék kerámiával is dolgozni, esetleg egy nagyobb kemencét beszerezni, amivel nagyobb munkákat tudok létrehozni. Látok lehetőséget, hogy az az infrastruktúra, amit számomra meg tudott mozgatni a galéria, még jobban be tudjam lakni.

A beszélgetésünk során többször utaltál egyféle elfordulásról Magyarországtól. Jól érzem, hogy eléggé eltávolodtál a hazai közegtől?

Igen, mindenképpen van egy elfordulás, de ez abból is fakad, hogy nem itthonról keresnek. Bennem nincs semmilyen sérelem ez ügyben, semmilyen rossz érzés. Nem az van, hogy Magyarországon nem szeretek kiállítani vagy projekteket csinálni, hanem egyszerűen amikor mérlegre teszem a dolgokat, és azt mondom, hogy van megkeresésem innen, onnan és amonnan, melyiket válasszam, akkor nem feltétlenül nyom a latban, hogy az egyik Magyarország, a másik meg külföld. Hanem mindig a legjobbat szeretném választani. Van bennem egy elfordulás, de ez inkább amiatt van, hogy több jelentkező van a világban, amiért én nagyon hálás vagyok. Volt Magyarországon jó pár egyéni kiállításom is, és ezek nem feltétlenül voltak profitábilisak. Többet kellett vele dolgozni, mint amennyire ez az egész dolog megérte. Voltak olyan egyéni kiállításaim, ahová 30 ember eljött a megnyitóra, és ennyi. Ez nagy kontrasztban áll azzal, amit a külföldi kiállításaimmal kapcsolatban tapasztalok. Számomra is jó, ha van egy érdeklődő közeg, és a magyar piac szűkössége, illetve a kevés szereplő miatt egy magyarországi kiállítás nem tudja felvenni a versenyt a külföldivel.

Mindent egybevetve Európában van képviseletem, van egy galéria, amelyik az ázsiai piacon képvisel, illetve még nyitva hagytam egy kérdést, hogy ha találok olyat, aki szimpatikus, és akikkel hosszú távon szeretnék együtt dolgozni, akkor az amerikai piacon is lenne egy.

Ott már vannak érdeklődők?

Igen, szerencsére. Ez egy nagy dilemma számomra, hogy három évvel ezelőtt egy amerikai megkeresésre egyből igent mondtam volna, most viszont azt érzem, hogy a kapacitásom lassan kezd fogyni, hogy hány kiállítást tudok megcsinálni egy évben. Jól szeretném megválasztani ezt az utolsó együttműködésemet, ami a nemzetközi piacon hosszú távon kitarthat. Nem akarok belemenni olyan kapcsolatokba, amiket építek, és rövid időn belül úgy érzem, hogy a végére értem. A külföldi művészeti piac nagyon sokrétű, nagyon rétegzett. Nagyon nagy különbségek vannak a galériák között. Kaptam több megkeresést több szintről is, de még nem éreztem azt, hogy azzal a galériával, akikkel hosszú távon szeretnék együttműködni, azzal összehozott volna a sors. Ez történhet amiatt is, hogy látom, hogy vannak olyan galériák, amelyek egy másik galéria sikerén szeretnének valamilyen módon kapcsolatba kerülni a gyűjtőkkel. Ha ezt érzem, hogy nem hozna újabb ismertségeket, kapcsolatokat, hanem csak elvenne a másik kettőtől, akkor ezt úgy érzem, hogy meg sem tehetem a másik két kapcsolatommal.

Ez egy bizalmi kérdés, és még nem jött meg az a galéria, amelyikre jó szívvel rá tudnám bízni a munkáimat.

Az nem is fontos, hogy legyen magyarországi galériás képviseleted?

Nem igazán. Persze az ember szeret itthon is kiállításokat csinálni, de ez olyan projekt, ami inkább szívügy, mint szakmai kritérium. Lesz is ilyen kiállításom itthon a közeljövőben. Viszont azt is érzem, hogy van egy üvegplafon, amit a magyarországi műkereskedelem, illetve piac tud biztosítani egy művésznek. Legalábbis én így tekintek erre, de lehet, hogy nem jól látom. A világban ez az üvegplafon nem ott van, vagy nem is létezik. Emiatt van bennem egy olyan dilemma, hogy az embernek a szívére kell hallgatni, vagy felelősséggel tartozik azok felé a csapatok felé, akik együtt dolgoznak vele. Kicsit át kellett állítanom az agyamat is, hogy már nem egyénként, hanem egy közösség részeként funkcionálok, illetve üzleti partner vagyok más jogi személyeknek, galériáknak, csapatoknak.

Volt olyan, amikor azt gondoltad gyerekkorodban, hogy világhírű festő leszel, és ez a te utad? Motivál egyáltalán, hogy te legyél az a nagy név?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Ez egy olyan szempont, ami az embert mindig mozgatja, de nem ez az elsődleges cél. Ezzel a gondolattal jó eljátszani, jó így tekinteni magamra egy játék keretén belül, amikor ott állok a vászon előtt, és elképzelem, hogy ez majd hová fog kerülni, és abból valami megvalósul. Az első tanárom az egyetemen, Kovács Attila mondta, hogy ha a falu legjobb művésze akarsz lenni, akkor nem leszel a falu legjobb művésze, viszont ha az ország legjobb művésze akarsz lenni, akkor lehetsz a falu legjobb művésze. A célt mindig valahol távolabb kell kitűzni, mint amit valójában meg akarsz ugrani. Ez volt az egyik olyan mondás, ami nagyon hamar szöget ütött a fejembe, és azt éreztem, hogy akkor ezek szerint nekem a nemzetközi léptékekkel kell gondolkoznom ahhoz, hogy Magyarországon egyáltalán labdába rúgjak. Vagy nekem a világ legjobb művészével kell párharcot vívnom, fejben legalábbis, vagy a saját kis gondolatvilágomban, hogy abba a közegbe kerüljek, amelyikben ő van.

Ez mindig egy eszköz arra, hogy az ember mindig jobbat és jobbat préseljen ki magából.

(Címlapkép és interjúképek: Mohai Balázs)

NEKED AJÁNLJUK
A legfontosabb hírek, a napi hírzaj nélkül.
Elindult a Pénzcentrum heti hírlevele, a Turmix.
HR BLOGGER
vezetoi-coaching  |  2022.01.26 09:06
  1. Nagyon nehéz pejsliből különbséget tenni méltóság és tisztelet között. Amikor a különbségre ké...
perfekt  |  2022.01.26 08:26
Tanulmányozva a mérleget, gyakran találkozhatunk a forrásoldalon a céltartalékokkal. Mindig felvetőd...
hrdoktor  |  2022.01.24 04:55
Amikor heti ritmusban vagy egy héten belül is változik a munkarendje, önt is fenyegetheti az egészsé...
legacykft  |  2022.01.21 18:45
Mindannyian boldog életről álmodunk. A boldogság élménye azonban mindenkinek mást jelent, mondhatnák...
coachco  |  2022.01.18 16:34
Hetvenhét éve annak, hogy felszabadult a budapesti gettó. Ezt a hírt hallva eszembe jutott az a pár...
Erről ne maradj le!
NAPTÁR
Tovább
2022. január 28. péntek
Károly, Karola
4. hét
KONFERENCIA
Tovább
Private Investor Day 2022
Mibe fektessünk 2022-ben? Tippek, elemzések, befektetési ötletek profiktól, Neked! Február 24-én online.
EZT OLVASTAD MÁR?