Titkok a hálapénzről: a többség rosszul gondolja?

1999 februárjában, 2003 júniusában és 2007 novemberében országos reprezentatív kutatás során kérdeztük a hálapénzről a felnőtt magyar lakosságot. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a kérdezettek szoktak-e hálapénzt adni, illetve, hogy szerintük tíz beteg közül hány ad háziorvosának, illetve kórházi kezelőorvosának (a következő szakmák esetében: szülész, belgyógyász, sebész, szemész, gyermekorvos, pszichiáter).

A lakosság szerint eltérő mértékben változnak a hálapénz-adási szokások a háziorvosok, illetve a kórházi orvosok esetében. Azt találtuk, hogy a megkérdezettek negyede szokott háziorvosának hálapénzt adni, ami a 2003-as adathoz képest (21%) kismértékű növekedést mutat. Ugyanakkor sokkal többen (55%) gondolják azt, hogy mások szoktak hálapénzt adni a háziorvosnak. Ez az érték azonos az 1999-ben mért értékkel. A 2007-es eredmények szerint megnövekedik a hálapénz-adás esélye, ha a páciens nő, idős (60 év feletti) és/vagy nyugdíjas, valamint egyenesen arányos a beteg egyéni keresetének növekedésével, kivétel ez alól a mintában legmagasabb jövedelemmel rendelkező legfelső ötöd.

Az emberek kétötöde szerint a hálapénz nem tekinthető megvesztegetésnek, 30%-a szerint a hálapénz korrupciónak minősül, bármikor is adják azt, s 27%-uk véli úgy, hogy csak az előre adott hálapénz korrupció. Az, hogy a megkérdezettek mindössze 3%-a nem választotta egyik felkínált válasz-alternatívát sem, arra utal, hogy a társadalomnak határozott, de láthatóan eltérő elképzelése van a kérdésről.

Ha igaz, hogy a hálapénz a hálaérzet kifejeződése, akkor a "leghálásabb" természete - csakúgy mint 2003-ban - a budapestieknek van, de kizárólag a háziorvos iránt, a kórházban nincs területi eltérés a hálapénzt adók között. Budapesten az országos átlaghoz (25%) képest a lakosok közel kétszerese (48%) ad a háziorvosnak hálapénzt, és több mint felük úgy érzi, hogy a hálapénz nem a korrupció egy formája. Az országos átlag 40%.

Az orvosi paraszolvencia az 1950-es években terjedt el Magyarországon, maga a hálapénz - ellentmondásoktól feszülő - kifejezése is ekkortól került át a mindennapi nyelvhasználatba. Sokan úgy vélik, hogy a jelenség az egészségügyi szolgáltatás szocialista államosításának, és az elmúlt évtizedekben kialakult hiánygazdálkodásnak a terméke. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a szocialista blokk többi országában sehol nem terjedt el a hálapénz - illetve csak a 70-es évek végén, 80-as évek elején - olyan mértékben, mint nálunk, és a mai napig nem érte el a magyarországi léptéket.

A rendszerváltás előtt a hatalom szemet hunyt a paraszolvencia felett, hiszen a hiánygazdaság az élet más területein is hasonló gazdasági mintázatokat hozott létre. 1990 után a kérdés először Gógl Árpád (Fidesz) minisztersége alatt került a középpontba. A tárca nagy lendülettel látott neki a jelenség feltérképezésének, a miniszter által életre hívott Hálapénz Bizottság javaslatokat is adott, amelyek azonban nem estek egybe a kormányzat elképzeléseivel. A kezdeti lelkesedés lelohadása után Gógl úgy nyilatkozott, hogy legalább annyi idő kell hálapénz felszámolásához, mint amennyi a kialakulása óta eltelt.

2003-ban Kökény Mihály (MSZP) minisztersége idején robbant ki az eddigi legnagyobb botrány a témában: a www.halapenz.hu honlap megjelenése. A szülészorvosok "tarifáit" közlő internetes fórum nyomán 2004 januárjában a tárca programot hirdetett a paraszolvencia felszámolására, amelyben az esetleges legalizálás - pl. megadóztatás - is felmerült. A Magyar Orvosi Kamara ekkorra datálható állásfoglalása szerint a hálapénz - amellett, hogy a beteg háláját fejezi ki - a társadalom véleményét is jelzi az orvosok megalázó fizetéséről. A miniszter későbbi nyilatkozataiban - csakúgy, mint korábban Gógl - már kizárólag a tarifaszerű, kikényszerített paraszolvencia ellen emelte fel a szavát.

A paraszolvencia elleni küzdelem leghangsúlyosabban az SZDSZ programjában jelent meg az elmúlt években. A liberális párt kormányzati helyzetben is a co-payment - a beteg részleges, közvetlen költségvállalása - mellett érvelt, és az egészségügyi reform többi eleméhez képest viszonylag könnyen préselte át a törvényhozáson a vizitdíj, és a kórházi napidíj bevezetését.

Európai összehasonlításban Magyarországon magasak a lakosság közvetlen egészségügyi kiadásai, tehát nem a járulékok formájában befizetett elvonások, igaz ebben döntően a gyógyszerárak (60 százalék erre megy el), és a fogászati kezelések (a költségek több mint egytizede) a felelősek, és csak kisebb részben a hálapénz. Az elmúlt években végzett becslések szerint hozzávetőlegesen 30 és 100 milliárd forint között költött a lakosság évente a hálapénzre.

Korábbi felmérések arra a következtetésre jutottak, hogy a hálapénz jelentősen koncentrálódik: az orvosok 10-15 százaléka nagyon sokat (pl. specialisták, vezető beosztásúak) 30 százalék sokat, 40 százalék keveset, 20 pedig semmit sem kap. A TÁRKI 1999-es felmérésének adatai alapján kikövetkeztethető, hogy átlagosan a nettó jövedelem másfélszeresét tehetik zsebre az egészségügyi dolgozók. Ez természetesen nagy szórás mellett jön létre: vannak olyanok, akik nem visznek haza mellékes juttatást, és vannak, akik a jövedelmük öt-tízszeresét is megkapják feketén.