Indul a devizahiteles háború?

Rejtélyes casus belli

A háború kirobbantó okáról csak találgathatunk. A harciasabb fél hangosan ordítozik és verbális hadüzeneteket küld. A védekező álláspontot elfoglaló fél viszont még a reggeli kávéját issza, és ha megkérdezik az ügyről, az együttműködés fontosságát hangsúlyozza. A támadó és a megtámadott tökéletesen eltérő dimenzióban mozog. A nyaralási szezon végeztével egyikük a választási kampányba, másikuk a normál üzletmenetbe csöppent bele. A bankok és talán az egész ország szerencsétlensége, hogy míg normál üzletmenettel nem lehet megszelídíteni a kampányt, a kampánnyal irgalmatlanul meg lehet vadítani a normál üzletmenetet. Úgy, hogy abban ne legyen köszönet. A konfliktus új, háborús szakaszának kiszámíthatatlansága tehát először is abból fakad, hogy a két fél képtelen megérteni egymást. A meg nem értés többé-kevésbé mindkettejük részéről szándékos lehet.

A szakmaiság ezért most már nevetségesen gyámoltalan értelmezési keretnek tűnik. A racionalitás talaján maradva esélytelen megmagyarázni, már megint mi bosszanthatta fel úgy a kormányt, hogy mindenféle ultimátumokat küldözget. Gondoljunk csak bele, hogy indult ez az egész! Júliusban a Kúria hozott egy döntést, amelyből kiderült: jogi értelemben a devizahitel nem semmis, a szerződés továbbra is hatályos. Az OTP "mindössze" annyit vétett, hogy a devizahitel költségei között a THM-ben és a gyakorlatban érvényesítette, sőt tágította, a papíron lévő felsorolásában viszont nem említette meg az eladási és a középárfolyam különbségét, az árfolyamrést. Hogy a devizahitelek eltörlése szóba sem került, az természetesen mérhetetlenül felbőszítette a devizahiteleseknek minden földi jót ígérő illuzionistákat, táltosokat és javasasszonyokat, így a rájuk fél füllel mindig odafigyelő kormányt is. Pláne, hogy még Orbán Viktor házát is megkörnyékezték.

Három hónapja még egy szó sem esett devizahiteles csomagról, sőt nem egyszer hallhattuk, hogy az árfolyamgát jó és végleges megoldás a belépők számára. A Kúria döntését megelőző szélcsend aztán a nyár kellős közepén kormányzati nyilatkozatok sokaságába csapott át. Elkezdtek füstölni a szerkesztőségben a billentyűzetek, halmozódni a devizahiteles excelek, szaporodni a telefonhívások. Elsősorban annak köszönhetően, hogy míg az egyik nyilatkozat csak a devizahitelenként havi néhány száz forintról szóló árfolyamrés eltörlését, a másik már a néhány ezer forint sorsával kapcsolatos banki kamatemelések orvoslását, a harmadik pedig a folyósítás óta bekövetkezett, havi több tízezres többletterhet jelentő árfolyamemelkedés eltüntetését ígérte. Persze nyíltan és egyértelműen sosem, csak célozgatva, ködösítve, üzengetve. Míg az egyik politikus csak a lakáscélra felvett hitelek kezelését szorgalmazta, a másik azt hangsúlyozta, hogy mindazoknak jár a segítség, akiknek a lakása hitelbiztosítékként veszélybe kerülhet. Egyik nap a devizahitelek azonnali forintosításáról, a másikon fokozatos, öt év alatt történő kivezetéséről volt szó. Káosz volt az is, káosz a mostani helyzet is, de legalább egyértelmű: a kormány magasról tesz az eddigi tárgyalásokra, jöhet az újabb végtörlesztés, vagy valami hasonló.

Az egymásnak is ellentmondó nyilatkozatok dacára nagyjából úgy folytak az egyeztetések egészen mostanáig a bankokkal, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A kormány úriember módjára megvárta a másik fél javaslatát, amit a múlt héten át is vett. A Fidesz frakcióülésén azonban kiborult a bili. Hogy egy időközi választás, egy újabb szűk körű devizahiteles megmozdulás vagy a helyi képviselők szava váltotta-e ki, nem tudni. Tény azonban, hogy a bili tartalma nagyon büdös. Már nem is bíbelődnek azzal, hogy megmagyarázzák, miért menjen a fenébe a bankszövetség a múlt héten benyújtott két devizahiteles javaslatával. Talán örökre rejtély marad az is, miért állhatott ki Patai Mihály a nyilvánosság elé a múlt héten, bejelentve: több százmilliárdos terhet vállalnak a következő évekre a bankok, jelentősen csökkentve a devizahitelesek terheit. Úgy hírlik, a kormánynak valahogy nem jött ki az a bizonyos több százmilliárd a bankszövetség csomagja alapján, illetve nem tetszett neki a bankok - valljuk be, elég necces - kérése, miszerint a résztvevő ügyfelek a programért cserébe lemondjanak a korábbi szerződéses jogviszony, vagy annak egyes elemeinek megtámadásának jogáról.

Hogy egészen pontosan mi nem tetszett a kormánynak, talán mellékes is. Eleve volt egy olyan érzésünk, hogy az eddigi tárgyalások csupán Orbán Viktor két, nyaralás közben elejtett fél mondatán alapultak. Az egyik úgy hangzott, hogy a devizahiteleket el kell tüntetni, a másik úgy, hogy senki sem járhat jobban annál, mintha forinthitelt vett volna fel. Mivel minden hitelszerződés más, ráadásul a forinthitelek nagy része eleve államilag támogatott, képtelenség megtalálni az egyenértékest a forint- és devizahitelek között, a második kívánalom igazságosan megvalósíthatatlan. Maradt tehát a devizahitelek egyszeri vagy fokozatos, nem túl nagy törlesztőrészlet-csökkenést jelentő forintosítása, ami mindennek nevezhető, csak "mentőcsomagnak" nem. A hiteleseknek ugyanis a devizanem valószínűleg teljesen mindegy, még a szovjet rubelnek is örülnének, ha a törlesztőrészletük hirtelen 20-30%-kal csökkenne, az árfolyamkockázatot pedig valaki más átvállalná tőlük. A bankszövetség "mentőcsomagjában" azonban semmi ilyen szépség nem volt. Hogy pontosan miről volt szó benne, arról viszont mélyen hallgattak a bankok, a nyilvánosság támogatásától eleve megfosztva magukat. Most vethetnek magukra.

Mi lesz most?

Hogy ezek után mi fog következni, azt talán jobb is, ha nem látjuk előre. Nem vagyunk Csányi Sándor, aki a bankszövetség javaslatáról szóló kérdésre hétfőn olyan választ adott, aminek (nyilván nem véletlenül) köze sem volt a bankszövetség javaslatához, inkább feltehetőleg az általa már akkor legvalószínűbbnek tartott forgatókönyvről szólt. Ugyanarról, amiről most Orbán Viktor beszélt a rádióban: a bankok viseljék az árfolyamváltozások miatti teher nagy részét. Ez ugyanis nagyjából annyiba kerülne a bankoknak, amennyit Csányi mondott: 900-950 milliárd forintba. Ez a bankok tőkéjének a harmada, válság előtti utolsó három évük (2006-2008) nyeresége. Az OTP-re jutó rész a bank másfél évi nyereségét vinné el, ezért az intézmény túlélné, külföldi versenytársainak egy részénél azonban talán még a kivonulás költségénél is nagyobb egyszeri teherrel járna. Ehhez képest még a Magyar Nemzeti Bank örökös árfolyamgátról szóló javaslata is szúnyogcsípés lenne nekik, amennyiben a bankok (rögzített árfolyam feletti kamatrész) és az állam (rögzített árfolyam feletti tőke+árfolyamkockázat) közötti tehermegosztáson alapulna. Lehet, hogy végül ez lesz a bankok számára a legvonzóbb forgatókönyv. Csakhogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák - a kormány valószínűleg most már senki javaslatcsomagjából nem merít ihletet.

Nem gondolhatjuk, hogy a kormány mostani ultimátuma komoly, és hogy bármilyen értelmes eredményt vár a bankoktól november 1-jéig. Egyszerűen úgy döntött, hogy politikai megoldást választ, miután az eddigi mentőcsomagok nem teljesítették azt a követelményt, hogy mind szakmailag, mind politikailag megállják a helyüket. A bankszövetség csomagja az utóbbi szempontból hibádzott, de nagyon. A politikai megoldás azonban drámai következményekkel fenyeget, ráadásul forintgyengítő hatása miatt annál nagyobb lehet a költsége, minél később hajtják végre. Miért kell várni újabb két hónapot? Lehet, hogy a kormány tényleg ezt akarja, hogy aztán már tényleg óriási bukó legyen a forintosítás? Jóhiszeműségünket megőrizve sem jut most jobb az eszünkbe.