Ingatlanba menekítik a nyugdíjra szánt pénzeket: megoldás vagy zsákutca?

Egy nemrégiben készült felmérés szerint a britek az elmúlt két esztendőben átlagosan 7500 fontot költöttek felújításra és bővítésre. Ez havi szintre lebontva személyenként 311 fontot jelent, vagyis majdhogynem a dupláját annak az összegnek, amit a munkavállalók a vállalati nyugdíjalapokba fizetnek be.

A megkérdezettek több mint fele úgy vélekedett, hogy a most megszerzett ingatlant, ingatlanokat a későbbiekben szeretné tovább értékesíteni, és egy kisebb ingatlanba való költözés mellett, a kettő különbözetéből származó jövedelemből egészíteni ki a nyugdíjakat.

A döntéshozók számára még inkább elgondolkodtató, hogy bár csak a megkérdezettek mintegy fele határozott már ilyen formában megtakarításainak elhelyezéséről, csupán 28 százalékuk vallja úgy, hogy az ingatlant semmilyen formában nem alkalmazná arra, hogy ezáltal pótlólagos jövedelemforráshoz jusson.

Az ingatlan mint nyugdíj-előtakarékossági forma az elmúlt évtizedben, vagyis az ingatlanárak szárnyalásával jelent meg, a folyamatosan növekvő árak ugyanis a konzervatív befektetési eszközöket előnyben részesítő vállalati alapoknál nagyobb mértékű hozamot biztosítottak.

A rendszer most az ingatlanárak folyamatosan növekedésének megállásakor némileg inogni látszik. Több nyugdíj előtt álló is végletekig eladósodott, a saját ingatlanra bejegyeztetett jelzálog összegéből pedig kiadásra szánt ingatlanokat vásárolt. Most, a piac lassulásával, az albérletek iránti kereslet is némileg csökken, amely lefelé nyomja az egyébként rendkívül magas bérleti díjakat, nehéz helyzetbe hozva a befektetési céllal vásárlókat.

Arra, hogy a nyugdíjalapok helyett ingatlant választók jól döntöttek-e egyelőre nincs meg a válasz, a bizonytalanság azonban egyre fokozódik. Ez annak a faktornak tudható be, hogy az ingatlanbefektetés esetében mindenki saját kockázatára vásárol, így az ingatlanbefektetésekből származó hozamra, de még a befektetett tőkerészre sem vállal senki garanciát.

Hazánkban jelenleg nem találkozhatunk hasonló jelenséggel, de ez a hiány nem az öngondoskodás szerepének jelentéktelenségéből fakad. A nyugdíjrendszer ugyanis önmagában itthon sem képes megteremteni azon életszínvonal fenntarthatóságának lehetőségét, melyet a munkavállaló még aktív éveiben elért.

Az ingatlanba való meneküléshez azonban szükséges egy olyan piaci boom, mely az elmúlt években Nagy-Britannia piacát jellemezte, illetve szükség van hozzá a buy-to-let szektor kialakulására, amelyre a rendkívül magas tulajdoni arány nem ad lehetőséget, a hazai albérleti piac szűknek mondható.

Az ingatlan nyugdíj-előtakarékossági eszközként való alkalmazására az örökjáradék konstrukciókon keresztül van lehetőség, tehát az ingatlan járadék fejében való értékesítésén. Elképzelhető persze az is, hogy a nagyobb lakás kisebbre cseréléséből szerezzünk jövedelmet, ezt azonban korántsem lehet tudatos előkészületnek nevezni, inkább egy adott időben meghozott racionális- vagy kényszerlépésnek.

A felújításra és bővítésre költött összegekkel kapcsolatban pedig elmondható, hogy hazánkban bár a felújításnak szerepe van a lakások eladhatóságában, a túlkínálatos piacon ez főként nem az árakban, hanem az értékesítési idő hosszában érzékelhető.