Vészjósló figyelmeztetést kapott Magyarország az új uniós pénzekről: durva következménye lesz, ha nem változtatunk

2026 őszén már tisztán látszik, hogy a bő egy év múlva induló új uniós költségvetési időszakban az Európai Unió fejlesztéspolitikai logikája jelentősen átalakul. A támogatások felhasználását a brüsszeli intézmények egyre szorosabban kötik össze mérhető eredményekkel és reformokkal. Emiatt a jövőben már nem lesz elég csupán lehívni a Magyarországnak járó forrásokat. Ha a támogatások mögött nincs jól működő intézményrendszer és érdemi stratégiai tervezés, az uniós pénz nemhogy gyorsítaná a felzárkózást, hanem egyenesen felerősítheti a meglévő területi egyenlőtlenségeket.

A magyar fejlesztéspolitika sikerét évtizedekig az alapján mérték, hogy a rendelkezésre álló keret mekkora részét sikerült lekötni és kifizetni, miközben a tényleges társadalmi és gazdasági hatások háttérbe szorultak. Baráth Etele javaslata ezt a logikát fordítaná meg. Először azt kell meghatározni, hogy milyen gazdasági és területi szerkezetet kívánunk elérni, majd ehhez kell hozzárendelni a megfelelő hazai és uniós forrásokat. Vagyis nem a kiírt pályázatoknak kell diktálniuk a célokat, hanem a stratégiának kell megszabnia, milyen beruházásokra van szükség.

A koncepció szakít azzal a hagyománnyal is, amely a területfejlesztésre puszta újraelosztásként vagy egyfajta segélyként tekint. Egy leszakadó térségnek nem azért kell támogatást kapnia, mert elmaradott, hanem fel kell tárni azokat az oktatási, infrastrukturális és közlekedési hiányosságokat, amelyek gátolják a gazdasági vérkeringésbe való bekapcsolódását. A rendszerváltás óta a nagyvárosok és a peremvidékek közötti szakadék nem tűnt el, a tartós gazdasági növekedés azonban elképzelhetetlen ezen térségek bevonása nélkül.

Ennek a megközelítésnek az alapja az úgynevezett integrált értéklánc. Ez azt jelenti, hogy egy-egy ipari beruházás – például egy új gyár – értékelésekor nemcsak a termelési adatokat kell vizsgálni, hanem azt is, hogy az adott térség infrastruktúrája képes-e fenntarthatóan kiszolgálni azt. Rendelkezésre áll-e a megfelelő víz- és energiaellátás, a képzett munkaerő, a lakhatás és az egészségügyi ellátás? A cél az, hogy a beruházások a helyi lakosság életminőségét is javítsák, ne csupán a statisztikákat javítsák.

Ehhez szorosan kapcsolódik a költségvetési gondolkodás átalakítása is. A javaslat szerint az államnak a hitel- és fejlesztési forrásokat elsősorban olyan területekre kellene fordítania, amelyek hosszú távon növelik a gazdaság jövedelemtermelő képességét. Ebbe a körbe tartozik az oktatás és az egészségügy is, amelyeket nem pusztán működési kiadásként, hanem a térség munkaerő-megtartó képességét és humántőkéjét meghatározó, hosszú távú gazdasági beruházásként kell kezelni.

A tervek megvalósításához a jelenlegi, szétaprózott rendszer helyett egy megerősített fejlesztéspolitikai koordinációs központra van szükség, amely képes összehangolni az ágazati döntéseket, a területi célokat és az uniós forrásokat. Ez nem feltétlenül jelent egy új minisztériumot, hiszen a korábbi intézményekben felhalmozott szakmai tudás megfelelő politikai felhatalmazással gyorsan mozgósítható lenne. Az elképzelés egy Nemzeti és Regionális Partnerségi Tervben csúcsosodik ki, amely egyetlen közös keretbe foglalná a digitalizációt, a zöld átállást, a gazdaságfejlesztést és a szociálpolitikát, bevonva a tervezésbe az önkormányzatokat és a civil szférát is.

Mindezekhez a forrásokat egy átlátható, közös stratégián alapuló Egységes Alap koordinálná. Bár egy ilyen integrált rendszer komoly tervezési kapacitást és világos felelősségi viszonyokat követel meg, hosszú távon elkerülhetetlen. Az Európai Bizottság ugyanis egyre inkább társbefektetőként lép fel, amely a szabályos költekezés mellett a valós eredményeket is számonkéri. Az unió változó szabályai tehát akkor is ebbe a hatékonyabb, stratégiavezérelt irányba terelik Magyarországot a következő ciklusban, ha a hazai intézményrendszer magától lassabban mozdulna.