Kiderült, ez lehet a magyar gazdaság legnagyobb rákfenéje 2025-ben: nem látszik, merre a kiút

Mindezt a korábbi kormányok is felismerték! Már a Kádár korszakban kiemelten támogatták a kemény valutát „termelő” cégeket, s az export ösztönzése folyamatosan a gazdaságpolitika fókuszában maradt. Ennek egyik fontos lépése volt az Eximbank megalapítása 1994-ben. A folyamatos támogatás ellenére (amit 2007 után az EU források is segítettek) a hazai KKV-k export képessége alig javult, amit jól mutat, hogy bár a Baross Gábor újraiparosítási program keretében 1 200 milliárd Ft támogatott hitelt vettek fel a hazai vállalkozások, a Demján program keretében (1 410 milliárd Ft keretösszeggel) ismét előkerült a kérdés.

Habár nemzetgazdasági értelemben a Baross Gábor program nem érte el a kitűzött célt, mégis a Demján program szinte ugyanazokkal a célokkal indul, s ezekkel kíván „repülőrajtot” adni a magyar gazdaságnak.

A Magyarországon működő, érdemi tevékenységet folytató 250 ezer cégből 11 600 külföldi tulajdonú. A cégek 9%-ának volt kivitele, a többi vállalkozás nem lépte át az exportképesség küszöbét. Ezen belül a magyar többségi tulajdonú cégek 80%-ot tesznek ki. Ugyanakkor az export árbevételen belül az arány éppen fordított. Emellett a hazai cégek mindössze 8%-ának volt exportja, míg a külföldiek esetében a megfelelő arány 37%.

A magyar feldolgozóipari cégek közel 19%-a, míg a többi szektor hazai cégeinek 5-6%-a exportál (kivéve az építőipart, ahol 3% az arány). Az építőipar gyenge teljesítménye annak is köszönhető, hogy az elmúlt években az állami beruházások elszívták a kapacitásokat.

A külföldi vállalatok esetében is a gyártás dominál (a cégek 73%-a termel külföldre is), de magas az arány a mezőgazdaságban (41%), a kereskedelemben és a szolgáltatásban (33%), valamint az energia szektorban és az építőiparban (18-18%) is.

Habár kedvezőnek tűnik az exportáló hazai cégek magas aránya az összes exportáló vállalkozáson belül, a képet árnyalja, hogy ezek 72%-a mikróvállalat (<10 fő), 20%-a pedig kisvállalat (10 és 49 fő közötti). A középvállalatok (50 és 249 fő között) súlya 7%, a nagyvállalatoké pedig 1%. A külföldi tulajdonú, kivitellel rendelkező cégek 28%-a mikróvállalkozás, 39%-a kisvállalat, 22,5%-a középvállalat, míg a maradék 10,5% nagyvállalat.

Összefoglalva: a hazai exportáló cégek kicsik, a külföldiek jellemzően sokkal nagyobbak. Ennek oka, hogy a külföldi tulajdonú, kivitelre termelő cégek a nagyobb létszámból fakadó bérköltség alacsony szintje és a kedvező adózási feltételek, esetleg a logisztikai előnyök miatt települtek ide.

Jellemzően a külföldi nagyvállalatok nagyobb bért fizetnek (igaz gyakran három műszakot és hétvégi munkát követelve ezért), de általában nem itt végeznek kutatás-fejlesztést, és tapasztalatok alapján a magyar beszállítóknak sem adnak sok bekapcsolódási lehetőséget. Kis, nyitott gazdaságként nehéz versenyképes vállalatokat kitermelni, de pozitív példák azért akadnak (gyógyszeripar, vegyipar, bankszektor, informatika stb.). Ugyanakkor mérlegelni kellene, hogy a jelenlegi világgazdasági paradigmában (kereskedelmi háború, vámemelések, rövidülő ellátási láncok) mennyire és hogyan lehet állami támogatásokkal a magyar KKV-kat exportképessé tenni! Másrészt az is megfontolandó, hogy szükségesek-e olyan nagy foglalkoztatók (jelentős állami ráfordításokkal való) hazánkba vonzása, amelyek lényegesen jobban kitettek az iparági sokkokra, s amelyek elszeparált szigetekként működnek hazánkban.

Persze kisebb cégek esetében a növekedéshez idő kell, amit nem lehet megspórolni! A hosszútávú építkezést nem lehet kevés kézben összpontosítani (az állam által kiválasztott fejlesztésre „érdemes” cégek köre, alias „nemzeti bajnokok), mivel ez egy idő után tisztességtelen versenybe, esetleg korrupcióba, de legalábbis nem optimális gazdasági helyzethez vezet. A sok szereplős verseny hatása nem pótolható, ezért érdemes volna valóban a hazai kkv-kra helyezni a hangsúlyt a jelenlegi, óriáscégek által dominált exporttámogatásokhoz képest.