Hatalmasat buknak az adófizetők a magyar stadionokon: ezért nem érdekli a klubokat, ha mégsem megy ki senki a meccsekre

A közgazdászok körében régóta vitatott kérdés, hogy érdemes-e közpénzből sportlétesítményeket építeni, mivel a tapasztalatok szerint az adófizetők ritkán látnak ebből gazdasági hasznot. Magyarország kiváló példát szolgáltat a jelenség vizsgálatára, hiszen az elmúlt tizenöt évben az NB I-es labdarúgóklubok szinte mindegyike új, teljes egészében államilag finanszírozott stadiont kapott. A fő kérdés azonban az, hogy az új létesítmények valóban tartósan több nézőt vonzanak-e a lelátókra.

Az adatok alapján az új stadionok átadásának évében, valamint az azt követő két-három szezonban a látogatottság egyértelműen megnő. Ezt a jelenséget szaknyelven nászutas-hatásnak nevezik, hiszen a szurkolók és az érdeklődők kíváncsiak az újdonságra, így olyanok is kilátogatnak a mérkőzésekre, akik korábban nem tették. A meglepő csupán az, hogy ez a lelkesedés milyen gyorsan elillan, öt szezon elteltével ugyanis a nézőszám drasztikusan visszaesik, és sok esetben alig haladja meg a régi stadionok korszakában mért szintet.

EZ IS ÉRDEKELHET

Valóban belerokkanna Magyarország az olimpiarendezésbe? Megszólalt a sportközgazdász – óriási tévedésben van a többség

Egyetlen kérdés, amely képes pillanatok alatt két, egymással szinte kibékíthetetlen táborra szakítani a magyar közvéleményt: kell-e Magyarországnak olimpia?

A kihasználtsági mutató – vagyis az, hogy egy átlagos mérkőzésen a férőhelyek hány százaléka foglalt – az első idény után érdemben már nem javul, sőt, több klubnál kifejezetten romlik. Ennek egyik fő oka, hogy az újonnan épült arénákat a reálisan elvárható közönségigénynél jóval nagyobbra tervezték. Debrecenben például a befogadóképesség a duplájára nőtt, miközben a nézőszám visszaesett, így a Nagyerdei Stadion napjainkban alig húszszázalékos kihasználtsággal működik.

A visszaesés nem a véletlen műve. Ha egy klub nem a saját tőkéjéből építkezik, és a jegyértékesítésből származó bevétele a teljes költségvetésének mindössze két százalékát teszi ki, akkor egyszerűen nem érdekelt a szurkolók toborzásában, a marketingben vagy a mérkőzésélmény javításában. Mivel az állam állja a költségeket, az egyesületek nem vállalnak pénzügyi kockázatot. Ez a gyakorlat sokkal jobban emlékeztet az észak-amerikai profi ligák közpénzalapú modelljére, mint a nyugat-európai rendszerre, ahol a vegyes finanszírozás miatt a klubok is közvetlenül érdekeltek a gazdasági sikerben.

A jövőbeli állami sportberuházásoknál érdemes lenne olyan finanszírozási struktúrákat alkalmazni, amelyek a klubokat is rászorítják a látogatottság hosszú távú növelésére. Ilyen megoldás lehetne a bevételarányos visszafizetési kötelezettség vagy a jegybevételekhez kötött állami támogatás. Ha a rendszer változatlan marad, az adófizetők továbbra is csupán rendkívül drága, ám rövid távú látványosságokat fognak finanszírozni.