Balásy Zsolt: Magyarország a szerb tévútra lépett, csúnyán megbuktunk a gazdasági stresszteszten

Pénzcentrum: Elég aggasztó inflációs adatokat közölt a legutóbb a KSH, és Nagy Márton is kezdi elengedni, hogy itt már ősszel egyszámjegyű infláció lehet. Szerinted összességében mekkora slamasztikában lehet most a magyar gazdaság?

Balásy Zsolt: Én nem az inflációs számokat kötném közvetlenül össze a slamasztikával. Persze, azt is utáljuk, de nem feltétlenül az a baja egy gazdaságnak, hogy kicsi, vagy nagy az infláció – főleg amikor az egész világon meg Kelet-Európában is magas volt, nem csak nálunk. Hanem, hogy mi az oka.

Korábban láthattunk kétszámjegyű inflációkat is a régió országaiban, viszont az a különbség, hogy ott immár eltűntek ezek a számok. A héten jött ki például a lengyel inflációs adat, augusztusban még pont kétszámjegyű, 10,1 százalékos volt, de ettől még a lengyel gazdaság köszöni szépen, el fog dübörögni. Úgyhogy mindenképpen ketté kell választani a pénzromlást és a magyar gazdaság egyéb, sokkal nagyobb problémáit. Igen, az infláció év végére nagyon valószínű, hogy vissza fog jönni egyszámjegyűre, azzal nem lesz gond, de nem is ez a legnagyobb bajunk jelenleg – csak ezt látja a választó, nem az okait.

Korábban hozzászoktunk az alacsony inflációhoz, ezért is fájhat most sokaknak ez a magas, amit rengeteg egyszeri tétel okozott a nagyvilágban 2020 és 2022 között. Érdekes egyébként, hogy durván egy évtizeden keresztül pont, hogy az inflációért küzdöttek a jegybankok, ez volt a negatív kamatok kora – de megjegyzem, semmit nem értek vele. Most pedig a magas kamatokkal próbálják felvenni a harcot ellene, de az sem segít sokat a helyzeten. Nem attól jön le az infláció, hogy egekben a jegybanki alapkamat, hanem szimplán a bázishatás miatt: feltételezhetően nem lesz még egy energiaár-sokk és a COVID utáni löket sem következhet be ismét, amikor felborult a kereslet-kínálat egyensúlya.

Viszont Magyarország szempontjából aggasztó, hogy az elmúlt évek gazdasági stressztesztjén csúnyán leszerepeltünk a sajátságos gazdaságpolitikai barkácsolással és részben ezért itt magasabb az infláció, mint Kelet-Európában. Azért aggasztó a magyar inflációs többlet, mert speciális, magyar gazdaságpolitikai lépések okozták. És ez a gazdaságpolitikai mentalitás marad velünk: mialatt az infláció az egész világon szépen leülepszik, 5-8 százalék környékére lassul Kelet-Európában is, addig azok az okok, amitől itt magasabb az infláció, mint Kelet-Európában, még közép- és hosszútávon is negatív irányba befolyásolhatják Magyarország helyzetét.

Én nem amiatt aggódom, hogy decemberre 10 százalék alatt lesz-e a magyar infláció, hanem azért, hogy ha ez nem sikerül, akkor annak ki lesz a felelőse. És ebben az esetben milyen további intézkedéseket hozhat a magyar kormány, amelyekről ugyanúgy ki fog derülni, hogy sokkal inkább inflációs többletet generálnak, mintsem segítenek.

Magyarországon januárban 25,7 százalékon tetőzött az infláció, Kelet-Európához képest folyamatosan volt egy 6-8-10 százalék körüli többlet. Ez az, ami miatt igazán aggódni kell. Hiszen, bár a 2010 és 2020 közötti időszak talán a hazai gazdaság legsikeresebb 10 éve volt, de az egész régióban ugyanez a fellendülés zajlott le, mi is nagyjából az átlagos eredményt hoztuk. Nincs magyar, lengyel, szlovák, cseh gazdasági csoda, kelet-európai konjunktúra van. Az olcsó munkaerő, az EU tagság, a globális konjunktúra és ennek okán az összeszerelőüzemek idetelepülése lódította meg az egész régiót.

Tehát mi történt? Magyarország ugyanazon az úton járt, mint Európa keleti része, ami tök jó. Viszont most ebben a stressztesztben borzalmasan leváltunk, miközben Kelet-Európa viszonylag könnyen megússza a globális inflációt és a háború hatásait, addig Magyarország maradandó károkat szenved, mert közben a gazdaságpolitika most már ijesztően letért a 2000 és 2020 közötti útról.

Újabban a spekuláló multikat is emlegetik az infláció okozói között. Te hogy látod, ennek a tényezőnek mekkora szerepe lehetett?

A multik mindenhol árspekulálnak, amit kordában tart egy jól működő piacgazdaság. Ha esetleg itt többet spekuláltak volna, annak az az oka, hogy a gazdaságpolitika szétverte a bizalmat. Vagy itt mohóbbak lennének ugyanazok a multik, mint mondjuk Lengyelországban? Nem hinném...

Nálunk a kétségbeesett vállalkozások – nem kell, hogy nagy multi legyen, lehet egy családi benzinkút is – attól rettegnek, hogy mikor jön a következő ársapka, különadó, vagy bármi hasonló. Nem lehet biztosan, hosszú távra tervezni, és ez itt a legnagyobb baj, ezt nem lehet a multikra fogni.

Alapjáraton itt is ugyanúgy viselkednének, mint az összes többi kelet-európai országban. Ha mégsem így tesznek, akkor meg kell kérdezni tőlük, hogy miért.

"Válság nélkül (!) sikerül összetákolni egy kiugróan és elképesztően magas magyar inflációt és léket ütni a költségvetésbe, majd utána kétségbeesetten megszorítani…" - írtad még a nyáron. Összességében mekkora válságot bárkácsoltunk magunknak? Merre lehet a kiút, és milyen messze vagyunk tőle?

Négy negyedéve van recesszió, mialatt a régió egyetlen más országában sem ilyen rossz a helyzet. De megint csak nem az a probléma, hogy a második negyedévben 0,3 százalékos volt a visszaesés az előző negyedévhez képest, hanem a hosszabb távon velünk maradó hatások, amelyeket ugyanúgy magunknak barkácsoltunk, mint a már említett inflációs többletet. Lehet azért aggódni, hogy „jaj most recesszió van, lehet, hogy én is elveszíthetem a munkámat”, de sokkal fontosabb, hogy az országnak milyen közép- és hosszútávú potenciálja van – hát, nem túl fényes.

Nagyon jó példa a különutasság veszélyeire Szerbia és Románia összehasonlítása is: a 2000-es évek elején még ugyanakkora volt a két országban az egy főre jutó GDP. Aztán mi történt? Románia rálépett az európai integrációs útra, Szerbia nem, inkább sajátságos, unortodox, orosz- és kínabarát úton járt. A két ország mutatói drasztikusan szétváltak, Romániában már közel kétszer akkora az egy főre jutó GDP, mint a szerb, miközben ugyanonnan indultak bő 20 évvel ezelőtt.

És az a baj, hogy most Magyarország esetében is azt látom, hogy nem az EU-integrációs úton maradunk, hanem szépen kopunk le róla, sodródunk a szerb irányba – vagy az infláció tekintetében a török-argentin-venezuelaiba.

Olyan ez a szituáció, mintha Nyíregyháza azt mondaná, hogy ő külön is nagyon jól elvan, és kiválna abból a Magyarországból, aminek a gazdaságát Budapest húzza és a nyugat-európai integráció. Az elmúlt két év gyakorlatilag erről szólt.

Nem amiatt kell aggódni, hogy negyedik negyedéve recesszió van, az a kisebbik baj, a nagyobbik azok a hosszabb távon is befolyásoló tényezők, amelyek a rossz gazdasági adatok mögött vannak.

Ahogy a 2010-es évekből látszik: ha a régiónak jól megy a sora, akkor Magyarországnak is. Számunkra az a jó, és egyetlen járható irány, ha Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovákiával és Romániával együtt szépen lassan integrálódunk Európába. Ezt még könnyű is lenne járni, nem kell ügyeskedni sem.

Korábban Pogátsa Zoltánnal beszélgettünk arról, hogy szerinte az uniós pénzek húzhatnák ki a magyar gazdaságot a csávából. Szerinted mennyire van jelentősége a támogatásoknak?

Rövidtávon van, ha üres a zsebed, és kapsz egy kis pénzt, az mindenképpen segít rajtad, tudsz venni valami kaját, aznap nem halsz éhen. De kaptunk uniós támogatást az előző ciklusokban is, aztán mi történt: ez oda vezetett, hogy kialakult egy olyan gazdaságpolitika, amelynek az eredményeit most látjuk. Úgyhogy ilyen szempontból nem biztos, hogy az EU-s pénzek nettó nyerők voltak a magyar gazdaságnak.

Ám megint csak nem az a fontos, hogy rövidtávon mi történik: mi lett volna, ha az elmúlt években nem kaptuk volna meg a GDP 4-5 százalékát uniós támogatásként? Megmondom, sokkal kevesebb térkő lenne... Nagyon rosszul költöttük el az uniós forrásokat.

Ha megkapnánk a pénzt, az nem azért segítene, mert megérkezik a számlára párezer milliárd forintnyi euró, hanem azért, mert azt jelentené, hogy mégsem sodródunk ki annyira Európából, ami már veszélyes. Jelezné, hogy még nem léptünk át teljesen a szerb útra, továbbra is stabilan lehet Magyarország EU tagságával számolni. Ellenben a most is zajló folyamatos vita egyértelműen arra enged következtetni, hogy nem jó irányba haladunk. Az nem kérdés, hogy elindultunk-e a szerb út felé, az viszont igen, hogy vissza tudunk-e még fordulni, és ha nem, akkor mi lesz a végén.

A covid előtti években jelentősen nőttek a reálbérek, sok magyar érezhette azt, hogy olyan ütemben nőtt az életszínvonala, ami előtte nem volt jellemző ebben az országban. Hogy látod, rövidtávon megvannak az alapjai egy ehhez hasonló felfutásnak?

Így volt, de mondom, nem csak Magyarországon, hanem az egész régióban ez történt: jobban élt a cseh, a lengyel, a szlovák is. A gazdaság ciklikus, most pedig részben azt szívjuk, hogy a korábbi években hatalmas felfutás volt, és jelenleg visszacsapódás van egész Kelet-Európában, csak éppen nálunk a legrosszabb a helyzet. Itt isszuk meg a levét, hogy anticiklikus helyett prociklikus irányba ment el a hazai gazdaságpolitika, a költségvetési hiány a maximumon pörgött, a jegybank nagyon agresszívan finanszírozott.

Az építőipar erre a legjobb példa, ami immár nagyon nagy bajban van. Mert mi történt 2020-ig? Egy már teljesen maximumon pörgő építőiparra küldte rá az állam az újabb és újabb megrendeléseket, egy időben azért volt nagyon nehéz lakásokat építeni, mert az építőipar kétharmada-háromnegyede állami megrendeléseken dolgozott. Most viszont pangás van, egy tripla prociklikus pofon: elsőre jött egy ciklikus visszaesés, majd pedig egy politika által indukált visszaesés – ugye, nem jönnek az uniós pénzek –, és részben ezek eredőjeként, az állam pénze is elfogyott. Pedig ezekre a megrendelésekre most lenne szükség, hogy a víz tetején tartsa az építőipart, ne menjen el mindenki Nyugatra kőműveskedni. Ez tipikusan a fejlődő országok problémája: amikor éppen felfelé mennek a dolgok, akkor még az állam is megtolja az egészet, aztán amikor jön a lejtmenet, ott áll letolt gatyával, mert elköltötték a forrásokat.

Vagy mondok egy másik példát: amikor a kisbefektető a tetején vásárolja meg a részvényt, aztán ő szalad bele a legnagyobb esésbe. A magyar állam is úgy viselkedett, mint a legrosszabb kisbefektető, aki a tetején vesz, aztán ha baj van, bepánikol, elkezd kapkodni. Összességében azért is vagyunk nagyobb bajban, mint a környező országok, mert a régióban nálunk volt a legerősebb prociklikus gazdaságpolitika, ezt hívták high pressure economy-nak. És csúnyán visszaüt. Egyelőre nem látom, hogy lenne esély a közeljövőben megismételni a 2010 és 2020 közötti időszakot.

Te mit gondolsz az akkugyár-beruházásokról? Tényleg a közepes jövedelem csapdájába láncolja magát velük az ország, amitől sokan tartanak?

Ha a szerb úton haladunk a román és a kelet-európai helyett, akkor nagyon is örülnék, ha tényleg be lennénk csapdázva ebbe a közepes jövedelembe, mert most félő, hogy leesünk a legaljára.

Sose gondoltuk komolyan, de az utóbbi két év végképp arról szólt, hogy felejtsük el, hogy felzárkózunk Ausztriához! A cél immár nem leszakadni Romániáról. Azt is elfelejthetjük, hogy bárkinél a régióban jobban teljesítettünk volna a már említett 10 évben. Örömteli lenne, ha 2040-ben is azt mondanánk, hogy Magyarország továbbra is a régió átlagával tudott fejlődni, haladni, növekedni. De nagyon aggódom, hogy nem ez fog történni.

Az üzemek a munkaerőt biztosan fel fogják szívni, de munkanélküliség most amúgy nincs Magyarországon, sőt, pont kevés a dolgos kéz. Az akkugyáraknak inkább egyfajta jégcsákány-funkciója lehet szerintem: ugye, egész Európának fontos az autógyártás, és senki sem hajlandó a kontinensen nagyüzemben akksikat gyártani. Ha Magyarország lesz az az ország, ahol az európai akkumulátor igény 70 százalékát legyártják, annak semmilyen technológiai, gazdasági előnye nem lesz, viszont olyan helyzet áll elő, hogy kevésbé lehet kirakni minket az EU-ból. Hiszen, ha határ van mondjuk Ausztria és Magyarország között, akkor hogyan lehetnénk a német autóipar legfontosabb beszállítói?

A beruházások pozitív hozadékaként szokták mondani, hogy technológiai úttörők, piacvezetők leszünk, és úgy összességében a magyar cégeknek is jó lehet a dolog, de ez sem feltétlenül lesz így, sőt. Az elmúlt 30 évben hazánkba települt autógyáraknak is mi lett volna a jó funkciója? Az volt az elképzelés, hogy szépen egyre több hazai beszállítójuk lesz, szétterjed Magyarországon az a technológia és kultúra, amit ezek a nyugati autógyártók képviselnek. Nagyon picit láttuk ezt a folyamatot, de most idejönnek a kínai akkugyárak, amelyektől szerintem nem sok olyan üdvözítő kultúra fog leszivárogni a hazai gazdaságba, mint egy nyugati multitól.

A beszállítás pedig… Nemrég volt nálunk a HOLD After Hours podcastban Lakatos Péter, a Videoton egyik tulajdonosa, társigazgatója, és elmesélte, ők elmentek egy ilyen kínai akkugyárhoz érdeklődni, hogy tudnának-e valamit beszállítani nekik: értetlenül fogadták őket, eléjük toltak mindenféle kínai nyelvű papírt, és közölték, hogy sok évre előre megvannak a kínai beszállítóik.

Az összeszerelőország olcsó munkaereje kapcsán gyakran szoktad emlegetni a tudatos forintgyengítést. Pontosan miért is van erre szükség? Most minthogyha valamennyire visszább vett volna ez a folyamat.

Békeidőben a folyamatos forintgyengítés egyfajta kardélen táncolás volt, a mostani inflációs, gazdaságpolitikailag bizonytalan időkben viszont teljes harakiri lenne. Hosszabb távon viszont nem kérdés, hogy folytatódik a forint leértékelése.

Az, hogy az elmúlt 1-2 évben erősödni kellett, nem jelenti azt, hogy letértek volna a korábbi útról, csak lettek akutabb problémák a magyar gazdaságban, mint az, hogy éppen mennyire versenyképes a munkaerő. De a szándék még mindig ott lapul a mélyben, és ha valamelyest rendeződnek a dolgok, az EU-val is barátságosabb viszonyt alakít ki a kormányzat, akkor folytatódni fog.

A tudatos forintgyengítés eredője, hogy a folyamatosan felértékelődő munkaerő mégis olcsó marad, hiszen a külföldi cégek ugyanazt az eurót adják, csak éppen forintra váltva többet kapnak a dolgozók. Ha a régiós devizákhoz képest is leértékeli Magyarország a forintot, akkor ez akár versenyelőny is lehet a környező országokhoz képest.

Csakhogy az elmúlt két évben más problémák merültek fel, mint az infláció, vagy a befektetői pánik Magyarországgal szemben – főleg a hiányzó EU-pénzek és az oroszokhoz fűzött viszony miatt. Hirtelen fontosabb lett a forint nem-gyengülése, sok szempontból is (a forint gyengülése fűti az inflációt). Ekkor az egyetlen és drasztikus eszközéhez nyúlt az MNB, rettenetesen megemelte a kamatot, ez viszont nagyon drága, a költségvetés is óriási pofonokat fog kapni ettől az intézkedéstől – a forinton pedig csak mérsékelten tudott segíteni, de legalább a pániknak elejét vette.

A jegybank a várakozások szerint az irányadó kamatot hamarosan egyesíti az alapkamattal, utána pedig azt is csökkentheti, magyarul elengedik a forintot megtámasztó intézkedést. Milyen sors várhat ezután a magyar fizetőeszközre?

Mi egy normális gazdaságpolitika, ami valamiért jó Európa összes többi országának? Az, hogy van egy alapkamat, és mindenki azt kapja, teljesen átlátható módon. Ez a hazai sokféle kamat is annak a jele, hogy nekünk valamiért nem jó az a kelet-európai út, amit mindenki jár. A forintgyengülés alapvetően nem baj – sőt, nagyon közelről nézve egy összeszerelőországnak még segít is – inkább az a probléma, hogy milyen okok vannak mögötte.

Most, hogy az MNB visszatérhet egy kicsit ortodoxabb útra, az csak annak az indikációja, hogy a legdurvább inflációs időszak már elmúlt, nincs akkora baj. Ahogyan az ársapkákat is kivezették. De elég csak megnézni, milyen országokban alkalmazzák őket nagy elánnal: Argentína, Venezuela, Törökország. Ha valahol egyre több ársapka van, és az a gazdaságpolitika fő kommunikációs eszköze, az azt jelenti, hogy abban az országban baj van – amit vélhetően maguknak köszönhetnek.

Az utóbbi években különféle dátumokat emlegettek az euróbevezetésre, közben a horvátoknál már azzal fizetnek, Románia és Bulgária pedig már viszonylag reális céldátumokat tűzött ki. Matolcsy György a nyáron 2030-ról beszélt, a Költségvetési Tanács szerint a maastrichti kritériumokat 2024 végére teljesíthetjük. Szerinted kell-e magyar euró, készen áll rá az ország, a gazdaság?

Volt időszak, amikor be lehetett volna vezetni az eurót. Lehet vitatkozni, hogy jó-e, vagy nem, nagyon sok érv szól mellette. De Magyarországon most, a stresszidőszak után jól látszik, hogy az eurónak lett volna egy óriási tompítóereje. A kormány kevésbé tudott volna gazdaságilag káros tevékenységeket folytatni, nem lett volna a forintgyengülés és az ahhoz kapcsolódó riadalom sem, és a magas kamatok miatt sem tátongana egy óriási lyuk a költségvetésen.

Venezuelának, Argentínának nem kérdés, hogy ha 10-20 évvel ezelőtt bevezetik az amerikai dollárt, akkor sokkal jobban jártak volna. Valóban van a közös pénznek például egy olyan hátránya, mint a görög válságnál volt, hogy a deviza nem tud kellő mértékben gyengülni, ezért a gazdaságnak kell nagyobb pofonokat elviselnie, de most már látjuk, hogy a saját deviza is lehet probléma forrása még Európában is, nem csak Latin-Amerikában.

Áldás lett volna az euró most még a válsághelyzetben is, hiszen szűkült volna a kifejezetten rosszul lavírozó magyar kormány mozgástere. A jelenlegi körülmények közt nehéz elhinni, hogy valaha Magyarországon euró legyen, és vélhetően nem is cél. Pedig jégcsákánynak sokkal jobb, mint az akkugyárak, talán megakadályozná, hogy lezuhanjunk Szerbia mellé a szakadékba.

Sokan megijedtek, amikor Matolcsy György hosszasan próbálta elmagyarázni, hogy a lakossági megtakarításokat is bevonná a válságkezelésbe. Azóta már egy kicsit tisztult a kép, valóban az állampapírok felé terelik a lakosságot különféle intézkedésekkel. Összességében szerinted milyen üzenete van a lépésnek a globális piac felé?

Egyfelől az jöhet le, hogy itt egyfajta tervgazdaság van, megmondják, hogy ki mit vegyen, hol tartsa a pénzét. Mint sok egyéb intézkedés esetén. Viszont összességében ez a lakossági állampapírosdi az egyik legkevésbé ártalmas intézkedés, amelyet az elmúlt hónapokban láttunk. Lehetne pozitív hozadéka is. Például tudatosítani az emberekben, hogy bankbetétben tartani a megtakarítást hülyeség.

Egészen döbbenetes, hogy a legtöbbeknek még mindig természetes, hogy a bankszámlán parkol a pénz, ilyen minimális betéti kamatok mellett. És ameddig ez a felfogás megmarad, addig marad a betétbőség, a bankoknak nem kell versenyezni az emberek pénzéért, így nem is adnak magasabb kamatokat. Miért lenne 6-8-10 százalék a betéti kamat, ha az emberek nulláért is maradnak?

A másik klasszikus magyar befektetés az ingatlan.

Ami most szintén rossz döntés! Ha megkérdeznénk az utca emberét, hogy mibe fektetnél, ha lenne 50 millió forintod, 10-ből 8 magyar azt mondaná, hogy ingatlanba. Elég nagy probléma, hogy a befektetések óriási palettájáról a lakosság csak a készpénzt, a bankbetétet vagy az ingatlant ismeri, mert mind hatalmas bukó lehet az elmaradt hasznon keresztül. Utóbbi olyankor nagy probléma, amikor az ingatlan borzasztó drága: bár egész Kelet-Európában felmentek a lakásárak, de nálunk bődületesen. Most, amikor egyebek mellett a magas kamatok miatt elkezdtek esni az árak az egész világban, Magyarországon még ki lehet szállni a piaci buborék közel tetején.

Még úgy is jó döntés, hogy a lakásárak az elmúlt egy évben nagyon nem mentek sehova, gyakorlatilag semmit sem kerestél az ingatlanbefektetéseden, miközben ennyi idő alatt egy államkötvényből kiszedhettél volna 10-15 százalék kamatot. Ehhez képest az ingatlan borzalmas befektetés, nem? És ez lehet, hogy még 2-3 évig így lesz. Aki nem akar bankbetétben ülni 0 százalék hozammal, az ingatlanban se akarjon ülni, mert az sem jobb…

Az egyik előadásodban hosszasan beszéltél a Bécs-Budapest-Tápióbicske tengelyről az árak, illetve a fizetések tekintetében. Az unió 2027-től egy olyan irányelvet vezetne be, amely kötelezővé tenné a munkaadóknak a munkavállalók díjazásáról szóló kimutatások közzétételét. Ezzel csökkentenék többek között a nemek és régiók közötti bérollókat, „egyenlő értékű munkáért egyenlő bért” jelszóval.

Az angolszász országokban már rég úgy megy, hogy az álláshirdetésben megadják a várható fizetést, úgyhogy ez nem egy társadalomszétverő intézkedés, az őszinteség és a transzparencia nem baj. Az említett bérollók inkább alaptalan társadalmi hergelésnek tekinthetőek.

Ha tényleg mindenhol közzé kell tenni, ki mennyit keres, akkor ezekről a politikailag behazudott bérollókról ki fog derülni, hogy valójában sima piaci folyamatokról van szó. Az a nő, aki a karrierjének legfontosabb 4-6 évében otthon marad a gyerekkel, persze, hogy kisebb bért kap, mint az a férfi, vagy gyermektelen nő, aki ugyanebben az időszakában napi 10 órát dolgozik, építi a kapcsolatait, gyűjti a referenciákat. Fel lehet rajta háborodni, de ez a piaci folyamat.

De mondok egy másik bérollót: egy Pécs melletti zsákfaluban a fodrász keres ezer forintot egy hajvágáson, bent a városban kétezret, Budapesten meg ötöt. Tehát nem kell messzire menni, Magyarországon is megvan ez a bérolló, piaci okokból.

Magyarországon mintha a felháborodás csak az országhatáron kívüli dolgozókra irányulna. Legalábbis a zsákfaluban operáló és a budapesti fodrász összevetésében kevés háborgó kommentet olvasni. Ilyen a magyar néplélek?

Nem néplélek, a kérdés inkább az, hogy melyiket hajlamosabb inkább a társadalom és a politika felkorbácsolni, mit tolnak az emberek arcába. A politikus feladata, hogy árkokat ásson, és egy bécsi bért összehasonlítani a budapesti fizetésekkel uszításnak jó, hiszen elnyomnak minket a nyugati multik, bezzeg Ausztriában.

De a Budapest-Pécs bérollót nem lehet ezzel megmagyarázni, hiszen ebből a képletből már kikerül az országhatár, nincs is nagyon benne a közbeszédben. Ha valaki egy kicsit elgondolkozik rajta, egyértelmű, hogy miért keresnek többet Bécsben a fodrászok. Azért, mert összességében mindenki jobban keres ott, jobb az infrastruktúra, hatékonyabb a gazdaság. És ha egy osztrák mérnök jóval többet keres a magyarnál, akkor megengedheti magának, hogy ötször annyit fizessen egy hajvágásért, ezért pedig a fodrásznak is magasabb lesz a fizetése, hiába végzi ugyanazt a munkát.

Meg kell érteni, nem valamiféle ármánykodás az, hogy egyes régiók, bizonyos embercsoportok között bérolló van, hanem szimplán gazdasági folyamat. Teljesen független attól, hogy esetleg közben átlépünk egy országhatárt. Csak van, amit elkezdenek uszításra használni, és van, amit nem. Ritkán hallani, hogy a gonosz budapesti vállalat kizsákmányolja a békéscsabai üzemében dolgozókat, mert feleannyit fizet nekik, mint a fővárosban.

Címlapkép és fotók: Berecz Valter