Óriási baj van a magyar nyugdíjakkal: egyenes út vezet az idős magyarok elszegényedéséhez

Mindenekelőtt hat égető gond vár megoldásra, lényegében a magyar nyugdíjrendszert gúzsba kötő "hungarikumok" kiiktatása révén.

1. Az átláthatóság és az előre tervezhetőség teljes hiánya.

A magyar nyugdíjrendszer áttekinthetetlen. Senki nem látja előre az élete során, hogyan nő a nyugdíja, hogyan épülnek a jogosultságai, mennyi járulékot érdemes fizetnie.

Emiatt az állami nyugdíjrendszer öngondoskodásra motiváló ereje nulla.

Az átláthatóság hiányát elsősorban az okozza, hogy az idén már 35 évnyi (1988-tól szerzett) bruttó kereseteinkből nettó nyugdíjat számol a rendszer, emiatt olyan bonyolult számítás-sorozat szükséges a nyugdíj kiszámításához, amit földi halandó föl nem fog.

A megoldás egyszerű: a világ összes fejlett nyugdíjrendszerének példáját követve át kell állítani a rendszert a bruttó nyugdíjszámításra. A bruttó keresetekből számított nyugdíj így maga is bruttó összegű lenne, vagyis adó- és járulékterhet viselne - ezzel egyúttal azt a méregfogat is kihúznánk, hogy a nyugdíjasokat "el kell tartania" az aktív korosztályoknak.

A bruttó szemlélet révén egycsapásra átláthatóvá és követhetővé válna mindenki nyugdíjvárománya, s végre az egyéni nyugdíjszámla bevezetése előtt sem tornyosulnának akadályok.

Nota bene: a magyar nyugdíjrendszert 2016-tól már majdnem átállították bruttó szemléletre (a nyugdíjtörvénybe már beépítették a módosításokat, csak az országgyűlési szavazás volt hátra), de a politika az utolsó pillanatban lesöpörte az asztalról ezt a kérdést.

2. A nyugdíjigénylés időpontjától nagyban függ a nyugdíj összege.

A jelenlegi nyugdíjrendszer legnagyobb méltánytalansága, ami az elszabadult infláció viharaiban is meglepően kevés nyugdíjast háborít föl, abból ered, hogy hasonló életpályák, hasonló szolgálati időtartamok, hasonló keresetek mellett is drámai mértékben eltérő összegű nyugdíjakat állapíthatnak meg attól függően, hogy melyik évben igényli a jogosult a nyugdíját.

Akár 50-60%-os (vagy még nagyobb) eltérést is okozhat, ha valaki hasonló karrierív után öt-hat évvel ezelőtt igényelte, vagy mostanában igényli a nyugdíját. (Persze az időközben végrehajtott inflációs nyugdíjemelések részben enyhítik a fájdalmat, de a leszakadás kockázata így is méltánytalanul magas.) Ennek oka, hogy a nyugdíjszámítás során a korábbi évek kereseteit a nyugdíjbavonulás évét megelőző év átlagos nettó kereseti szintjéhez kell igazítani (ez a valorizálás folyamata), s miután az utóbbi években meglódult a nemzetgazdasági átlagbér növekedése, a valorizációs mértékek is megugrottak.

A frissen megállapított nyugdíj a nemzetgazdasági nettó átlagkereset nominális növekedéséhez igazodik, miközben a már megállapított nyugdíjakat csak az inflációs emeléssel tartják karban.

Ezt az abszolút mértékben igazságtalan bánásmódot a legegyszerűbben a nyugdíjemelési eljárásba beépített valorizációs korrekcióval lehet kiküszöbölni, amelynek révén a nyugdíjemelés mértékét a nyugdíjmegállapítási évjárat is befolyásolja.

EZ IS ÉRDEKELHET

Hatalmas pofon az idős magyaroknak: már csak a nyugdíjkorrekció jelenthet megoldást?

Ahogy minden hónapban, most is tíz alapvető élelmiszer átlagárán keresztül vizsgáltuk meg, hogy mennyi ételre futja az átlagos öregségi nyugdíj összegéből.

3. A szolgálati évek nem egyenletesen számítanak be a nyugdíjmegállapítás során.

A magyar nyugdíjrendszerben az első húsz év szolgálati idő majdnem kétszer annyit ér, mint a második húsz év. Teljesen szürreális. 20 év után 53% a nyugdíjszorzó, 40 év után viszont nem 106%, hanem csak 80%. Miért? Ma már semmi értelme (ha volt valaha egyáltalán), ráadásul az egyes évek jelentősége is ugrabugrál, egy évnyi idő hol 1%-ot, hol 1,5%-ot, hol 2%-ot ér a nyugdíjszorzóban. A linearitás teljes hiánya hozzájárul ahhoz, hogy a nyugdíjrendszerünkből teljes mértékben hiányzik az előre jelezhetőség, az átláthatóság, az áttekinthetőség.

Hogyan lehet ezt orvosolni? Lineárissá kell tenni a rendszert (ki kell egyenesíteni a nyugdíjskálát), például minden szolgálati év érjen egységesen 2%-ot (20 év 40%, 30 év 60%. 40 év 80% és így tovább).

És ha valaki 50 évnél is tovább dolgozik a nyugdíj igénylése nélkül, akkor lehessen a szorzó 100%-nál is magasabb.

4. A nyugdíjemelés módja egyenes út a nyugdíjasok elszegényedéséhez

A jelenlegi nyugdíjemelés az éves infláció mértékétől függ, és semmi mástól. Ha a nemzetgazdasági nettó átlagbér nominális növekedési üteme magasabb, mint az inflácó mértéke (és ez még a tavalyi és az idei horror-infláció idején is jellemző trend), akkor a nyugdíjak vásárlóértéke az aktív korúak keresetének vásárlóértékéhez képest elkerülhetetlenül és folyamatosan csökken.

Relatíve szegényedik minden nyugdíjas minden évben.

Az elszegényedési csúszda meredeksége enyhülhet a megszaladt infláció és a 13. havi nyugdíj visszavezetése következtében, de nem képes nyugvópontra jutni. A korábban felgyülemlett leszakadás nem válik semmissé. Sőt, miután a 13. havi nyugdíjnak nincs sem alsó, sem felső határa, azaz mindenki pontosan a saját nyugdíja összegével megegyező plusz juttatást kap, a nyugdíjasok egymás közötti anyagi távolsága is tovább nő.

További probléma, amely minden nyugdíjas számára különösen fájdalmas a tomboló infláció időszakában, hogy az emelésre becslések alapján kerül sor (januárban a költségvetési törvénybe írt éves inflációs becslés, novemberben az év első nyolc hónapjának tényadataira alapozott újabb becslés alapján).

Ha alacsonyabb a becsült inflációs mérték, mint a valóságos, akkor csak utólag korrigál az állam, vagyis a nyugdíjasok óhatatlanul hiteleznek az államnak, hiszen mindig késve (és csak újabb becslés alapján) kapják meg az emelést. És jellemzően mindig egy kicsit kevesebbet, mint amennyi járna (2022-ben például a 15,2%-os nyugdíjas inflációval szemben 14%-os emelés állt - a tényszerűen, bizonyítottan hiányzó 1,2%-ot utólag sem fizetik ki a nyugdíjasoknak).

Hogyan lehet mindezt orvosolni? A korábbi vegyes emelési rendszer valamely verziójával, amikor a nyugdíjemelés nem csak az infláció mértékétől, hanem az átlagbér növekedésének ütemétől is függ, akár közvetlenül, akár közvetve. Az optimális magyar nyugdíjemelésnek azonban nem csak e két tényezőre - infláció, bérnövekedés - kell figyelemmel lennie, hanem egy kiegészítő valorizációs korrekciót is tartalmaznia kell, hogy a régebbi nyugdíjasok leszakadását legalább lassítani lehessen. Mindezt nem januári, majd esetleges novemberi időzítéssel, hanem legalább negyedéves rendszeres emléssel kellene végrehajtani. Ráadásul a legszegényebb nyugdíjasokkal külön is foglalkozni kell, ezt egyébként a nyugdíjreform keretében külön célként is meghatározták.

5. A legszegényebb nyugdíjasok helyzete

A nyugdíjas társadalom egymillió tagja jelenleg havi 186 ezer forintnál, ezen belül 220 ezer tagja pedig havi 100 ezer forintnál is kisebb nyugdíjból kénytelen megélni. A nyugdíjrendszer természetesen elsősorban munkanyugdíj-rendszer, vagyis a nyugdíj összege attól függ, hogy mennyi szolgálati időt szereztünk és  mennyi járulékot fizettünk aktív életünk során. Akik azonban erre bármely okból csak minimális mértékben voltak képesek, a munkanyugdíj elve alapján lassú éhhalálra számíthatnának - itt lép be a nyugdíjrendszer biztosítási elve mellé a másik vezérlő elv, a társadalmi szolidaritás. Amely minden európai nyugdíjrendszerben erős (kivéve a magyart). A szolidaritás elv érvényesítése érdekében a legkisebb összegű nyugdíjak emelésére haladéktalanul új módszert kell kidolgozni. Ennek kézenfekvő eszköze lehet, ha az egyébként is reformra szoruló nyugdíjemelési eljárásban új elemként megjelenik egy szolidaritási korrekció (sávos emelés) is.

Ennek pótlólagos fedezete lehetne az időközben - a 13. havi nyugdíj visszavezetése miatt - okafogyottá vált nyugdíjprémium szolidaritási korrekciós alappá történő átalakítása.

6. Hiányzik a foglalkoztatói nyugdíjpillér

A magyar nyugdíjrendszer lényegében egypilléres rendszer, az állami nyugdíjpillér mellett egyáltalán nincs foglalkoztatói nyugdíjpillér, az öngondoskodási pillér pedig fejletlen. (A világ modern nyugdíjrendszerei hárompilléresek: állami nyugdíj, foglalkoztatói nyugdíj, öngondoskodás.)

A foglalkoztatói nyugdíjpillér megteremtése felé az első lépés lehetne, ha visszaállítaná a törvényhozás az azon munkáltatókat megillető adókedvezményeket, amelyek támogatják a dolgozóik nyugdíjcélú megtakarításait. Első lépésként mentesíteni kellene a szociális hozzájárulási adó fizetése alól azt munkáltatói juttatást, amelyet a munkáltató a dolgozói önkéntes nyugdíjpénztári tagsági díjának támogatására fordít.

A nyugdíjcélú öngondoskodást jelenleg adójóváírással ösztönzi a kormányzat, de annak maximális összegét 2016 óta nem tartják karban, így az az időközben eldurvult infláció miatt elértéktelenedett. Célszerű lenne az adójóváírást évente az infláció mértékével növelni. Farkas András véleménye szerint ezt a hat fő gondot kell a nyugdíjreform keretében először megoldani, ezt követően lehet arra fókuszálni, hogy megtaláljuk a folyó finanszírozású magyar  nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának biztonságos módját az elöregedő magyar társadalomban.

Ehhez rövid időn belül kezelni kell a nyugdíjrendszer további lényeges gondjait is, egyeb között
- a nők kedvezményes nyugdíja feltételei szigorításának kérdéskörét (a 40 évi jogosító időnek a nyugdíjkorhatár 3 évvel történt emelkedése tükrében 43 évre kellene emelkednie), vagy a kedvezményes nyugdíj átalakítását egy általános korhatár előtti nyugdíjazás megszokott európai feltételeinek megfelelően (így végre a férfiak is igényelhetnének a korhatáruk betöltése előtt nyugdíjat, de persze azon az áron, hogy minél korábban igényelnék a nyugdíjat, annál kisebb lenne annak az összege - ebben az esetben a nők javára az Alaptörvényben is előírt pozitív diszkrimináció úgy jelenhetne meg, hogy a nők nyugdíját kisebb levonás terhelné vagy adott esetben teljesen mentesülne a csökkentés alól),

 a 13. havi nyugdíj mértékének szabályozását (jelenleg mindenki a saját egyhavi nyugdíjával egyező összegben kap 13. havi nyugdíjat, amelyet semmilyen járulékfizetés nem támaszt alá, miközben az európai nyugdíjrendszerekben - ha ismernek ilyen juttatást - az összeget felülről korlátozzák),

• a külföldön dolgozó magyarok miatt kieső itthoni járulékbevételek pótlásának kérdéskörét (ez már most is elérheti két-három havi nyugdíj fedezetének kiesését),
• a járulékplafon eltörlése és a nyugdíjplafon hiánya miatt a magas keresetűek exponenciálisan emelkedő nyugdíjígérvényének problémakörét,
• a közteherviselés hazai optimalizációs lehetőségeinek - részmunkaidő, kata, ekho, őstermelők, stb.  - az érintettek nyugdíjvárományát drámai mértékben csökkentő hatásait,
• a nyugdíj összegének a várható élettartam hosszától való függetlensége fenntarthatatlanságát.

Komoly korlátozó intézkedések nélkül a jövő nyugdíjasai sokkal fájdalmasabb megszorításokra készülhetnek.