Rab Árpád: nem azért hosszabbítottuk meg az életünket, hogy hosszabb ideig várakozzunk a halálra

Pénzcentrum: Amikor megbeszéltük ezt az interjút, akkor képletesen szólva felcsillant a szeme, hogy rengeteg érdekes és izgalmas dolog történt a világban, különösen ami a technológiai innovációkat illeti. A teljesség igénye nélkül, mire gondolt?

Rab Árpád: A világ valóban rendkívül sokszínű, rengeteg érdekes és kifejezetten pozitív folyamat zajlik most benne. Számomra az a legörömtelibb, hogy ma már nem a technológia, mint jelenség az, ami érdekes számunkra, hanem aktívan elkezdtük keresni, hogy mit tudunk elérni általa. Például annak kapcsán, hogy hogyan néz ki egy oktatási vagy egészségügyi alkalmazás – közben pedig talán már magát a technológiát is jobban értékeljük.

Emellett végre elkezdtünk foglalkozni azokkal a problémákkal, amelyek megoldását már régóta keressük. A klímaváltozás például már nem elméleti vita tárgya, nem azon gondolkodunk, hogy vajon létezik-e, hanem azon, hogy a világ átalakul, az időjárás szélsőségesebbé válik, illetve azon, hogy mi, emberek, erre hogyan tudunk reagálni – ez pedig az építészetben és a közlekedésben is új irányokat hoz. A fő diskurzus már arról szól, hogyan alakíthatja át a technológia a jövő oktatását, valamint arról, hogyan működjön együtt ember és robot. Vagyis az elméleti gondolkodást egyre inkább felváltja a cselekvés, én legalábbis ezt a változást erősen érzékelem a technológiai világban. Sok fejlesztés, amely éveken át kísérleti projektként működött, mára valósággá vált, akár az egészségügyben, akár más területeken.

Jó példa erre az önvezető autózás: bizonyos amerikai városokban már működnek önvezető taxik, amelyek elviszik az embert A-ból B-be. Ha már létezik egy ilyen működő rendszer, egészen másként lehet elgondolkodni azon, hogy például Magyarországon milyen járművek segíthetnék az idősek közlekedését települések között. Ez a pezsgés, ez a sok megvalósult fejlesztés az, ami miatt felcsillan a szemem. Úgy érzem, most érkeztünk el oda, hogy nemcsak beszélünk a jövőről, hanem valóban cselekszünk, és elkezdjük megvalósítani azokat a megoldásokat, amelyekre régóta vártunk.

Már egy ideje köztudatban van a technológiai szingularitás, mint kifejezés. Sokak szerint ez már be is következett, mások szerint közeledünk hozzá. Mennyiben nehezíti meg ez a jelenség a jövőkutatónak a munkáját?

A technológiai szingularitás fogalma arra a pontra utal, amikor a mesterséges intelligencia fejlődése olyan szintet ér el, amely meghaladja az emberi képességeket, vagy amikor a rendszerek egy összekapcsolt hálózatban már anélkül hoznak döntéseket, hogy mi beleszólnánk. A szingularitás lényege, hogy a fejlődés sebessége túlnő az emberi felfogóképességen.

Például akkor, ha létrehozok egy humanoid robotot, ami olyan fejlettségi szintre jut, hogy képes lesz saját maga írni a kódjait, és már ő fogja létrehozni a saját továbbfejlesztett változatát, az pedig egy még fejlettebbet. Ez a folyamat olyan gyorsan zajlana, hogy nem tudnánk követni. Ha a robot már önmagát is képes lenne legyártani, akkor valóban elérnénk azt a pontot, ahol elveszítjük a kontrollt. 

Ez részben már jelen van, részben pedig soha nem fog teljesen megvalósulni. Jelen van abban az értelemben, hogy a programozók már ma is jelentős mértékben mesterséges intelligencia segítségével írnak kódot, hiszen a gépek ebben kifejezetten jók: érdemes elgondolkodni azon, hogy a futó alkalmazásaink mekkora részét írta ember, és mekkora részét gép. A gépek tanítására épülő rendszerek, például a neurális hálók, eleve úgy működnek, hogy folyamatosan tanulnak. A nyelvi modelleket emberekkel beszéltetjük, gyűjtjük az érzelmi reakciókat és az adatokat, és ettől egyre jobbá válnak a párbeszédben. De ezek még mindig algoritmusok és statisztikai modellek.

Ahhoz, hogy egy mesterséges intelligencia létrehozza a saját, fejlettebb változatát, már szükség lenne valamiféle belső igényre: arra, hogy ő maga akarjon fejlődni, ez pedig öntudatot vagy legalábbis valamilyen tudati szintet feltételezne. Emellett azt is érdemes megkérdezni magunktól, hogy miért gondoljuk azt, hogy egyetlen, mindent átszövő rendszer fog majd létrejönni.

Nem becsülöm le a problémát, mert a kontroll elvesztésétől való félelem teljesen jogos. Ugyanezt éltük át az atomenergia vagy az űrkutatás kapcsán is, és fontos, hogy ezekről gondolkodjunk. Én azonban úgy látom, hogy nem egy hatalmas, mindent irányító mesterséges intelligencia felé haladunk, hanem sok kicsi felé.

Nem egy olyan rendszert akarunk létrehozni, amely egyszerre vezeti az autót, irányítja a lakást és a munkahelyi folyamatokat – hanem sokkal inkább különálló megoldásokat: egyet az egészségügyre, egyet a fűtés szabályozására, egyet a közlekedésre, és így tovább...

A szingularitás megvalósulását nemcsak az akadályozza, hogy a rendszerek nem működnek olyan jól együtt, mint gondolnánk, hanem az is, hogy hatalmas mennyiségű energiát igényelnének. Ez olyan mértékű energiafelhasználást jelentene, amely jelenleg elképzelhetetlen. A Mátrix című film ugyan felvetett egy sajátos megoldást, ahol az emberek szolgáltak energiaforrásként, de szerencsére ettől mi még nagyon messze vagyunk.

Jó, hogy említette a „kontrollvesztést”. Egy friss Ipsos felmérés szerint szinte minden országban 50% alatt van azoknak az aránya, akik kevesebb közösségi médiát és technológiát akarnak használni, ugyanakkor 80% felett van azoknak a száma, akik több időt töltenének a családjukkal, több szabadidőt szeretnének. Miből fakadhat ez a paradoxon? Tényleg ekkora kontrollvesztés, vagy csak az emberek nem tudják, hogy mit akarnak?

Emberek vagyunk, és ez az egész jelenség lényege. Attól, hogy aggódunk valami miatt, még nem feltétlenül hagyjuk abba a használatát. A közösségi médiát mi az intézetünkben a kezdetek óta kutatjuk, és tényleg az a helyzet, hogy a használati idő folyamatosan nő. Ennél többet már alig lehetne használni. Ugyanakkor valóban egyre többen gondolják úgy, hogy inkább káros az emberi kapcsolatokra, vagy legalábbis több a hátránya, mint az előnye, és sokan félnek az adataik ellopásától, a megtévesztéstől, a dezinformációtól és a deepfake tartalmaktól is. Mindez azonban nem befolyásolja a használati időt.

Attól, hogy aggódunk, még ugyanúgy használjuk, csak éppen nagyobb stresszel.

Az is gyakori, hogy szeretünk beszélni ezekről az aggodalmakról. Van, aki úgy gondolja, hogy a veszélyek másokra igazak, de rá nem, és sokan vannak, akik társadalmi elvárásnak érzik azt, hogy kritikusan nyilatkozzanak. A cselekedeteink azonban jóval többet mondanak, mint a szavaink. A világunk úgy alakult, hogy a közösségi média már nem egyszerűen egy médiafelület, hanem olyan tevékenységek közege, amelyek a mindennapjaink részévé váltak. Autót vásárolunk, lakás után érdeklődünk, banki ügyeket intézünk, barátainkkal tartjuk a kapcsolatot. Ezeket sokszor közösségi média felületeken keresztül tesszük, ezért fejben ehhez kötjük őket, pedig valójában nem közösségi média életet élünk, hanem a saját életünket, csak éppen digitális csatornákon keresztül.

Ezért amikor arról beszélünk, hogy többet vagy kevesebbet használjuk, valójában arról beszélünk, hogyan éljük az életünket, és mennyire maradunk kapcsolatban másokkal. Az aggodalmak és félelmek természetesek.

Könnyű azt mondani, hogy nem bízom a közösségi médiában, és sokkal nehezebb arról beszélni, miért nem tudom mégis letenni.

Gyakran úgy érezzük, mintha a technológia tenne velünk valami rosszat, mi pedig küzdenénk ellene – pedig a technológia csak eszköz, ami lehetővé teszi, hogy valamit megtegyünk. Én például nem tudok okostelefont építeni, és nem tudok olyan programot írni, mint egy közösségi média platform. De ha ezek nem léteznének, nem tudnék ingyen beszélgetni a barátaimmal a világ másik pontján. Az, hogy mennyit használom és mennyire tudatosan, teljes mértékben rajtam múlik. Azt mondani, hogy túl sokat használjuk, mert ilyen a világ, egyszerűen nem igaz.

Ugyanúgy nem igaz az sem, hogy nem ismerjük a jövőt, ezért nem tudunk felkészülni rá. Rengeteg jelenséget látunk előre.

Most épp a tudatos használat trendje terjed, és azt is látjuk, hogy akik tudatosabban használják a technológiát, és nagyobb kulturális tőkével rendelkeznek, sokkal többet tudnak kihozni belőle. Hiába ugyanaz a közösségi média mindenki számára, egy hátrányos helyzetű közösségben élő ember digitális köre szinte ugyanaz, mint a fizikai köre, ezért kevesebb lehetőséget tud kiaknázni, mint az, akinek szélesebb a társas hálója.

A dezinformáció kapcsán is érdekes folyamatok zajlanak. Sokan még sosem láttak deepfake-et, de az embereknek már az is elég volt, hogy hallottak róla, és elkezdtek olyan tartalmakat is annak minősíteni, amelyek egyszerűen csak kényelmetlenek voltak számukra. 

Én azt gondolom, hogy ideje nem olyan formában beszélni a technológiáról, hogy internetezés, közösségi média vagy okostelefon használat – a kérdés, amit mindenkinek fel kell tennie magának, hogy az élete melyik területére szeretne ráerősíteni: a tanulásra, az online ügyintézésre, vagy esetleg a kapcsolattartásra?

Szerintem az emberek sokszor teljesen más dolgok miatt aggódnak, de ezeken a felületeken vezetik le, mert nehéz szembesülni azzal, milyen gyorsan változik a világ. Rengeteg hír ér minket, és ezek között szelektálni kell, ám közben nagyon nehéz eldönteni, mi igaz és mi nem. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy a közösségi média természete miatt nehéz eligazodni, mint azt, hogy időt kell szánnom a gondolkodásra – főleg, ha úgy érzem, hogy időm sincs rá igazán.

Bár klisé, de a legjobban tárgyalt téma az AI kapcsán még mindig munkahelyeknek a helyzete. Legutóbbi beszélgetésünkben azt mondta, tömeges munkaelvétel nem várható, maximum akkor, ha valaki nem tanulja meg a mesterséges intelligenciát használni. Ugyanakkor most azt is mondta, hogy elég gyorsan változnak a dolgok. Lát ellentmondást? Vagy kérdezhetem úgy is, hogy: fenntartja még a korábbi álláspontját?

Abszolút fenntartom, sőt, azóta még inkább megerősödött bennem ez a gondolat, mert talán már nem csak én, hanem az emberek is egyre inkább így érzik. Létezik egy általános félelem, hogy a mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat. Erről azonban már beszéltünk: ez önmagában csak egy félelem.

Sokkal valósabb aggodalom az, hogy más emberek, akik ügyesebben használják ezeket az eszközöket, elvehetik a munkánk egy részét. Vagy hogy éppen azt a feladatot, amit szeretünk a munkánkban, gépek végzik majd el helyettünk. Ez már komolyabb kérdés.

Azt is tudjuk, hogy túl sokat dolgozunk, ezért aligha a munkánkat féltjük valójában, hanem a megélhetésünket. Ha például valaki jó újságíró, a mesterséges intelligencia segítségével akár tízszer annyi cikket is tud írni. De mit kezdjen ezzel? Írjon ő is tízszer annyit, és dolgozzon sokkal többet, vagy írjon kevesebbet, de olyat, ami nagyon különbözik attól, amit az AI készít? Esetleg dolgozzon együtt az AI-jal, és ugyanannyi cikket írjon, csak más módon? Ezek már üzleti modellt érintő kérdések is.

A tapasztalat az, hogy a mesterséges intelligencia nem teljes munkaköröket vesz el, hanem részfeladatokat. Ez függ attól, hogyan dolgozunk, és milyen a cég belső kultúrája. Az újságírásnál maradva: fordítás, leiratozás, ötletelés, inspiráció, lektorálás, mind részei lehetnek ennek a munkának. Ezeket könnyen átveszi a gép, az egész munkafolyamatot azonban nem éri meg kiszervezni, mert ha mindent gép végez, akkor a tartalom elértéktelenedik. A gép bármennyi tartalmat tud gyártani, de pont a mennyiség miatt csökken az értéke is.

Szóval most inkább az a nagy kérdés, hogy ki hogyan tudja megőrizni a munkájában azt, amit szeret, hogyan tudja elérni, hogy ne keressen kevesebbet, és hogyan marad kevésbé cserélhető a munkahelyén.

Az is látszik, hogy az a technológia, amely mindenkinek elérhető, önmagában nem jelent előnyt. Nem az AI írja át a szabályokat, hanem az, hogy ki tudja jobban használni. Aki jobban tud kérdezni, az jobb eredményt kap. Aki jobban tud mit kezdeni a válasszal, az többet hoz ki belőle. De ki tud jobban kérdezni? Az, aki műveltebb, kíváncsibb, akit jobban érdekelnek az emberek. Ki tud többet kezdeni a válasszal? Az, aki rendelkezik megoldóképességekkel. Ha az AI azt mondja, hogy most festeni kellene, attól még én fogom meg a festéket, és én végzem el vele a munkát.

A jövőben azoknak az embereknek nő meg az értéke, akik cselekedni akarnak, akik kíváncsiak, és akik gondolkodnak. Mostantól nem elég az üres beszéd, a megoldó érték számít.

Persze, nem azt akarom mondani, hogy aki akar dolgozni, annak biztosan lesz munkája. De ha valakire igazak az előbb említett tulajdonságok, és valóban dolgozni akar, annak nem kell nagyon félnie.

A munkahelyek mellett a másik nagy problémának talán azt tartják a legtöbben, hogy rengetegen használják már társasági funkcióra az AI-t, mert magányosak. Sőt, egyesek konkrétan pszichológusként használják – ez azért elég ijesztő. Indokolt lenne ezek miatt a még szigorúbb szabályozás?

Egy olyan világban élünk, ahol a teljes, globális teret betöltjük, és ebben a térben a számonkérhetőség, a felelősség, valamint a hatalmas mennyiségű tartalom miatt a problémák azonosítása és jelzése óriási kihívás. Pontosan ezekkel a problémákkal szembesültünk a közösségi média kapcsán is, és ugyanez jelenik meg most a mesterséges intelligencia esetében.

A legfontosabb gond azonban az, hogy a mesterséges intelligenciát sokszor nem arra használjuk, amire való. Az AI egy gép, még ha egy rendkívül erős gép is. Szerintem erre a gépre szüksége van az emberiségnek ahhoz, hogy egy fenntarthatóbb és jobb világot teremtsünk, ehhez viszont kritikus gondolkodásra van szükség.

Egy gép akkor működik jól, ha hatékony, ezzel szemben az emberekben erős az igény az érzelmi kapcsolódásra. Magányosak vagyunk, érzelmi problémákkal küzdünk, és vonzó számunkra egy olyan társ, aki okos, mindig rendelkezésre áll, és ha nincs rá szükségünk, egyszerűen kikapcsolhatjuk. Az emberek nem ilyenek, de az AI-t sokan így használják. Ma este például másfél órás előadást tartok arról, hogyan működik az érzelmi beszélgetés egy robot esetében. Le lehet programozni, be lehet pontozni az érzelmeket, vissza lehet tükrözni a válaszokat. A gép azonban semmilyen érzelmet nem érez, én vetítem bele.

Ez azért kockázatos, mert minél inkább olyan feladatra használjuk a gépet, amelyre nem alkalmas, annál rosszabbul fog működni.

Vagy ha például egy önvezető autót arra tanítok, hogy bárhogy vezessen, akár a dupla záróvonalon is áthaladjon, akkor életszerűbb lesz, és úgy fog vezetni, mint az emberek. Mi viszont azt szeretnénk, hogy egyformán és biztonságosan vezessen, ami lehet, hogy unalmas, viszont megbízható. Az érzelmi használat három fő problémát vet fel.

Az első, hogy versenyhelyzetet teremt az emberek között. Nemrég interjúztam fiatalokkal, és az egyikük panaszkodott, hogy ő mindig jó dumás volt a chatben, de most már mindenki mesterséges intelligenciával íratja a válaszait, ezért már mindenkinek jó a dumája.

A második, hogy egy baráti társaságban mindenkinek megvan a maga tudása. Valaki ért a méhészethez, valaki más meg a számítógépekhez. Eddig őket kérdeztük meg, most viszont sokkal egyszerűbb a gépet megkérdezni, így egy-egy ember kiesik a beszélgetésekből. Már nem téged kérdezlek meg, hogy milyen pendrive-ot vegyek, pedig eddig te voltál a szakértő.

A harmadik nagy probléma, hogy a mesterséges intelligencia utánzó és felerősítő technológia, nem arra készült, hogy érzelmi problémákat oldjon meg. Ezért tartom fontosnak, hogy a következő egy-két évben minél több helyen beszéljek arról, mire való a mesterséges intelligencia és mire nem.

Mi például olyan etikus mesterséges intelligenciát fejlesztünk, amely képes érzelmi alapon beszélgetni, de transzparens módon működik. Elmondja, miért mondott valamit, és ha függőséget érzékel, akkor jelzi, hogy piros zónába értünk, és lehetőleg leáll.

Nagy probléma ezen kívül az energiafelhasználás is. Ez a technológia elvileg arról szól, hogy optimalizáljunk és hatékonyabbak legyünk, de jelenleg rossz az energiamérleg. Több energiát fogyaszt és több erőforrást éget el, mint amennyi hasznot hoz. Ez változni fog, mert új technológiáról van szó, de jó lenne, ha gyorsan változna.

És végül, problémás az érték és a tudás kérdése is jelenleg. Nehéz megválaszolni, hogyan tudunk hosszú távon úgy együttműködni egy géppel, hogy közben megőrizzük a saját értékeinket. Ehhez nagyon tudatosnak kell lennünk, mert sok apró döntéssel befolyásoljuk a jövőt. Mondhatom, hogy tudok angolul, de hiába, ha a gép gyorsabban fordít. Először még ellenőrzöm a szöveget, de később már meg se nézem, csak lefordíttatom. Ezért egy idő után egy értelmiségi munkában azt érezhetem, hogy én vagyok a gép szolgája, aki feladatokat ad és ellenőriz. Ez munkaerőpiaci szempontból lehet, hogy rendben van, ha megélek belőle, de ha csökken a kíváncsiságom, a motivációm, és nő a kiszolgáltatottságom a technológiai rendszerek felé, az már kockázat.

Ez azért fontos, mert a technológia értünk van, hogy ügyeket oldjon meg, és nem pedig fordítva. Ha elveszítjük az ügyek megoldásának igényét, az egy komoly baj. A gépnek nincsenek céljai és vágyai, nekünk viszont nem szabad elveszítenünk a saját céljainkat és vágyainkat.

Sokat emlegetett probléma az AI kapcsán az, hogy egy gépi tartalomra mi azt hisszük, hogy valódi, miközben nem az. De én azt figyeltem meg, hogy sokszor már a valódi tartalmakra is gyanakvóan tekintünk, feltételezve, hogy AI által generált. Így elnézve a teljes jelenséget, nem vezethet ez egy hatalmas bizalmi válsághoz? 

A digitális kultúrának már eddig is volt valóságtorzító hatása. Nem feltétlenül arról szól, hogy hazudik-e vagy sem, hanem arról, hogy azt sugallja: annyiféle igazság létezik, hogy mindenki kiválaszthatja a számára kényelmeset.

Sokkal egyszerűbb olyan „igazságot” keresni, amely közelebb áll a saját világképünkhöz, mint szembesülni más nézőpontokkal.

Ez a jelenség erősíti azt, hogy egyre nehezebben tudjuk eldönteni, mi hamis és mi valódi – gyakran az igazit hisszük hamisnak, vagy éppen fordítva. Ez valóban bizalmi válsághoz vezet, és ez a válság már most is jelen van. Azért különösen nagy gond, mert az életünk jelentős részét a digitális térben éljük.

Az emberiség azonban mindig megtalálja a megoldásait. Egy rendszert ritkán oldunk meg a saját rendszerén belül. Lesznek blokklánc alapú hitelesítési megoldások, lesznek mesterséges intelligenciát figyelő mesterséges intelligenciák, sokféle technikai válasz születik majd erre a problémára.

De az igazi megoldás az, amit már most is látunk: visszafordulás a személyes kapcsolatok felé.

Mindent megtalálhatok az interneten, mégis megkérdezem azt az embert, akiben bízom. Elolvashatok bármit, mégis meghallgatok egy podcastet, ahol valaki egy órán át beszél. Egyre jobban látszik, hogy az emberek visszatérnek a fizikai térbe, és erősödnek a közösségek. Sokan azt mondják: úgysem tudom, mit hihetek el a világban, ezért inkább megkérdezem azt az ismerősömet, akiben megbízom. Ezt a folyamatot nem szabad elveszítenünk.

A hitelesség keresése egy szűkebb körre szűkül. Nem tudhatom biztosan, hogy valami igaz-e, de ha kinézek az ablakon, biztos lehetek abban, hogy látom, ahogy esik a hó.

A bizalmi válságot nem az internet fogja megoldani, hanem az, hogy kicsit visszalépünk – szerintem idővel érezni fogjuk, hol van az egyensúly. Nem térünk vissza oda, hogy egyáltalán ne nézzünk internetet, de oda sem, hogy csak azt nézzük. Szerintem azok lehetnek majd sikeresek a jövőben, akik ezt a két megközelítést tudják kombinálni, és megtalálják a megfelelő egyensúlyt. Mindig, minden technológia megjelenése után van egy körülbelül tízéves átfutási idő – ebben az átmeneti időszakban sok kérdőjel szokott lenni. Ha ez véget ér, a többségnek nyilvánvaló lesz, hogy az a jó modell, ha valaki az interneten is tájékozódik, de azért embereket is megkérdez dolgokról. Ezt jól mutatja jelenleg a podcastok növekvő népszerűsége, de például az idősklubok szerepe is erősödik. Lehet, hogy nehéz elhinni, de általánosan igaz, hogy jelenleg nő a fizikai találkozások mértéke.

A bizalmi válság legtöbbször úgy oldódik meg, hogy meghúzunk egy minimumhatár arra vonatkozólag, hogy mikor kell különösen körültekintően eljárni. Például, ha a pénzemről van szó, akkor nagyon óvatos vagyok, de más esetekben már kevésbé figyelek oda, és „megengedem”, hogy becsapjanak. Mondjuk, ha kiskutyás videókat nézek, nem biztos, hogy érdekel, valódi kutya-e, ha közben fél órán át jól érzem magam.

Nem fogjuk tudni minden tartalomról, hogy mesterséges intelligencia készítette-e, mert beépül a mindennapokba. Honnan tudjam például, hogy amikor szövegszerkesztőben írok egy cikket, segített-e az AI a jobb megfogalmazásban? Eddig is volt szinonimaszótár a programokban. A lényeg az, hogy megtanuljuk, mikor kell odafigyelni és mikor nem.

Az újságírók és a média szerepe ebben kiemelkedő. Fel kell hívniuk a figyelmet arra, hogy nem kell mindig maximálisan tudatosnak lenni, de sokkal gyakrabban kell, mint gondolnánk. Nemcsak pénzügyi döntéseknél, hanem például a hírfogyasztásnál is.

Az MIT Technology Review nemrég arról írt, hogy hetente 230 millió ember fordul a ChatGPT-hez orvosi kérdésekkel, az interjú előtt pedig pont arról beszélgettünk, hogy az emberek többsége nagyon kelletlenül jár orvoshoz (ha egyáltalán). Ennek fényében az AI egy hatalmas segítség? Vagy inkább egy hatalmas kockázat?

Ez a jelenség hatalmas segítség lehet, ha az egészségügy megfelelően beépíti és kontrollált módon használja a technológiát – az egészségügyi információkeresés mindig is kiemelt terület volt az interneten.

Sokan azt gondolják, hogy a legtöbben pornóra keresnek rá az interneten, de valójában az egészségügyi témákra mindig is többen kerestek. Az embereket elsősorban saját maga érdekli, és amikor valakinek egészségügyi problémája van, rendkívül motivált lesz.

A tünetek száma viszonylag kevés, a betegségeké viszont óriási  – ám, ha a beírok három tünetet, könnyen kijön tíz lehetséges betegség, én pedig azonnal kiválasztom a legsúlyosabbat, mert rólam van szó. A tapasztalt orvos viszont rögtön látja, hogy a három tünet együtt nem azt jelenti, amit én gondolok.

Az internetes keresések miatt kialakult egy aszimmetria. A betegek sokszor úgy érkeznek az orvoshoz, hogy azt hiszik, tudják, mi bajuk, az orvosok pedig türelmetlenebbek lettek, mert ők naponta találkoznak ezzel a jelenséggel. Más helyeken viszont kialakult egy jobb párbeszéd – a mesterséges intelligencia ebben a tekintetben abban remekel, hogy jól tud időt nyerni.

Szeretnék beszélgetni az orvosommal, de sokszor nincs idő minden kérdésemre – például elmegyek fogorvoshoz, és a végén csak annyit mond, hogy ne igyak tejet. Kifelé menet elkezdek gondolkodni: jó, de akkor kefírt ihatok? Mi a helyzet a mandulával? Ezekre már nincs idő rákérdezni. Ha viszont ott van egy AI, amely a vizsgálat után ad egy húszoldalas összefoglalót, akkor informáltnak érzem magam.

Az is nagy segítség, ha az AI elmagyarázza, hogy a kisujj rezgése miért nem függ össze a fejfájással. Ezzel időt nyerünk. De ha nincs mögötte valódi egészségügyi szaktudás, akkor ugyanaz történik, mint az internet korszakában, csak még szélsőségesebb módon. Addig kérdezem a robotot, amíg meg nem erősíti, hogy igen, valóban valamilyen egzotikus, trópusi bogár által terjesztett ritka betegségem van, és ezáltal még jobban összezavarodom.

Nagyon jó, hogy sokan használják a ChatGPT-t arra, hogy értelmezzék az orvosi leleteiket, vagy elmagyaráztassanak maguknak bizonyos fogalmakat – ez rendkívül hasznos. De nem szabad elfelejteni, hogy ezek a rendszerek általános tanácsokat adnak.

Ha egy fontos adat hiányzik, teljesen más választ adnak, mint egy orvos, aki például látja, hogy sápadt a bőröm. Én nem tudom, hogy ez fontos információ, ezért be sem írom a mesterséges intelligenciába, azt pedig, ami nem kerül be, az AI nem tudja figyelembe venni.

Én a generatív technológiát akkor tartom igazán hasznosnak, amikor meglévő információkhoz ad plusz tudást. Ha valaki kap egy diagnózist, és utána szeretné megérteni, mit jelent ez az életére nézve, az nagyon hasznos. Ám amikor valaki azt próbálja kitalálni a segítségével, hogy mi baja lehet, az már problémás. A mesterséges intelligencia adatalapon működik, nem tud rólunk semmit, ezért a válaszai statisztikai valószínűségeken alapulnak – ezért ezek csak tippek, általános minták.

Az egy veszély, hogy mivel az AI nagyon okosnak tűnik, egyre jobban bízunk benne. Pedig mindig elmondja, hogy tévedhet, és nincs felelőssége.

Mi mégis hajlamosak vagyunk hinni neki. Örülök annak, hogy sokan keresnek egészségügyi információkat, és foglalkoznak a saját állapotukkal. Annak viszont nem örülök, ha valaki azt hiszi, hogy ettől már komplex tudása lett, és nincs szüksége orvosra. Nem azért, mert az orvosok munkáját féltem, hanem mert látom, hogy ezek a rendszerek statisztikai alapon működnek, valódi diagnózishoz pedig valódi adatok kellenek.

Amikor az egészségügy fejlődéséről beszélünk, akkor általában két narratíva van: az egyik szerint sikerül majd vele meggyógyítani olyan betegségeket, amiket eddig nem tudtunk. A másik a sci-fi, miszerint jönnek a szuper emberek. Utóbbit egyébként van, aki komolyan célozza, a médiába sok szupermilliárdos bekerül ezzel. Melyik az, amelyik inkább közel áll a valósághoz? Utóbbi alapján felvetődik a kérdés, hogy vajon mennyire lesznek széles körben elérhetők az igazán nagy innovációk, s nem-e inkább a társadalmi elégedetlenséget, társadalmi szakadékokat fogják mélyíteni.

Egyrészt az, hogy a kulturális tőke vagy a gazdasági különbségek a biológiai egészségben is megjelennek, nem újdonság, szinte mindig is így volt, sőt, ma azt látjuk, hogy az olló még tovább nyílik. De egy gazdag nyugdíjas, vagy csak szimplán valaki, aki egy fejlettebb egészségügyi rendszerben él, is egészen más egészségi állapotban lehet, mint az, akinek egy kevésbé jó rendszer adatott meg.

Ugyanígy azt is látjuk, hogy a tudatos életmód milyen különbségeket eredményez: két hatvanéves ember között óriási eltérések lehetnek. Könnyű azt mondani, hogy aludj eleget, tornázz minden nap, egyél egészségesen, de sokan egyszerűen nem tudják megfizetni az ehhez szükséges élelmiszereket vagy szolgáltatásokat. Hiába mondom, hogy egyél ilyen vagy olyan gyümölcsöket, ha valakinek ez megfizethetetlen.

Ehhez jön hozzá, hogy (hál' Istennek) jelentősen meghosszabbítottuk az emberi élettartamot. A biológiai kódunk eredetileg nagyjából negyvenöt évre szólt, ma nyolcvan-kilencven évig élünk, és a most születő generáció akár száztíz évig is élhet. Nem azért hosszabbítottuk meg az életet, hogy hosszabb ideig várakozzunk a halálra, hanem azért, hogy hosszabb ideig éljünk boldogan és tartalmasan. Már ma is azt látjuk, hogy az ötven-hatvan éves korosztály egészséghez való viszonya teljesen átalakult, és ez a jövőben még inkább kitolódhat, legalábbis az orvostudomány ezen a területen óriási lépéseket tesz.

Például az innovációk társadalomba való visszatáplálása is sokkal gyorsabb lett. Ma már körülbelül három év alatt eljut egy új vakcina vagy öregedésgátló eljárás a kutatólaborból a piacra, régen ez sokkal hosszabb idő volt.

A „felsőbbrendű ember” irányhoz viszont olyan életforma kellene, amelyet nagyon kevesen tudnak vagy akarnak követni. Valóban van néhány milliárdos, aki ezt az életet éli, de nem biztos, hogy bárki más szeretné ugyanazt az életmódot. Ha én most tudatosabban élnék, többet aludnék, többet mozognék, minden nap sétálnék, már attól sokkal jobban lennék, ehhez nem kell futurisztikus technológia.

Persze rengeteg innováció zajlik, és rengeteg van köztük, ami ténylegesen ezt a hosszú, egészséges, jó életet célozza. A mesterséges intelligencia és az egészségügyi kutatások most élik az aranykorukat. Például a biomarker kutatások korábban nem voltak elég fejlettek. Ma már jó minőségű biomarkerekkel valós időben lehet előre jelezni az öregedési folyamatok változásait.

Régen, ha kifejlesztettem egy eljárást, és azt mondtam, hogy tíz évvel tovább élhetsz tőle, csak tíz év múlva derült ki, igazam volt-e. Ma ez azonnal kiderül, mert digitális modellekkel előre lefuttatható, hogy működik-e. Ezzel tíz-húsz évet nyerünk.

Továbbá a személyre szabott vakcinák, a „zombisejtek” elpusztítása, az öregedés sejtszintű megértése mind olyan területek, ahol óriási előrelépések történnek. Egyre több olyan gyógyszer lesz, amely hosszabb és egészségesebb életet biztosít. 

Ugyanakkor már most látjuk, hogy akiknek van pénzük vagy lehetőségük odafigyelni, egészen más életminőséget élnek. A szakadék a jóléti társadalmak felső tíz százaléka és a kevésbé jóléti társadalmak között, illetve a társadalmakon belül is növekszik.

Lehet azzal vigasztalni magunkat, hogy az alsó érték is sokkal magasabb, mint régen a felső volt, de a legfejlettebb technológiák sajnos növelik a távolságot. Ez szomorú jelenség, amely ellen sok társadalmi alrendszer próbál tenni, de valószínűleg ez a tendencia a jövőben is maradni fog.

Beszéljünk még egy kicsit a konkrét egészségügyi beavatkozásokról. Szinte már évtizedes narratíva az, hogy egy karnyújtásnyira van a ráknak a gyógyítása, vagy épp az Alzheimer és a Parkinson-kór gyógyítása. Hogyan nézhet ki mondjuk tíz év távlatban az egészségügy?

A rák valóban korunk egyik legnagyobb félelme, de fontos látni, hogy rengeteg különböző típusa van. Minden szervnek megvan a maga daganata, és egyáltalán nem mindegy, milyen állapotban fedezik fel, honnan ered, milyen gyorsan terjed. Ugyanígy az sem egységes, hogy valaki miért nem lát. Lehet, hogy az idegpályák teljesen épek, és a probléma az agyban van, de az is lehet, hogy az idegek sérültek, vagy éppen a szem maga károsodott – mindegyik eset más megoldást igényel.

Van, ahol idővel akár szemet is lehet cserélni. Ha az idegpályák rendben vannak, akkor elektromos jeleket is végig lehet küldeni rajtuk, és a páciens látni fogja azokat az ingereket, amelyeket egy számítógép generál a biológiai rendszer helyett. Lehet csodákat tenni, de ezek nem egységes megoldások, nem olyanok, hogy „minden vakságot meggyógyítunk”.

A rák esetében viszont már most is látványos előrelépések vannak. A saját családomban is van olyan helyzet, ahol három évvel ezelőtt teljesen más túlélési esélyt mondtak volna, mint ma. Egyre több olyan daganattípus van, amelynél, ha időben felismerik, van hatékony kezelés. Régen nem volt ilyen, de ma már van. Nem mindenre, és sokszor drága, de létezik.

Eközben a kutatás-fejlesztés óriási tempóra kapcsolt. Az, hogy egy új gyógyszer vagy eljárás mennyi idő alatt jut el a piachoz, ma már sokkal gyorsabb, mint korábban volt. Régen hosszú évekig tartott, mire egy innováció megtérült: drága volt, kevesen fértek hozzá, és emiatt nem is érte meg nagy mennyiségben gyártani. Ma viszont ha egy gyógyszer drága, de széles körben elérhetővé válik, akkor a nagyobb mennyiség miatt gyorsabban megtérül, és így hamarabb olcsóbbá válik. Ezt már sok területen láttuk, most pedig a modern gyógyszerek esetében is úgy tűnik, hogy ez a realitás.

A rák és az öregedés kutatása egyébként sok ponton összefügg. Már az elmúlt években is rengeteg látványos eredmény született, én pedig biztos vagyok benne, hogy hamarosan még több lesz. Ez persze nem azt jelenti, hogy a rák teljesen eltűnik, de úgy gondolom, hogy sokkal jobban vissza tudjuk majd szorítani.

A tavalyi év egyik nagy áttörése például a folyékony biopszia volt. Talán sokan nem tudják, de a hagyományos biopszia egy elég kellemetlen és időigényes folyamat, ami szakértelmet is igényel, ráadásul időpontot kell rá kérni. A folyékony biopszia ezzel szemben egy egyszerű vérvétel, amelyből meg lehet mondani, van-e rákos elváltozás, és ez egy óriási előrelépés. Ha ezt évente mindenkinél elvégezzük, akkor időben felismerjük a betegséget, és sokkal jobban lehet kezelni. Ilyesmi korábban nem létezett, és bár nem látványos dolog, de hatalmas előrelépés.

Fontos azonban látni, hogy biológiai lények vagyunk, és olyan állapot, hogy semmilyen betegségünk ne legyen, nem létezik. Jöhetnek új, más típusú betegségek és újabb félelmek is. De a rák esetében nagyon bizakodó vagyok azzal kapcsolatban, hogy jelentősen, az eddigieknél is sokkal jobban vissza tudjuk majd szorítani.

Több tényező is van, ami miatt nem egyszerű az AI-jal kapcsolatban jóslásokba bocsátkozni. Az állami szabályozások, a még mindig relatíve elég nagy népszerűtlenség, illetve a nyelvi modellek fejlődésének határa is komoly akadálynak tűnik. De pl. már a tőzsdén is sokan az AI lufi kidurranásával számolnak. Ettől mennyire tart?

Mondjuk úgy, hogy társadalomkutatóként és üzleti elemzőként engem elsősorban az érdekel, milyen problémákkal kell, vagy kellene foglalkoznia az emberiségnek. Az, hogy a mesterséges intelligencia új és rendkívül ígéretes technológiaként hogyan van beárazva, teljesen más kérdés.

A technológiai újdonságoknál az elején mindig van egy felfokozott várakozás, amikor mindenki azt gondolja, hogy ez a technológia bármennyit megér, és a hozzá kapcsolódó cégek részvényei szinte végtelen értéket képviselnek.

Az amerikai részvénypiacot például jelentősen torzítja, hogy ezek a vállalatok óriási bevételt termelnek, miközben sok más szektor veszteséges.

Valójában senki sem tudja, mennyit ér ez a piac, de senki nem akar kimaradni belőle. A nagy pénz még több pénzt vonz, és rengeteg keresztbeszámlázás, pénzügyi játék és virtuális tőke keletkezik belőle.

Az, hogy egy cég naponta egymillió, százezer, vagy húszezer dollárt keres, nem változtat azon, hogy a mesterséges intelligencia milyen pontossággal ismétli meg a feladatokat.

Ehhez kapcsolódóan az OpenAI példája is érdekes: egy civil szervezetként indultak, társadalmi célokkal,  aztán annyira jól sikerült, amit csináltak, hogy üzletet építettek rá. Most pedig olyan üzleti szemléletet követnek, amelyről sok elemző azt mondja, hogy hosszú távon nem működik. Egy ilyen hírre az NVidia részvényei képesek negyven százalékot esni, és tizenöt milliárd dollár tűnik el egyetlen nap alatt. Ez jól mutatja, mennyire virtuális ez a tőke. A technológia ettől még ugyanannyira fontos, csak éppen a cég nem keres annyit, mint amennyit vártak tőle.

Az AI-lufi tehát egy izgalmas közgazdasági jelenség, de nem a technológia fontosságát kérdőjelezi meg, hanem azt mutatja, hogy még nincs beárazva, nem tudjuk, mennyit ér.

A kriptovaluták például ebben az állapotban ragadtak: ha hiszünk bennük, sokat érnek, ha viszont nem, akkor gyakorlatilag semmit – ezzel szemben az AI nem ilyen. Ahogy közelebb kerül a valósághoz, be fog árazódni. Szerintem most valóban túl sok pénz van a piacon, és ez elfedi, mennyire drága technológiáról beszélünk, illetve, hogy mennyi energiát igényel. Kell majd egy korrekció, amely megmutatja, valójában mennyit ér, de ez önmagában azért még nem fog pénzügyi összeomlást okozni.

Néhány ember nagyon meggazdagszik vagy hirtelen elszegényedik majd, de társadalmi szinten ez nem lesz meghatározó.

A szabályozás kérdése viszont sokkal fontosabb. Az is számít, mennyire válik geopolitikai fegyverré a technológia, ki gyártja a chipeket, kinek a nyelvi modelljeit használjuk, és hogy ki uralja az adatokat. Ezek a jelenségek már lejátszódtak az internetnél, az okostelefonoknál, a megfigyelési rendszereknél.

Európa fegyvere a szabályozás: mi fogyasztói vagyunk a kínai autóknak, robotoknak, az amerikai szoftvereknek, és szabályozással próbálunk ellensúlyt képezni. Ez addig működik, amíg Európa elég nagy piac ahhoz, hogy megérje alkalmazkodni a szabályaihoz, de ha ez a gazdasági súly csökken, a szabályozás ereje is gyengül.

Pedig szabályozni a legolcsóbb.... Fejleszteni és saját rendszereket építeni viszont már sokkal drágább. Ahhoz, hogy az európai szabályozás valóban működjön, Európának saját technológiákat kell létrehoznia. Bár sok kritika éri, de a szabályozásunk példaértékű, és sokan tanulhatnának belőle más országok. Egyébként ez a kérdés azért is fontos, mert megmutatja, hogyan viszonyulunk a technológiához.

Európa gyakran nem a versenyképességet választja, hanem az élhető életet.

A mezőgazdaságunk például kevésbé versenyképes, mert nálunk fontosabb, hogy egészséges legyen az étel, emiatt kevesebbet termelünk, ugyanakkor sokkal élhetőbb életet teremtünk magunknak.

A mesterséges intelligencia olyan adatokat szeret, amelyek felett nincs kontroll, mi viszont ragaszkodunk a személyiségi jogokhoz és az adatvédelemhez, emiatt soha nem lesz olyan „szabad” az európai AI, mint más régiókban, de cserébe jobban fog működni a társadalmi szempontok szemszögéből vizsgálva. Összességében én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy a szabályozások valóban hatékonyak legyenek, szükség van az európai ipar jobb teljesítményére is.

Nemrég beszélgettem egy összeomlás-kutatóval. Ők szintén trendeket elemeznek, és a témáik is hasonlók, például a klímaváltozás. Igaz, az elméletük az AI-faktort kevéssé tárgyalja. A lényeg viszont, hogy ők rendkívül pesszimisták, és azt mondják, hogy akár már 10-20-30 éven belül is megváltozhat a ma ismert életünk, és hát inkább negatív, mint pozitív irányba. Hol az igazság? Ön úgy látom, hogy azért eléggé techno-optimista.

Az egy óriási félreértés és egyben arrogancia lenne, ha bárki azt gondolná, hogy az igazság csak az övé – és ez az álláspont nem lenne méltó a tudományhoz –, az ugyanis a kételkedésről, a párbeszédről és a különböző nézőpontok ütköztetéséről szól. Biztos vagyok benne, hogy vannak emberek, akik meg vannak győződve arról, hogy birtokolják a nagy igazságot, de számomra mindig gyanús, amikor valaki azt mondja, hogy ő tudja a tutit, és más nem is létezhet. A világ nem így működik.

De én nem hinném, hogy az alapvető trendeket máshogy látjuk. A klímaváltozás létezik, mind látjuk a hatásait, és azt is, hogy a közeljövőben nagy változások jöhetnek. Az Atlanti-óceáni áramlat lelassulása Európa lehűlését okozhatja, amerikai városokat önthet el a víz, máshol meg durva hőség és aszály sújtja az ökoszisztémát. Hogy ebben mekkora az ember szerepe, arról rengeteg vita van, ám az tény, hogy a Föld mindenképp változik. Voltak már kis jégkorszakok és nagy korszakok is Földünk hosszú története során. Az viszont igaz, hogy az ember felgyorsított bizonyos folyamatokat.

Itt az értelmezés az igazán fontos kérdés. Ha azt mondom, hogy ezek a folyamatok amúgy is zajlanak, akkor nem haragszom az emberi cselekvésekre, sőt még jobban felerősítem őket, hogy aztán végül kivédjem a negatív hatásokat. Ha azt mondom, hogy az ember okozza, akkor visszaveszek a fogyasztásból, a kibocsátásból. Szerintem az igazság valahol a kettő között van. Unalmas, de így van: ezek a tényezők együtt hatnak.

A klímaváltozásnál például gyakran hivatkozunk a másfél vagy két és fél fokos hőmérséklet-emelkedésre, mert kellett egy kommunikálható mutató. De ugyanaz a másfél fok teljesen mást jelent Észak-Amerikában, mint Nyugat-Európában. Van, ahol lehűlést hoz, máshol árvizet, és megint máshol aszályt. A klímaváltozás nem azt jelenti, hogy mindenhol melegebb lesz, hanem azt, hogy megnő a szélsőségek száma, felborul az egyensúly, és különböző hatások jelentkeznek. A világunk amúgy is folyamatosan változik.

Én sem vagyok ugyanaz, mint tíz vagy negyven évvel ezelőtt. A változás önmagában nem félelmetes: a gond az, hogy túltoltuk a növekedést.

Jól akartunk élni, és ez sikerült is: megdupláztuk az élettartamunkat, gazdagabbak lettünk, a világgazdaság 250-szeresére nőtt. A természetre erőforrásként tekintettünk (ami persze nem feltétlen jó dolog), és élveztük az abból származó növekedést. Most viszont azt látjuk, hogy továbbra is jól akarunk élni, de okosabban kell gazdálkodnunk. Ez nem azt jelenti, hogy régen rosszul csináltuk, hanem azt, hogy egy korszak lezárult, a világnak viszont ettől még nincs vége.

A disztópikus félelmek mindig akkor terjednek legjobban, amikor jól élünk, mert félünk, hogy elveszítjük azt, amink van.

Ehhez kell az okos viselkedés. Ha egy intelligens öntözőrendszerrel negyven százalék vizet spórolok, akkor tíz év múlva is tudok öntözni, csak telepítenem kell a rendszert – erre is való az AI.

A kihívásokat egyikünk sem tagadja, de az, hogy milyen megoldásokat találunk rájuk, milyen gyorsan reagálunk, és mennyire hiszünk abban, hogy képesek vagyunk változtatni, részben habitus kérdése, részben pedig az adatok értelmezéséé. Én nem állítom, hogy biztosan tudom az igazságot, és nagyon tisztelem az összeomlás-kutatókat is, szeretek velük beszélgetni.

Amit viszont biztosan látok, hogy a cselekvés képes megváltoztatni a trendeket.

Sok összeomlás-kutatás úgy működik, hogy megmutatja a jelenlegi görbét, és azt mondja: ha így megy tovább, baj lesz. De amikor megjelennek új technológiák, új megoldások, a görbe megváltozik.

Igen, nem szabad letagadni, a jövőben tényleg más lesz az életünk. Több lesz a szélsőséges időjárás, úgyhogy majd strapabíróbb tetőket kell építeni. Kevésbé lesz kiszámítható a nyarunk, a telünk, az őszünk, de meg fogunk tanulni együtt élni vele. 

Mert a feladás viszont biztosan nem út.

Ez nem azt jelenti, hogy én nem aggódom, vagy ne látnám ugyanazokat a veszélyeket. De nem azért vagyok optimista, mert vidám természetű ember vagyok, hanem mert az emberiség eddigi fejlődése és az üzleti világ működése alapján azt látom, hogy időben meg tudjuk oldani ezeket a problémákat. Látok rossz forgatókönyveket is, természetesen. De nagyon fontos, hogy legyenek jó forgatókönyveink is. Ne azért, hogy legyen mivel áltatni magunkat, hanem azért, mert ha nincs jövőképünk, akkor nem is fogjuk megépíteni azt a jövőt.

Aki nem hisz abban, hogy húsz év múlva boldog lehet, miért ültetne el egy fát? Sokan azt mondják, hogy: „én úgy sem látom meg, hogy mi lesz belőle”, vagy éppen úgy állnak hozzá, hogy: „úgyis megeszi a sav”. De ha nem ültetünk el fát, akkor biztos, hogy tényleg megeszi majd a sav... 

Címlapfotó: Berecz Valter