Megszólalt a pesti elitgimnázium igazgatója: nem kell megnyomorítani a gyerekeket a tanulási folyamat során

Tavaly év végén jött ki a HVG friss rangsora a legjobb középiskolákról, ahol ezúttal is előkelő helyen szerepeltek, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium lett a legjobb keresztény gimnázium. Mit jelent ez önöknek?

Kézdy Edit: Ezeket a rangsorokat mindig egy kis kritikával kell kezelni, hiszen nyilvánvalóan sokféle szempont alapján lehet iskolákat összehasonlítani. Az ilyen listák többnyire a mérhető adatokra, az érettségi eredményekre és a kompetenciamérések eredményeire épülnek, de természetesen ennél jóval több mutató létezik. Kicsit zavarba is jövök attól, amikor azt mondják, hogy ez a „legjobb” iskola. Inkább úgy fogalmaznék: ez az iskola egy bizonyos skálán nagyon jó helyen szerepel.

Számunkra ez azért fontos, mert a céljaink között szerepel a keresztény értelmiség nevelése, olyan fiataloké, akik később felelősséget éreznek a társadalomért, és például a tanítás, a gyógyítás, a kutatás vagy a mérnöki pálya valamelyikén helyezkednek el. Ehhez nyilván az is szükséges, hogy ezek a mérőszámok jók legyenek, tehát ha tíz hellyel hátrébb kerülnénk, biztosan elgondolkodnánk azon, hogy mi a probléma. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy egy-egy helyezés sokszor csak nüansznyi matematikai különbségeken múlik. És vannak olyan értékek is, amelyek nem jelennek meg mérhetően az iskola eredményei között. Ilyen például az, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az intézményben, hogy a tanárok is jól érezzék magukat, hogy közösségben tanuljanak élni, hogy befogadók legyenek, és érzékenyek más emberek vagy társadalmi csoportok problémái iránt. Ezeket is fontos célnak tartjuk, még ha ezeknek a mérése nem is szerepel ezen a skálán.

Igazgatóként mi az, amire a legbüszkébb?

Nehéz egyetlen dolgot kiemelni. Az előbbiekkel összhangban az egyik legnagyobb büszkeségem az, hogy sok gyerek nagyon szeret ide járni. Nyilván nem mindenki, de sokan jól érzik itt magukat, és utólag is kötődnek az iskolához, visszajárnak. Hasonlóan fontos számomra a tanári kar légköre és a kooperáció szintje. Minimális a tanári fluktuáció, nem jellemző, hogy sokan elhagynák az intézményt. Természetesen vannak, akik nyugdíjba vonulnak, vagy éppen élethelyzetük miatt váltanak, de általában nincs mozgás. Ez azt jelenti, hogy sikerül olyan munkahelyi légkört teremteni, amelyben jó dolgozni. Az értelmiségi munkában, különösen egy tanári testületben, nagyon fontos, hogy az ember valamennyire szabadnak érezze magát, lehetőleg jó, inspiráló közegben dolgozzon. Ha ez biztosított, akkor magától is minőségi munkát végez. A vezetésben én inkább erre helyezem a hangsúlyt, nem a szoros ellenőrzésre.

Természetesen büszkék vagyunk a versenyeredményeinkre is, legyen szó természettudományokról vagy nyelvekről, akár irodalomról vagy történelemről, de az iskola egyik legfontosabb jellemzője számomra az, hogy a diákok nagyon sokféle pályára indulnak el innen. Úgy gondoljuk, hogy a tehetséggondozásnak az a megfelelő módja, hogy ebben a serdülőkori időszakban minél több izgalmas, inspiráló dologgal és nyitott kérdéssel megismertessük a diákok, hogy aztán megtalálják azt az utat, amely az övék lehet, ahol a legjobban ki tudnak teljesedni.

Egy keresztény iskolának milyen előnyei vannak a diákok számára egy világi iskolához képest?

Remélem, hogy a keresztény közösség mindahhoz hozzátesz, amiről eddig beszéltem: a befogadó, elfogadó közösséghez és a nevelési szemlélethez. A célunk az, hogy megerősítsük a gyerekeket a keresztény identitásukban, és értéket közvetítsünk.

Szerintem könnyebb megtalálni a nevelésben a közös értékeket, ha a pedagógusok és a tanári kar is keresztény kötődésű.

Persze tisztában vagyok vele, hogy más iskolákban is vannak értékek, és számos világi intézményt ismerek, ahol szintén megvan ez a tanári kultúra. Ez az iskolatípus különösen jó lehet azoknak a családoknak, amelyek keresztény szemléletben szeretnék nevelni a gyerekeiket. Van azonban egy másik fontos törekvésünk is, amely máshol is megjelenhet, de szerintem a kereszténység egyik lényegi eleme: ez pedig a társadalmi szolidaritás.

Erre különböző művészeti és színházi programokkal, illetve olyan akciókkal is neveljük a gyerekeket, mint amikor a Budapest Bike Maffiának segítünk szendvicseket készíteni hajléktalanoknak, vagy amikor előadókat hívunk, akik a hajléktalanságról vagy a roma társadalmi csoport helyzetéről beszélnek, vagy részt veszünk olyan programokban, ahol a fiatalok ukrán gyerekeket mentorálnak. Számomra az a fontos, hogy ez a társadalmi érzékenység és szolidaritás fejlődjön, mert ez a kereszténység eredeti mondanivalójának fontos része.

Akkor a közösség inkább támogató és elfogadó, mint versengő?

Feltétlenül támogató és elfogadó pedagógiát követünk. Ezt a gyerekek meg is fogalmazzák, mikor idejönnek, eleinte kissé izgulnak, mert egy magas színvonalú iskolába kerülnek, és tartanak attól, hogy vajon tudják-e hozni a szintet. Aztán amikor elmennek, gyakran azt mondják, hogy itt megtapasztalták: lehet hibázni, lehet újrapróbálkozni, és ha valami nem sikerül elsőre, azt másképpen is meg lehet oldani. Ez nekem nagyon jó visszajelzés.

Ugyanakkor ezekben az úgynevezett elit iskolákban a gyerekek és a szülők is gyakran nagyon magas elvárásokkal érkeznek, ami egyrészt inspirálhatja őket, másrészt sokszor egészségtelen mértékű versenyszellemet szül.

Ilyenkor nekünk az a feladatunk, hogy ezt valahogyan kordában tartsuk, vagy legalábbis csillapítsuk. Tehát nem lennék egész őszinte, ha azt mondanám, hogy nincs jelen a versengés itt is, de mi mindenesetre igyekszünk ezt elkerülni, vagy határokat szabni neki.

Mit jelent az, hogy egészségtelen méreteket ölt?

Azt, hogy szorongást kelt a gyerekekben. Az iskolánkban vannak egészen kiváló diákok, akik országos vagy nemzetközi versenyeket nyernek, és vannak olyan gyerekek is, akik „csak” nagyon jók, és más iskolákban ők lennének a legjobbak, mégis úgy érzik, ha nem ők a legkiválóbbak az egész országban, akkor nem tettek eleget. Mi ezt úgy próbáljuk kezelni, hogy megkeressük azokat a területeket, amelyekben ők ügyesek. Fontos, hogy a zenészeket bátorítsuk, a színjátszókat meghallgassuk, a kórusnak is teret adjunk, hiszen ezek olyan közösségek, ahol a gyerekek a személyiségük egy másik oldalát is megmutathatják. Emellett az osztályfőnököknek is rengeteg eszközük van arra, hogy a másképpen tehetséges gyerekek értékeit megmutassák a többieknek, amivel az önbizalmukat is igyekszünk erősíteni.

Elmondható, hogy az iskolába jellemzően fővárosi értelmiségi, jól szituált családok gyerekei járnak, vagy hátrányos helyzetű családokból és vidékről is érkeznek ide gyerekek?

A legtöbb gyerek Budapestről és az agglomerációból érkezik, de vannak vidéki tanulóink is, akik kollégiumban laknak. Mivel az evangélikus egyháznak nincs olyan sok iskolája, ide távolabbról is bejárnak gyerekek, például Piliscsabáról vagy Monorról. Általában valóban értelmiségi szülők gyermekei járnak ide, de ha megjelenik hátrányos helyzetű jelentkező, különösen a felvételin, akkor őket természetesen előnyben részesítjük. És azok között, akiket az előbb említettem, szintén vannak rászoruló családok: olyanok, ahol a szülők munkanélküliek, betegek, egyedül nevelik a gyereküket, vagy akár mentális problémákkal küzdenek.

Milyen diákokat várnak elsősorban a gimnáziumba? Csak keresztényeket, csak evangélikusokat? Egyáltalán, kiknek ajánlaná elsősorban az iskolát, kik fogják itt a legjobban érezni magukat?

Olyan gyerekeket várunk, akik szeretnek tanulni, és jó tanulási képességekkel rendelkeznek. Elsősorban keresztény családok gyermekeit várjuk, nem azért, mert bármilyen problémánk lenne a többiekkel, hanem mert úgy gondoljuk, hogy a kereszténységbe tartozó gyerekeknél a leghatékonyabbak a pedagógiánk. Két hittanóra van az órarendbe építve, a hetet áhítattal kezdjük a templomban, az ünnepeinket is istentisztelet keretében tartjuk meg, az iskolalelkész pedig fontos tagja a tanári közösségnek, és ő vezeti a gyermekvédelmi csoportot is. Korábban próbáltunk olyan diákokat is felvenni, akiknek semmilyen közük nem volt a kereszténységhez, de ők kamaszkorukban gyakran nehezen értették, hogy miért kell hétfő reggel fél nyolckor áhítattal elkezdeni a hetet. Budapest egyébként tele van nagyon jó iskolákkal, mindenki tud választani magának olyat, ami neki a legmegfelelőbb.

Vannak olyanok, akik tartanak az iskola vallásosságától?

Vannak ilyenek is, de a fentiek miatt őket általában nem szoktuk felvenni. A szóbeli felvételin ez többnyire kiderül, például ha a gyerek úgy fogalmaz, hogy „azt mondta anyukám, ezt is ki lehet bírni”, akkor az nem igazán jó kiindulópont egy pedagógiai együttműködéshez.

Keresztény iskola lévén elvárnak valamilyen értékrendet vagy viselkedést az iskola falain belül, és azon kívül is?

Nagyon törekszem arra, hogy ezek az elvárt értékek és viselkedésminták ne külsődlegesek legyenek. Tehát ne az öltözködésben, a hajviseletben vagy hasonló külsőségekben jelenjenek meg az elvárásaink, hanem inkább abban, amiről az előbb beszéltem. Úgy látom, hogy az elmúlt években volt átjárás az iskolák között mindkét irányban: jöttek hozzánk diákok nagyon neves gimnáziumokból, állami vagy egyházi intézményekből egyaránt, és voltak olyanok is, akik tőlünk mentek tovább máshová. A tapasztalat ennek kapcsán azt mutatta, hogy az iskolák között van egyfajta arculati különbség. Nálunk éppen a személyiség- és közösségfejlesztés hangsúlyosabb, mint sok más intézményben, ahol inkább azt tartják elsődlegesnek, hogy a gyerek egyénileg hozza ki magából a maximumot, például versenyhelyzetekben vagy a tanulmányai során.

Mit gondol, hogy a többi elitgimnáziumhoz képest mi a legnagyobb erősségük?

Ezt így nehéz megmondani. Az egyik dolog, amit fontosnak tartok, hogy ezeknek a kiváló gimnáziumoknak az igazgatóival időről időre találkozunk (Élenjáró Gimnáziumok Igazgatóinak Grémiuma [ÉGIG] – a szerk.). Ezt a Trefort igazgatója indította el, 2015-ben kezdődött egy konkrét pedagógusbérekkel kapcsolatos ügy kapcsán. Azóta minden miniszterrel és államtitkárral megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot, és a legtöbbjükkel legalább egyszer vagy többször találkoztunk is.

De nem ez a munkánk fő hangsúlya, hanem inkább a tapasztalatcsere. Azt látjuk, hogy sok tekintetben nagyon hasonló helyzetben vagyunk, az igazgatók pedig gyakran magányosak, ezért nagyon hasznos egymástól tanácsot kérni, egymástól tanulni. Ezekből a beszélgetésekből azt is látom, hogy valóban van némi arculati különbség az egyházi és a nem egyházi gimnáziumok között.

Az evangélikus intézményekhez szerintem egy viszonylag liberálisabb, elfogadóbb szellem társul, és ebbe a társadalmi szolidaritás hangsúlyozása is beletartozik. Mi magunk, az evangélikus intézményvezetők is viszonylag szabadon dolgozhatunk: a fenntartó biztosítja a kereteket, meghúzza a határokat, de a döntések nagy részét helyben hozzuk meg, és aztán mi viseljük a következményeiket. Szerintem ez a szellemiség a tanári karban és a diákok között is érződik. Tehát ezek között az úgynevezett elitgimnáziumok között nincs hatalmas különbség, mindenhol alkotó, kreatív, önálló és igényes tanári közösségek dolgoznak.

Van esetleg olyan módszerük vagy szemléletük, amit ön szerint jó lenne, ha más iskolák is átvennének?

A szemléletünkben talán az a legfontosabb, hogy bár viszonylag konzervatív pedagógiát folytató iskola vagyunk, nagyon személyesen törődünk a gyerekekkel. Ismerjük a problémáikat, és igyekszünk olyan kapcsolatot kialakítani velük, hogy nagy bizalommal legyenek legalább egy-két tanáruk iránt. Emellett a közösségi programok – amelyeket főként az osztályfőnökök, de a szaktanárok is visznek – szintén hozzátartoznak az iskola arculatához. Ide tartoznak a külön kirándulások, erdei iskolák, osztálykirándulások, táborok és a sok szaktárgyi szakkör is

Ezek részben a tehetséggondozás eszközei, részben pedig a gyerekek mentális jólétének a helyei is, hiszen szükséges egy családon kívüli felnőtt, akivel különösen mély bizalmat tudnak kialakítani, vagy akit tisztelnek. Serdülőkorban ez nélkülözhetetlen a megfelelő fejlődéshez. Kifejezett erősségünk a természettudomány, az ilyen versenyeken nagyon szépen szoktak szerepelni a gyerekek, de a nyelvoktatásban is nagyon jó eredményeket érünk el.

A szóbeli felvételin a lexikális tudás mellett milyen tulajdonságoknak örülnek még?

A szóbeli felvételin nemcsak a lexikai tudást nézzük, hanem elsősorban a gyerek gondolkodását próbáljuk értékelni. Kell természetesen egy bizonyos lexikai alap, hogy legyen miről beszélgetni, de a gondolkodási képességet, a tanulási potenciált is vizsgáljuk. Emellett tartunk motivációs beszélgetést is, ahol azt nézzük, milyen motivációval érkezik a jelentkező: szeretne-e tanulni, van-e különleges érdeklődése, mennyire igényes, vagy inkább valamilyen külső kényszer, esetleg egy rangsor vagy más külső szempont vezérli.

Az elbeszélgetés során azt is felmérjük, hogy van-e valamilyen egyházi kötődése, illetve vidéki jelentkezőknél azt is megnézzük, mennyire tűnik felkészültnek a kollégiumi létre. Ha valakinél az látszik, hogy ettől rettenetesen szorong, akkor arra jutunk, hogy valószínűleg nem ez az iskola a legjobb választás számára. Ráadásul itt van nyolcosztályos képzés is, és néha előfordul, hogy már tízéves korában szeretnék kollégiumba adni a gyerekeket. Őket nem szoktuk felvenni, mert úgy gondoljuk, hogy számukra ez még túl korai.

Nagy a túljelentkezés?

Igen, nagy. A kicsiknél talán könnyebb megbecsülni a túljelentkezés mértékét, mert azok közül, akik a nyolcosztályos képzésre jelentkeznek, a legtöbben valóban ide is szeretnének jönni. Ott körülbelül öt-hatszoros túljelentkezés szokott lenni. A nagyobbaknál is hasonló a helyzet, csak a számok alapján ez még nagyobbnak tűnik, mert egy tizennégy éves gyerek nem egyetlen iskolába jelentkezik, hanem több helyre és több tagozatra is. Emiatt nagyon magas virtuális számok jelennek meg, de azért van válogatási lehetőségünk.

Nehéz ez a válogatás? Inkább tapasztalják, hogy akik ide jelentkeznek, jellemzően nagyon jó képességűek és nehéz közülük szűrni, vagy inkább az a tapasztalás, hogy mivel jelentkeznek az iskolába nem olyan jó képességű gyerekek is, vagy akik alkatban nem illenek ide, könnyű a válogatás?

Szörnyen nehéz. Néhány gyereket természetesen ki lehet szűrni, és van egy írásbeli felvételi rész is, ami központi. A jogi lehetőségek viszonylag szűkek, tehát az írásbeli és a szóbeli teljesítményt kell figyelembe venni. Nyilván valamiféle objektivitásra törekszünk, ugyanakkor a tanulmányokon kívül szívesen figyelembe vennénk azt is, hogy a család értékrendje mennyire illeszkedik a mi nevelési elveinkhez, de ezt csak nagyon korlátozott mértékben lehet érvényesíteni.

A felvételin az evangélikusokat és a hátrányos helyzetűeket részesítjük előnyben, mert az evangélikus egyház szeretné, ha az evangélikus gyerekeknek adnánk lehetőséget. Ez szerintem rendben van, de sokszor mégis megszakad az ember szíve, főleg a tízéveseknél: ügyesek, kitűnő tanulók, aranyosak, így nagyon nehéz nemet mondani rájuk. Náluk az is nehezíti a helyzetet, hogy ebben a korban még a serdülés előtt állnak, vagyis a tízéves kori teljesítményük nem feltétlenül mutatja meg, mennyire lesz nekik való ez az iskola a későbbiekben. A serdülőkorban ugyanis sokat változnak a diákok, és előfordulhat, hogy végül egészen más irányba, például művészeti pályára mennének, ami nálunk kevésbé hangsúlyos. Szóval a tízéveseknél még nehezebb a felvételi, mint a nagyobbaknál.

Mit javasolna, hogyan készüljenek a diákok a felvételire?

Azt hadd mondjam el, hogy néha egészen különleges túlkapásokkal találkozunk. Vannak például olyan gyerekek, akik elmondják, hogy a hét minden napján külön tanárnál tanultak, a szülők pedig a szóbeli előtt gyakran mondják a gyerekeknek, hogy „a sorsod fog ezen múlni”.

Ezek a túlzott családi elvárások borzasztóan megterhelők, mert rettentő szorongást keltenek a gyerekekben, és abból semmi jó nem származik.

Természetesen az írásbeli felvételire fel kell készülni: matekból és magyarból mindenképp, hiszen ha nem érnek el egy bizonyos pontszámot, szóbelire már nem tudjuk behívni őket. Egyszerűen nincs annyi tanárunk, hogy mindenkit meghallgassunk. Ezért érdemes rendszeresen gyakorolni, kipróbálni a feladatsorokat. A szóbeli tantárgyi részére előre ki van adva az anyag, azzal is érdemes foglalkozni valamennyit. De azon túl azt gondolom, hogy akinek arra van szüksége, hogy a hét minden napján külön tanár készítse fel, az valószínűleg nem a megfelelő iskolába jelentkezett. Nem kell ennyire megnyomorítani a gyereket a tanulási folyamat során. Sokkal jobb, ha a felvételi évében is tud még élni, zenélni, sportolni, mert ez jó előrejelzője annak, hogy itt is fogja bírni a tanulást, és nem fogja úgy érezni, hogy nem maradt élete.

Ezzel kapcsolatban lát változást az elmúlt években, mármint hogy ennyire versenylovat csinálnak a gyerekekből a szüleik?

Úgy látom, hogy egyre inkább. Azt is érzékelem, hogy a közoktatásban egyre erősebben megjelenik a szakadék az elit iskolák és a leszakadó intézmények között. Szükség lenne arra, hogy ez a helyzet változzon, és az új kormányzatnak nagy kihívás lesz ezt kezelni. Sokszor látjuk azt, hogy szinte menekítik a szülők a gyerekeiket egyes iskolákból, és mindent elkövetnek, hogy a gyerekek bekerüljenek egy jónak ítélt intézménybe.

 A rangsorok emiatt kárt is okozhatnak, mert generálják ezeket az elvárásokat. Egyes szülőknek ugyanis az az elvárásuk, hogy a ranglista első néhány helyén szereplő intézmények közül „mindenáron” be kell kerülnie a gyerekének valamelyikbe. Pedig mi azt gondoljuk, hogy az lenne a helyes, ha azt keresnénk meg, hogy melyik iskola illik legjobban a gyerek személyiségéhez, illetve a család értékrendjéhez. Egyáltalán nem igaz, hogy minden iskolának minden gyerek számára ugyanolyan jónak kell lennie. Inkább az volna a cél, hogy ebbe az irányba mozduljon el a gondolkodás.

Ön szerint mi most a közoktatás legnagyobb problémája, és az újonnan fennálló kormánynak és az Oktatási Minisztériumnak min kellene elsőként változtatni?

Ez nem egyszerű kérdés. A közoktatásnak nagyon nagy problémái vannak, és ezeket nehéz egymással megversenyeztetni. Ha azonban néhányat ki kell emelnem, akkor az egyik legjelentősebb probléma a szegregáció. Erre programokat kellene építeni, hogy ez enyhüljön, és a leszakadó rétegeknek is valódi lehetőségük legyen az iskolában a fejlődésre. A másik nagyon komoly gond, hogy az iskolarendszer nagyjából ugyanúgy épül fel és működik, mint ötven vagy akár száz évvel ezelőtt.

Teljesen újra kellene gondolni, hogy ebben a világban, ahol az elsődleges információforrás már nem a tanár, hanem szinte bárhol elérhető az információ, mi legyen az iskola szerepe.

Nem az a kérdés, hogy a gyerek honnan tud meg valamit a világról, hanem az, hogy hogyan tanítsuk meg neki az információk kritikus kezelését, és hogyan segítsünk neki olyan rendszert kialakítani a fejében, amelyhez később új ismereteket kapcsolhat.

Ebben a megváltozott világban újra kellene definiálni az iskola funkcióját. A XXI. századi készségek, a kritikus gondolkodás, a kreativitás, a kooperáció és a kommunikáció már a deklarált célok között szerepelnek a Nemzeti Alaptantervben nagyon helyesen, de valójában amit az iskolában csinálunk, az nem egészen ezt szolgálja. A rendszert erősen meghatározza a kimeneti követelményrendszer, például az érettségi.

A harmadik nagy probléma a tanári ellátottság és a szakma presztízse. Az elmúlt években volt ugyan törekvés arra, hogy a tanári fizetéseket valamelyest felzárkóztassák egy viselhető szintre, és ez valóban meg is kezdődött, de ezt a folyamatot folytatni kellene. Azt is meg kellene vizsgálni, hogyan lehetne a fiatalok számára vonzóbbá tenni ezt a pályát, mert ebben az iskolában is a tanárok többsége ötven év feletti, és országosan is nagyon magas az 50, sőt 55 év feletti pedagógusok aránya. Ha mi egy-két évtizeden belül nyugdíjba megyünk, nagy kérdés lesz, ki fog tanítani.

Ha azt kérdezi, mit lehetne a leggyorsabban megtenni azért, hogy a köznevelés szereplői több kedvet kapjanak a munkához, arra is tudok válaszolni. Rengeteg olyan rendszer működik jelenleg, amely óriási adminisztrációval jár: a pedagógusminősítés, a tanfelügyelet, a tanárértékelés pontozásos rendszere, valamint a különféle informatikai adminisztrációs felületek. Ezek hatását gyorsan meg kellene vizsgálni, mert szerintem az elmúlt években ezek haszna nagyon szerény volt. Ha kiderülne, hogy valóban kevés az eredményük, akkor gyorsan változtatni lehetne rajtuk, és rengeteg fölösleges ballaszttól szabadulna meg a szakma, és az így felszabaduló energiákat a gyerekekkel való foglalkozásra lehetne fordítani.

Nekem van egy olyan nagy álmom is, hogy azokat a dolgokat, amikről eddig már sokat beszéltem, a közösségi programokat, az iskolán kívüli fejlesztő alkalmakat, a közös élményeket sokkal nagyobb arányban be kellene építeni a pedagógiai programba. Jelenleg ezeket főként „lopott időben” szervezik meg a tanárok. A kötelező óráik után még nagy levegőt vesznek, és délutánra megszervezik a színházi programot, játékot vagy más közösségépítő tevékenységet. Ezek azonban a nevelés nagyon fontos részei, és nagyobb rangot érdemelnének. Be kellene emelni őket a pedagógiai programba, és a tanár munkáját is el kellene ismerni. Nyilván ezt nem lehet szeptember 1-jéig megoldani, de hosszabb távon a tényszerűen számonkért tananyagmennyiséget is csökkenteni kellene, hogy maradjon idő az iskolában valódi nevelésre.

A NAT mennyire korlátozza önöket?

A NAT alapján dolgozik minden magyar iskola, így a keresztény iskolák is. Mi is ugyanabban a köznevelési rendszerben működünk, és az állam és az egyház között létrejött megállapodás alapján a NAT adja a tanításunk keretét is. A NAT-ban egyébként vannak nagyon jó elvek, de a kerettantervek és a kötelező tankönyvek már sokszor problémásabbak.

Egyes tantárgyak anyaga túlságosan zsúfolt, és a tankönyvek sem minden esetben megfelelő minőségűek. Ezek mind nehezítik a munkát.

Mivel a kimeneti követelmények is magasak, ezért kevés mozgásterünk marad arra, hogy másféle, nevelő jellegű tevékenységeket nagyobb arányban végezzünk.

Keresztény iskolaként van esetleg lehetőségük valamilyen plusz pályázatokra, vagy tankönyvválasztásnál dönthetnek szabadabban? Magasabb-e az itt dolgozó tanárok fizetése, vagy van bármilyen előny, ami az iskolát vagy a tanárokat érinti?

Örülök, hogy ezt megkérdezte, mert nagyon sokan azt hiszik, hogy nálunk sokkal több pénz van, pedig valójában nincs. A tanárok ugyanazt a fizetést kapják, mint az állami iskolákban. A mi előnyünk inkább az önálló gazdálkodás. Ha valami elromlik, nem kell külön engedélyekért folyamodnom, hanem megbeszélem a gazdasági vezetővel, hogy van-e rá keret, és ennek megfelelően megjavíttatjuk vagy kicseréljük az adott dolgot. Tudunk terveket készíteni, fejleszteni, és a pénz felhasználásáról helyben dönthetünk.

A pályázatok tekintetében annyi a sajátosság, hogy az állami normatíva egy része az evangélikus egyházon belül közös kalapban marad, ezt tartalékalapnak nevezzük. Onnan egy viszonylag átlátható, demokratikus pályázati rendszeren keresztül lehet támogatásért folyamodni. Ebből jutalmazzuk például a tanulmányi versenyeken eredményes diákokat és tanárokat, illetve ebből tudunk néha más tankönyvet vagy kézikönyvet venni.

A beruházásokat is az evangélikus egyházon belüli pályázatból intézzük. Van olyan pályázati forma is, amelyet félállásos pályázatnak neveznek, és amelynek révén néhány iskolában iskolapszichológusra, szociális segítőre vagy más segítő személyzetre lehet támogatást kérni. Ebben viszont mi nemigen nyerünk, mert nálunk sokkal leszakadóbb térségekben is vannak intézményei az egyháznak, így ezekben a pályázatokban általában ők élveznek előnyt.

Az utóbbi időben hogy változtak meg leginkább a számonkérések? Íratnak még beadandókat, hogy itt van a ChatGPT? Vagy érdemes inkább rászánni egy tanórát, és ott megíratni ezeket?

A legtöbb iskolához hasonlóan mi is nagyon meggondoljuk, hogy íratunk-e beadandókat, hiszen ma már tudjuk, hogy bármit be lehet adni a ChatGPT-nek, és az megírja helyettük. Ezt primer szinten úgy próbáljuk kezelni, hogy kézzel írott beadandót kérünk, így legalább a diákok egyszer átgondolták, hogy mit írtak le. Emellett valóban kevesebb beadandó születik emiatt, vagy legalábbis olyan feladatokat próbálunk kitalálni, amelyeknél a gyereknek muszáj a munka egy részét önállóan elvégeznie. Lehetnek olyan feladatok, amelyek az órán megbeszéltekre épülnek, vagy a saját személyes viszonyulására, életére kérdeznek rá, de igen, az is előfordul, hogy inkább az órán íratjuk meg a beadandókat.

Most például az érettségi időszakában projekthetet tartunk, ahol a tanárok projektfeladatokat állítanak össze. Ezeknél a diákok külső helyszínekre is elmennek, például én az ELTE Természettudományi Múzeumába viszem őket, mások különböző múzeumokba vagy városi helyszínekre szerveznek programot. Az adott projekthez a diákoknak anyagot kell gyűjteniük, beszámolniuk az anyaggyűjtés fázisáról, majd valamilyen produktumot is létre kell hozniuk. Ezt már nem fogja tudni teljes egészében megcsinálni a mesterséges intelligencia.

Pont ezért próbáljuk mi is tanulni ezt a területet, mert még messze vagyunk attól, hogy mindent jól lássunk, de meg kell lépnünk azt a fázist, amikor tudatosan végiggondoljuk, milyen feladatokat lehet úgy adni, hogy a diákok a mesterséges intelligenciát is használják, mellette pedig saját munkát is végezzenek. Nemrég például az igazgatói közösségben hívtunk egy szakembert, aki ilyen példákat mutatott nekünk. Be kell vallanom, hogy én, mint viszonylag idős tanár, még szent borzalommal nézem ezt az egészet, de valószínű, hogy a gyerekeknek már ezzel kell majd együtt dolgozniuk, ahogyan korábban az internet használatát is meg kellett tanulni. Ugyanígy kellene most a mesterséges intelligenciával kapcsolatban is elindulni. Szerintem ez a terület még gyerekcipőben jár az oktatásban, és komoly továbbképzésekre is szükség lenne.

Volt már olyan, hogy egy diák lebukott azzal, hogy ChatGPT-t használt?

Igen, többször is. Olyan szóhasználat, olyan megfogalmazás jelenik meg néha a beadott munkákban, hogy a tanár rögtön látja, hogy ezt nem a diák írta. Ilyenkor általában be is vallják a diákok. Az ilyen munkákat részben újra kell íratni, másrészt égés is, és persze következménye is van.

Mik a jó számonkérési módszerek most, hogy itt az AI? Mik azok, amelyek a legjobban fejleszti a diákokat? Mi a leghasznosabb számukra?

Nagyon sokféle számonkérési módszer létezik, és szerintem az egyik legfontosabb, hogy ezek diverzitását élvezni kell, mindenféle módszernek helye van: szódolgozat, kis dolgozat, nagy dolgozat, szóbeli beszámoló, különböző önálló munkák. A gyerekek sokszor kifejezetten szeretik az olyan feladatokat, mint a plakátkészítés, könyvkészítés, iskolaújság vagy akár filmek készítése. Ezekben tényleg meg tud jelenni a kreativitásuk, és nekünk tanároknak is meg kell tanulnunk ezeket a produktumokat megfelelően értékelni. Nem szabad kizárólag a tananyag visszamondására koncentrálni.

A hagyományos dolgozatok között is lehet olyan feladatokat adni, amelyek a gondolkodást, a problémamegoldást mérik, és máris mást vizsgálunk.

Ilyen lehet például az összefüggések keresése természettudományban vagy az adatelemzés. Humán tárgyaknál is nagyon érdekes, amikor különböző forrásokat kell összehasonlítani, és eldönteni, melyik releváns. Ezeket mind értékelni kell.

Azt is látni kell, hogy a közösségi médiához szocializálódott gyerekek nagyon gyors visszajelzéseket várnak. Nekik nem elég motiváló az, hogy majd negyedév végén kapnak egy nagy ötöst, ha közben hetekig semmi visszajelzést nem kapnak. Sokszor már jóval korábban elveszítjük őket, mint hogy a hosszú távú jutalom elérné őket. Ezért meg kell próbálni gyorsabb visszajelzéseket adni szóban, írásban és minden más lehetséges módon, hogy a motiváció fennmaradjon. Ez egy izgalmas tanulási folyamat: a világ állandóan változik, nekünk pedig a mai gyerekeket kell valahogyan megfelelően motiválni és tanítani.

Jellemzően hova mennek innen tovább a gyerekek? Milyen egyetemre és milyen szakokra?

Van egy érdekes egyházi sajátosság, amit az ÉGIG-en belül már kimértünk, és később egy országos mérés is megerősítette: tőlünk többen mennek segítő pályákra. Sokan választanak pedagógusi pályát is, ami nagy csoda, mert a többi hasonló színvonalú iskolákból alig megy valaki tanárnak. Emellett sokan lesznek gyógypedagógusok, rengetegen mennek az egészségügybe, orvosnak is sokan jelentkeznek, de az egészségügy más területei felé is nyitnak. Sokan kerülnek tudományegyetemekre, kutató szakokra, és nagyon nagy tömeg megy a Műegyetemre is, különösen a matek-fizika irányultságúak. Az informatika is sokakat érdekel, de kisebb számban gazdasági, társadalomtudományi vagy művészeti pályákra is mennek diákjaink. A legjelentősebb irányok talán a tudományegyetemek, a Műegyetem és az orvosi pálya.

Igazgatóként minek örül, ha valaki elvégzi ezt az iskolát és kilép a kapuján, akkor milyen tulajdonságokkal vagy készségekkel rendelkezzen?

Annak örülünk, ha sikerül benne felébreszteni vagy megerősíteni az igényességet. Bármilyen pályára is menjen, fontos, hogy a minőségre törekedjen. Nagyon szeretnénk azt is, hogy értékalapon szervezze az életét, és legyenek stabil értékek, amelyek mentén a döntéseit meghozza, mert a pályát megváltoztathatja, a tudást részben elfelejti, vagy meg sem szerzi, de az, hogy valaki hogyan bánik az embertársaival, hogyan keresi a helyét a világban, az rendkívül fontos. Ide tartozik a szolidaritás is, amiről már sokat beszéltem. És ide tartozik az is, hogy nyitott legyen a transzcendens értékekre. Az evangélikus iskolában az a célunk, hogy minden gyereket a saját felekezeti identitásában erősítsünk meg, de persze azt is szeretnénk megmutatni, milyen az evangélikus egyház, az evangélikusokat pedig szeretnénk a leendő evangélikus értelmiség tagjaként látni.

Fotók: Gosztola Judit

Mondd el, mit gondolsz: segíts formálni a Pénzcentrum jövőjét!

Segíts nekünk még jobbá tenni a Pénzcentrumot! Egy rövid, anonim kérdőívvel szeretnénk jobban megismerni, hogyan használod az oldalt, milyen témák érdekelnek, és miben fejlődhetnénk tovább. A válaszaid alapján finomítjuk tartalmainkat, rovatainkat, sőt akár új szolgáltatásokat is bevezethetünk, hogy még hasznosabbak legyünk a mindennapi pénzügyi döntéseidben. A kitöltés mindössze 10–12 perc, és minden visszajelzés nagy segítség számunkra.