Ez a gyermekvédelem 2025-ben a magyar iskolákban: szexuális edukáció és drogprevenció helyett csak „tűzoltásra” jut idő

Pénzcentrum: Mit tehetnek a szülők a gyerekeik mentális egészségének megőrzése érdekében? Mi lehet még kulcs a beszélgetés és az érzelmi biztonság, elérhetőség mellett?

Bojti Andrea: A mai világban óriási teher az, hogy a gyerekek olyan mennyiségű és minőségű ingerrel találkoznak – főként az online térben –, amely sokszor messze nem az életkoruknak megfelelő. Ezért kulcsfontosságú, hogy a felnőttek energiát fordítsanak arra, hogy a „felnőtt világ” híreit és problémáit ne engedjék teljes mértékben beáramlani a gyerekek életébe. Ez természetesen az online jelenlétre is vonatkozik: nem mindegy, mikortól és milyen formában engedjük a gyerekeket belépni a digitális térbe. A szakmai ajánlások szerint például 14 éves kor alatt nem szerencsés, ha a gyerekek közösségi médiaplatformokon aktívan jelen vannak. Fontos, hogy ez a bevezetés fokozatos legyen, és mindig a gyerek érettségéhez igazodjon.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy mintha egy kicsit átestünk volna a ló túloldalára: ma már nagyon sok mindent megbeszélünk a gyerekeinkkel, olyan döntéseket is, amelyek valójában nem az ő kompetenciájukba tartoznak. Egy egyszerű példa: amikor egy család azon dilemmázik, melyik iskolába járjon tovább a gyerek, ez elsősorban szülői döntés. Természetesen fontos, hogy a gyerek véleménye is meghallgatásra kerüljön, de nem szükséges őt minden részletbe – például több iskola közötti dilemmába – beavatni. Ugyanez igaz a családot vagy a felnőtt életet érintő problémákra is. A gyerekek nem tudnak mit kezdeni például a szülők párkapcsolati nehézségeivel vagy egzisztenciális gondjaival, és ezekkel nem is szabad őket terhelni. A legfontosabb tehát az egyensúly megtalálása: kezeljük a gyerekeinket partnerként, hallgassuk meg őket, de tartsuk szem előtt, hogy vannak határok. A döntések súlyát és a felnőtt élet felelősségét nem háríthatjuk át rájuk.

A koronavírusjárvány, a háborúk, a klímaváltozás, a gazdasági bizonytalanság, a magyar közbeszéd állapota és felfokozott közéleti, politikai helyzet milyen hatással van a gyerekekre és a kamaszokra?

Ez mindenképpen hatással van a gyerekekre, ugyanakkor fontos, hogy életkori szinten kezeljük a kérdést. Egy kisiskolás például még nem érti a pártpolitikai összefüggéseket, míg egy kamasz már egészen másként viszonyul ezekhez. A politikai érdeklődésnek, illetve annak, hogy a közéletre, politikára hogyan érik meg egy gyerek, van egy fejlődési íve is. A kamaszkor ebből a szempontból különösen izgalmas időszak: ilyenkor zajlik az úgynevezett identitáskrízis, amikor a fiatal mérlegre teszi a család értékrendjét, elgondolkodik azon, milyen életet szeretne élni, milyen hivatást válasszon, hol van az ő helye a világban. Ebbe a folyamatba a politikai és vallási meggyőződés is beletartozik – a politikai identitás is egy önálló, fejlődő identitáselem. A kamaszokat ez kifejezetten érdekli. Kutatások is kimutatták, hogy a Covid-járvány óta – tehát az elmúlt öt évben – a gyerekek és fiatalok sokkal tudatosabban kezdtek foglalkozni közéleti, politikai kérdésekkel.

A pandémia alatt megtapasztalták, hogy a nagy társadalmi döntéseknek közvetlen hatása van az életükre, és ez ráébresztette őket arra, hogy nekik is van beleszólásuk a világ dolgaiba.

Ezért is nagyon fontos, hogy a politikáról, a közéleti kérdésekről nyíltan, őszintén lehessen beszélgetni velük – természetesen mindig az életkori sajátosságaiknak megfelelően. Egy óvodás például nyilván nem a pártpolitikát fogja érteni, hanem az olyan alapvető társadalmi kérdéseket, mint a szegénység, a környezetvédelem vagy az állatvédelem. Már 4–5 évesen is találkozhat ezekkel a témákkal, például amikor ruhát gyűjtenek rászoruló gyerekeknek, vagy amikor arról van szó, hogyan óvjuk a természetet. Ezek a beszélgetések alapozzák meg azt, hogy később felelősen és nyitottan gondolkodjanak a közéletről.

Erről egyébként készítettünk is egy podcastet, „Hogyan beszéljünk a politikáról a gyerekekkel?” címmel, amelynek vendége Dr. Szabó Andrea volt, az ELTE politológus-szociológus docense. Ő is hangsúlyozta, hogy a gyerekek politikai szocializációját elsősorban a szülők hozzáállása alakítja. Minél gyakrabban és természetesebben kerülnek elő a családban közéleti témák – például a környezettudatosság vagy a társadalmi felelősségvállalás –, annál nyitottabb és tudatosabb lesz a gyerek politikai értelemben is. Egy politikailag szocializált családban felnövő gyerek később is szélesebb rálátással bír majd a társadalmi folyamatokra, ami hosszú távon egy tájékozottabb, tudatosabb felnőtt társadalom alapja lehet.

Mit lehet tenni akkor, amikor a szülő is ugyanolyan bizonytalan, ugyanúgy fél? Hogyan hat a szülő saját mentális állapota, szorongása a gyerekére?

Erősen hat a gyerekre, hiszen a gyerek érzékeli, ha a szülő bizonytalan vagy elkerül egy nehéz témát. Éppen ezért fontos, hogy a szülő ne dugja a fejét a homokba, hanem számoljon azzal, hogy ezek a kérdések előbb-utóbb úgyis felmerülnek – ez megúszhatatlan. A gyereknevelés természetes része, hogy szülőként nekünk is szembe kell néznünk a saját bizonytalanságainkkal, félelmeinkkel, akár olyan nehéz témák kapcsán, mint a halál, a háború vagy a politika. Hiteles dolog, ha a szülő nyíltan vállalja, ha valamiben nem biztos: például kimondhatja, hogy „ezt én sem tudom pontosan, nézzünk utána együtt” vagy „gondolkodjunk rajta közösen”. A legfontosabb, hogy ne próbáljuk „lekeverni” a kényes témákat. Ha a gyerek valami olyasmiről kérdez, ami számunkra kellemetlen vagy nehéz, ne reagáljunk elutasítóan, hanem inkább mondjuk azt, hogy „erről még gondolkodnom kell”, vagy „beszéljünk róla később”, hogy ne az legyen, hogy egy-egy téma tabuként jelenik meg a családban.

A Z és az Alfa generáció nagyobb stresszfaktort él át, mint az X vagy Y generációk tagjai? Mi az, amivel nekik meg kell küzdeni, de az előző generációknak nem kellett?

Őket elképesztő mennyiségű inger éri nap mint nap, és ez önmagában is megterhelő – nemcsak feldolgozni, hanem kiszűrni is, hogy mi fontos és mi nem. A túl sok lehetőség és állandó döntési kényszer önmagában is stresszfaktor. Ma szinte minden területen ez jellemző: a ruházattól és az élelmiszerektől kezdve egészen a digitális tartalmakig, a fiatalok folyamatosan választások elé vannak állítva. Ehhez jön még az online tér mindent átható jelenléte, illetve a jövőnek az a fajta bizonytalansága, hogy olyan felgyorsult változás megy most végbe, hogy gyakorlatilag lehetetlen megjósolni, milyen tudásra, szakmákra vagy készségekre lesz szükség tíz vagy húsz év múlva. A mai fiatalokban ezért gyakran ott van a bizonytalanság: amit most tanulnak, vajon használható lesz-e egyáltalán a jövőben? Ez a kiszámíthatatlanság mentálisan nagyon megterhelő.

A korábbi generációk által átélt háború és éhínség nagyon masszív stresszfaktorok, a mai fiatalokat ezzel szemben inkább láthatatlan, de folyamatosan jelenlévő stresszfaktorok terhelik: az információs túlterheltség, a gyors technológiai változás és a jövőbe vetett bizonytalanság.

Hogyan torzítja a közösségi média és az influenszerkultúra a gyerekek értékrendjét?

A közösségi média mindannyiunk valóságérzékelését torzítja – nemcsak a gyerekekét, hanem a felnőttekét is. Az algoritmusok rendkívül kifinomultan működnek: kialakítanak körülöttünk egy virtuális buborékot, amelyben azt látjuk és olvassuk, ami megerősíti a saját nézőpontunkat. Egy idő után azt hisszük, hogy amit a hírfolyamunkban látunk, az maga a valóság. Ez nagyon beszűkíti a látásmódot, hiszen mindenki a saját személyre szabott, torzított valóságában él.

A másik torzító hatás abból fakad, hogy a közösségi médiában azt látjuk, amit mások láttatni akarnak velünk. Az influenszerek, tartalomgyártók gondosan megkomponált szeleteket mutatnak az életükből, ezek mögött viszont nem látjuk a valóságot, a nehézségeket, a kudarcokat. Egy önmagát kereső fiatal számára, aki épp identitásválságon megy keresztül, ezek a képek nagyon erős viszonyítási pontokká válhatnak. Kamaszkorban különösen erős a csoporthoz tartozás vágya, és a fiatalok ilyenkor keresik, kihez tudnak hasonlítani, kivel tudnak azonosulni. Ha ezek az azonosulási minták mesterségesen tökéletes, filterezett életeket mutatnak, akkor az ember hajlamos azt megélni, hogy „hát, úristen, hol vagyok én ehhez képest”.

Miért problémás, ha egy kamasz a ChatGPT-hez fordul, ahelyett, hogy a szüleit, a tanárait vagy az iskolapszichológust keresné fel a problémáival?

Ez egy nagyon érdekes és egyre gyakoribb jelenség. Volt a praxisomban egy kamaszlány, aki rendszeresen a ChatGPT-be írta be a problémáit. Az AI válaszai között pedig konkrét diagnózisokat is talált – így jött el hozzám, hogy már kész címkéket hozott magával. A terápiás munka eleje szinte csak arról szólt, hogy megtanulja megtartani az érzéseit, és hogy nem kell azonnal kiírni magából mindent. Ez azt jelenti, hogy képes vagyok megtartani magamban az érzéseimet, hagyni, hogy „áramoljanak” bennem anélkül, hogy rögtön kifelé ventilálnék. A mai digitális világban azonban minden azonnal elérhető, ha valakit valami rossz érzés ér, rögtön megírhatja az AI-nak, vagy felhívhat valakit, hogy elpanaszolja.

Csakhogy ezzel kimarad az a fontos belső munka, ez a nagyon alap érzelemszabályozó működés, amikor először magamban próbálok megküzdeni az érzéseimmel.

Szoktam hozni erre egy példát: képzeljük el, hogy valakit a főnöke behív, és közli vele, hogy elbocsátják. Ilyenkor természetes, hogy hirtelen rengeteg rossz érzés kavarog benne. Ha ekkor azonnal felhívja a párját vagy egy barátját, hogy „kiventillálja” magát, akkor gyakorlatilag kiszervezi az érzelemfeldolgozást. Pedig ha hagyná, hogy az érzések egy kicsit leülepedjenek, ha magában végiggondolná, mi történt, akkor az érzelmi hullám fokozatosan lecsillapodna. Néhány nap múlva pedig már sokkal higgadtabban tudna beszélni a helyzetről. Ezért is problémás, ha egy kamasz azonnal az AI-hoz fordul segítségért, mert így nem tanulja meg kezelni a nehéz érzéseit.

Hasznunkra lehet itt az AI, vagy inkább teljesen kerüljük el azt, hogy ebben a kérdésben hozzá fordulunk?

Szerintem egyelőre nem érdemes az AI-tól azt várni, hogy valódi érzelmi támogatást nyújtson. Tagja vagyok egy szakmai fórumnak, ahol a konszenzus az, hogy az AI „érzelmi intelligenciája” még nagyon kezdetleges. Egyszerűen nem tud megfelelően visszajelezni, mert nincs valódi érzelmi megértése. El lehet vele „csetelgetni”, de sokszor félrevihet, előfordul, hogy butaságokat ír, vagy akár téves diagnózisokat ad. Ugyanakkor szakmai körökben – főleg nemzetközi szinten – van már némi nyitottság arra, hogy az AI-t úgynevezett küszöbszolgáltatásként használják, tehát egyfajta előszűrő funkciót tölthetne be. A valóság az, hogy nincs elég humán kapacitás – nem tud mindenki pszichológushoz eljutni, miközben szinte mindenkinek vannak valamilyen szintű pszichés nehézségei. Az AI lehetne hasznos edukatív szinten: például, ha valaki beírja, hogy „mit tegyek, ha pánikrohamom van”, akkor az AI adhat egy alapvető, általános tájékoztatást a légzőgyakorlatokról, a biztonságérzet megteremtéséről. Ez nem helyettesíti a terápiát, de elindíthat egy gondolkodási folyamatot.

Ha nem AI, az iskolapszichológusok mennyire elérhetőek az iskolákban?

Alapvetően minden oktatási intézményhez tartozik pszichológus. Ez többféleképpen valósulhat meg: van, ahol helyben dolgozik az iskolapszichológus, máshol pedig úgynevezett utazó pszichológus látja el a feladatot. Utóbbi azt jelenti, hogy a szakember a pedagógiai szakszolgálat alkalmazásában áll, és heti néhány napot tölt az adott intézményben. Például előfordulhat, hogy kedden és pénteken van jelen az adott iskolában, a hét többi napján pedig más intézményekbe jár ki. Ha pedig ilyen sem áll rendelkezésre, akkor a diákok, szülők vagy pedagógusok közvetlenül is fordulhatnak a területileg illetékes pedagógiai szakszolgálathoz. Ez elméletben jól hangzik, de a gyakorlatban komoly kapacitáshiány van. Ideális esetben egy nagyobb iskola már tud teljes állású pszichológust alkalmazni, de a gyakoribb modell még mindig az utazó szakemberé. Egy ilyen pszichológus általában heti öt nap alatt öt különböző intézménybe jár, és ezekben a helyeken nemcsak egyéni tanácsadást végez, hanem csoportos vagy osztályszintű foglalkozásokat is tart. A feladataik között lehetne ideális esetben szexuális edukáció, vagy prevenciós foglalkozás az iskolai bántalmazásról.

A valóságban azonban gyakran csak „tűzoltásra” jut idő: amikor egy osztályban konfliktus vagy krízis alakul ki, akkor hívják be a pszichológust, aki ilyenkor szociometriai felméréseket is végezhet, hogy feltérképezze, kik a központi, illetve peremhelyzetű gyerekek, és ez alapján segítse a közösség újraépítését.

Az óvodákban egy kicsit más a helyzet: ott a pszichológus gyakrabban végez megfigyelést, például egy beszoktatásban elakadt kisgyereknél beülhet a csoportba, hogy lássa, mi okozza a nehézséget.
Általánosságban egyéni kérdésekkel szoktak hozzájuk fordulni, vagy a pedagógusok, vagy a szülők, és ott ők a maguk kompetencia szintjén megpróbálnak segíteni.

Sokszor a szülők bizonytalanok, hogy elég komoly-e a probléma, vagy túlreagálják-e a gyerekeik viselkedését. Mikor érdemes szakemberhez fordulni?

Ez valóban az egyik legnehezebb kérdés a szülők számára. Én három fő támpontot szoktam ilyenkor elmondani, ami talán segíthet. Az első jel, ha a gyerek szenved: panaszkodik, sír, nem érzi jól magát. A második figyelmeztető pont a külső visszajelzés. Ez jöhet az iskolából, az óvodából, egy pedagógustól, a szülőtől, vagy akár a tágabb családból is. Lehet, hogy a gyerek maga nem szenved még, de a környezete már észrevesz valamilyen változást. A harmadik támpont az, amikor a probléma életvezetési nehézséget okoz – akár a gyereknek, akár a családnak. Ilyen például, ha a gyerek tartósan visszatartja a székletét, emiatt nyűgös, fáradt, és már a hétvégi programokat is le kell mondani emiatt. Vagy ha kisiskolásként esténként nehezen alszik el, kimerült és romlanak a jegyei.

Fontos, hogy a szülőnek nem kell egyedül döntenie, ebben a helyzetben. Azt gondolom, ha felmerül a kérdés, hogy valami nincs rendben, az már önmagában jelzésértékű. Ilyenkor érdemes segítséget kérni – legfeljebb az derül ki, hogy a probléma nem patológiás, nem igényel terápiát, de a szülő kaphat nevelési tanácsadást vagy támogatást a helyzet kezelésében.

Mennyiben más egy terápia egy gyerekkel, mint egy felnőttel? Hogy lehet megnyerni a gyereket, ha nem akar ott lenni?

Én azt tapasztalom, hogy a legtöbb esetben valójában nem is magával a gyerekkel kell közvetlenül dolgozni. A gyerekpszichológiai munka általában azzal kezdődik, hogy először a szülők érkeznek, a gyerek nélkül. Kisebb gyerekek esetében ez mindig így van, nagyjából 13–14 éves kortól azonban már hasznos, ha a fiatal is ott van az első találkozáson, hiszen róla van szó. Az első alkalom egyfajta feltérképező beszélgetés, és ha a közös döntés alapján szükséges, hogy a gyerek is járjon, akkor következik még néhány – általában 3–4 – alkalom, ami a megismerkedős időszak. Ezután a szülőket ismét behívom, és részletesen átbeszéljük, mit tapasztaltam, ők mit látnak, és közösen gondolkozunk arról, hogyan tudnánk segíteni a gyereknek. Innen többféle irány is lehetséges: előfordul, hogy a szülőkkel kell tovább dolgozni, néha az egész család bevonása indokolt, máskor pedig elég, ha csak a gyerekkel foglalkozunk. Gyakori az is, hogy a gyerek valamelyik szülőjével együtt vesz részt az alkalmakon.

Előfordul az is, hogy a család működésében van valamilyen zavar, és a gyerek mint indexpáciens jelenik meg. Tipikus példa, amikor egy gyerek testi panaszokkal – például fejfájással vagy szédüléssel – kerül hozzánk. Az orvosi kivizsgálás után kiderül, hogy nincs szervi ok, hanem ez egy pszichoszomatikus tünet volt. Ilyenkor gyakran kirajzolódik egy családi háttér: például a szülők kapcsolata feszült, sok a vita, de amikor a gyerek betegnek érzi magát, hirtelen mindenki ott van körülötte. A szülők ilyenkor van, hogy azzal keresnek meg, hogy „segítsünk a gyereknek”, hiszen ő a „problémás”, ugyanakkor

a gyereknek csak akkor tudunk valóban segíteni, ha a család is hajlandó bevonódni a folyamatba. Ez viszont sokszor nehéz, mert a családtagok nem mindig látják be, hogy nekik is részük van abban, ami történik, és ellenállnak annak, hogy ők is dolgozzanak magukon.

A kezdő gyerekpszichológusok nem szoktak azzal számolni, hogy valójában nekünk a családdal kell együtt dolgozni, ami nagyon nehéz, és sokszor falakba ütközik a terápia a gyerekkel. Ha a család nem együttműködő, akkor hiába jár a gyerek heti 50 percet terápiába, hiszen közben otthon évek óta feszültség, bizonytalanság vagy éppen válás zajlik.

Mi a legnagyobb stresszfaktor egy alapvetően egészséges, rendezett körülmények között élő gyerek életében?

Ez életkoronként nagyon eltérő. A legkisebbeknél, tehát a babáknál és kisgyermekeknél a szeparációs szorongás a leggyakoribb stresszforrás: csecsemőkorban mint életkori sajátosság jelenik meg, és később az intézménykezdés kapcsán is gyakori jelenség, mivel a szülőtől való elszakadás, az új környezet sok kisgyereknél okoz bizonytalanságot és félelmet.

Óvodáskorban ehhez társul a beilleszkedés kérdése: van-e barátja, kivel játszik, elfogadják-e a többiek. Emellett ebben a korban megjelennek az élénk fantáziával összefüggő félelmek is – a sárkányoktól, szörnyektől, sötéttől, idegenektől vagy állatoktól való rettegés. Ezek természetesek, de néha felerősödhetnek.

Az iskoláskor már más típusú terhelést hoz. Az alsó tagozatban, de még a felső elején is a teljesítmény lesz a központi, ott az egész életszakasz erről szól. Ez önmagában egészséges fejlődési feladat, a gond ott kezdődik, hogy az iskolarendszer sokszor nem tudja jól támogatni ezt a folyamatot, és a gyerekek túl nagy nyomás alá kerülnek. Ráadásul a szülők is hajlamosak ebben az időszakban „elengedni” a gyereket – hiszen már iskolás, „nagy” –, és azt várják tőle, hogy egyedül oldja meg a konfliktusait. Gyakran látom, hogy a gyerekek magukra maradnak egy-egy nehéz helyzetben, az iskolának pedig nincs megfelelő eszköztára.

A kamaszkorban pedig a hangsúly a szociális kapcsolatokra helyeződik át. Ekkor már az a legnagyobb stresszforrás, hogy a fiatal hogyan illeszkedik be a kortárs közösségbe: mennyire elfogadott, „menő”, van-e barátja, párkapcsolata, hol helyezkedik el a csoport hierarchiájában.

Hol húzódik a határ az egészséges stressz és a tartós, káros között egy gyereknél? Mik az intő jelek, amikre a szülőknek oda kell figyelniük?

Szerintem nagyon fontos megérteni, hogy a stressz normális, az életünk része, sőt, a szorongás is. Valójában a szorongás az, ami segít abban, hogy például szabályokat betartsunk, vagy hogy helyesen reagáljunk egy-egy helyzetre, és a stressz is lehet ösztönző és segítheti a fejlődést. A probléma akkor kezdődik, ha a gyerek már nem tud vele megküzdeni, ha a stressz tartósan fennmarad.

Ugyanakkor a gyerekeket nem megóvni tudjuk a stressztől, hanem felkészíteni rá. Az viszont mindig nagy kérdés, hogy hogyan tudunk megküzdeni a stresszel, mivel a szülőnek sincs mindig megfelelő eszköztára ehhez.

Ha a szülő maga is maladaptív megküzdési módokat használ – például a telefonba menekül, alkoholt iszik, vagy egyszerűen csak nem beszél a problémákról –, az nem segít a gyereknek.

A gyerekek rajzai lehetnek árulkodóak?

A gyerekek rajzaiból önmagukban soha nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Nagyon könnyű félreértelmezni őket, mert a rajzolás során rengeteg tényező befolyásolja, hogy mit és hogyan ábrázol a gyerek. Terápiás helyzetben mi is rajzoltatunk a gyerekekkel, de mindig pontos instrukciók alapján, kontrollált, két személyes helyzetben. Ha viszont például a szülő kéri meg a gyereket, hogy „rajzold le a családodat”, az már egészen más helyzet. Ott a gyerek meg akar felelni a szülőnek, és ez befolyásolja, mit rajzol.

Nagyon gyakori például, hogy a szülők megijednek, ha a gyerek feketével rajzol, pedig ennek sokszor semmi negatív jelentése nincs. A fekete a legkontrasztosabb szín a fehér papíron, ezért a gyerek, aki egyszerűen csak élvezi, hogy erős, látványos nyomot hagyhat, gyakran választja ösztönösen.

A rajz tehát önmagában nem diagnosztikai eszköz, még a pszichológiai vizsgálatokban is csak egy elem a sok közül, és kizárólag akkor értelmezhető, ha ismerjük a kontextust és a felvétel körülményeit. Ugyanakkor a rajzolás nagyon hasznos megküzdési forma lehet: sok nagyobb gyerek például rajzolással vezeti le a feszültséget. Legyen az mandala, manga vagy bármilyen kreatív alkotás – ezek mind segíthetnek a gyereknek abban, hogy kifejezze magát és oldja a stresszt.

Milyen megküzdéseket lehet tanítani a gyereknek? Ami működik náluk, és amit el tudnak sajátítani.

Ez mindig életkorfüggő, minél kisebb a gyerek, annál inkább normálisnak tekintünk olyan megküzdéseket, amit egy felnőttnél már nem. Egy óvodás például sokszor képzeletbeli történetekbe menekül, és a fantáziája segít neki átdolgozni a valóságot. Például ha egy nagyszülője meghal, az óvodás akár úgy is reagálhat, hogy „feléleszti” a nagypapát a képzeletében, és azt mondja, hogy „akkor most már ássuk ki”. Felnőttként egy ilyen konfabuláció komoly pszichés probléma.

Minél kisebb a gyerek, annál egyszerűbb megküzdési módjai vannak, és annál inkább a szülőnek kell segítenie a feszültség szabályozásában – tulajdonképpen ő „viseli el” helyette a szorongást. A csecsemő például még nem tudja megnyugtatni magát, ezért a szülő az, aki megpróbálja kinyomozni, mi lehet a baja, és megteremti számára a biztonságot. Ahogy nő a gyerek, egyre több önszabályozó eszközt lehet neki megtanítani, és a megküzdési módok is egyre érettebbé válnak. Meg lehet tanítani neki például, hogy értsen meg helyzeteket, tudjon racionálisan gondolkodni róluk. Fontos megtanítani a segítségkérés módját is: az óvodás tudja, hogy szólhat a pedagógusnak, az iskolás pedig már gyakorolhatja, hogyan mondja el egy társának, ha valami bántotta. Ezeket otthon akár el is lehet játszani.

Természetesen vannak konkrét, gyakorlatias technikák is, például a légzőgyakorlatok, a relaxáció, fehér zaj hallgatása, de elég magas szintű szülői működést kíván, hogy ne az legyen a reakció, hogy „hagyd már abba”.

Hogyan találjuk meg a határt aközött, hogy a gyerek megélhesse a nehéz érzéseit, és aközött, hogy már segítsünk neki aktívan megküzdeni velük?

Igen, ez egy nagy kihívás. Először is azt kell megérteni, hogy minél kisebb a gyerek, annál kevésbé tudja saját maga „tartalmazni” az érzéseit, és a szülőknek kell ezt helyettük elbírni. Egy kétévest például nem lehet egyedül hagyni, hogy majd magától megnyugszik, mert ő még nem képes feldolgozni a nehéz érzést. Lehet, hogy elhallgat, de közben a stressz-szintje továbbra is magas marad – ezt sok kutatás is kimutatta.

Ahogy a gyerek nő, fokozatosan egyre több felelősséget tudunk rá bízni. Ez egy folyamat, de a határvonal mindig képlékeny, és ez az, ami szülőként igazán nehéz. Kamaszkorra például már nem tudjuk helyette „elvinni” a fájdalmat. Ha egy 16 éves gyereket elhagy a párja, azt már neki kell megélni, mi csak mellette lehetünk. Ez az egyensúly kisiskolás korban is komoly dilemmát jelent. Ez egy folyamatos tanulás: ne várjunk el túl sokat a kicsitől, de tanítsuk meg a nagyobbakat arra, hogy maguk is elbírjanak az érzéseikkel.

Gyerekpszichológusként könnyebb gyereket nevelni?

Szerintem ugyanolyan nehézségeink vannak nekünk is, mint bárki másnak. Az persze jó, hogy van egy relatív rálátásom, de az ember ugyanúgy anyaként van jelen bizonyos helyzetekben és bevonódik, ellentétben egy terapeutával, aki viszont nem vonódik be.

Fotók: Mudra László