Borbándi Dániel • 2026. február 24. 05:31
„Valójában a túltermelést és a túlfogyasztást kellene visszafogni, de őszintén szólva nem látom reálisnak, hogy ezt hatékonyan meg lehetne valósítani. Nehéz lenne bárkinek is megmagyarázni, hogy mostantól csak az eddig vásárolt ruhamennyiség ötödét veheti meg – ezt egyszerűen nem lehet kikényszeríteni” - nyilatkozta a Pénzcentrumnak Dobos Emese, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont gazdaságkutatója, akivel nagyinterjúnkban sok más mellett arról is beszéltünk, hogy hogyan működik az ultrafast fashion üzleti modellje, miért különösen fogékonyak erre a magyar vásárlók, mennyire fenntartható valójában a használt ruha, és hogy milyen gazdasági, társadalmi és környezeti ára van az extrán olcsó divatnak.
Pénzcentrum: Az elmúlt években a hazai kiskereskedelmet elég nagy infláció sújtotta, amit sokan megéreztek a vásárlók közül. Ruhát azonban ritkábban vásárol az ember, mint mondjuk alapélelmiszert, ennek fényében van olyan anyag vagy terméktípus, amelyet hasonlóan komoly drágulás sújtott az elmúlt időszakban?
Dobos Emese: Ha a nagy globális trendeket nézzük, akkor a ruházati termékeknél az a tendencia, hogy, bár egyre többet vásárolunk belőlük, (mennyiségben és értékben is), közben egyre kevesebbe kerülnek. Ez az úgynevezett ultrafast fashion márkáknál látszik nagyon jól.
A kutatások szerint a magyar vásárlók európai összehasonlításban is kiugróan nyitottak ezekre a termékekre, így ezen a területen is beigazolódik az a régóta ismert trend, hogy a magyar vásárlók egyszerre árérzékenyek és divatérzékenyek.
Ha jól emlékszem, a háztartások költéseinek nagyjából 3,5%-át teszi ki Magyarországon a ruha és a cipő.
Hozzáteszem, hogy ez nemcsak itthon, hanem globálisan is növekvő arány: ha figyelembe vesszük a háztartási kiadásokat, általában azt látjuk, hogy ezek a kategóriák folyamatosan erősödnek.
Mire kell gondolni ultrafast-fashion alatt? Ha bemegyünk egy jól ismert ruhaboltba pl. egy plázában, akkor az ott vásárolt termék már annak minősül, vagy inkább a kínai webshopok termékei számítanak annak?
Ezek elsősorban a kínai szereplőkre, például a Temura és a Sheinre vonatkoznak, de léteznek európai ultrafast fashion márkák is. Az ő üzleti modelljük leginkább abban ragadható meg, hogy naponta több ezer új terméket tesznek elérhetővé. A klasszikus fast fashion márkák ezzel szemben jellemzően hetente frissítik a kínálatukat. Az ultrafast fashion cégek gyakran helyben gyártanak, vagy a gyártóik mindössze néhány órára vannak a fő logisztikai központtól, így rendkívül gyorsan tudnak reagálni bármilyen mikrotrend megjelenésére a közösségi médiában.
Míg a hagyományos fast fashion márkák korábban főként a nagy kifutós divatmárkákat másolták, addig az ultrafast fashion szereplők algoritmusokkal figyelik például az Instagramot és a Pinterestet, és ha látnak valamit, ami akár kismértékben is népszerűnek tűnik, azonnal elkezdik gyártani.
Ha már az alacsony árnál tartunk: szinte toposz, hogy Délkelet‑Ázsiában „0 forintért” legyártják ezeket a ruhákat, mi pedig viszonylag sok pénzért megvesszük. Hogy jön ki a matek?
Én sem értem teljesen… Jó lenne pontosan látni, hogyan jön ki a matek. Mindenesetre azt el tudom mondani, hogy a költségek között ott van az alapanyag ára - egy gyenge minőségű poliészter szövet például nem drága. Emellett ott van a különböző kellékek költsége, amelyek nagy tételben olcsóbbak. Ehhez jön az élőmunka, a gyártó rezsiköltsége, a szállítás, a csomagolás, végül pedig a vámok.
Ami igazán döbbenetes, hogy mindezek ellenére a kereskedő még így is nagy valószínűséggel profitot termel.
De visszatérve a kérdéshez... a gyártási költségek leszorítása a legjellemzőbb tendencia: minél olcsóbb alapanyagokat használnak, illetve leegyszerűsítik a termékeket: például bonyolult zseb helyett egy egyszerűt tesznek rá, hogy gyorsabban és olcsóbban lehessen előállítani őket. Emellett a gyártásban részt vevő munkavállalókat sem fizetik meg tisztességesen.
Szinte minden divatcégnek van etikai kódexe, és sokan csatlakoznak különböző felelősségvállalási programokhoz, de ez gyakran csak kommunikációs szinten jelenik meg. Mivel független beszállítókkal dolgoznak, ha kiderül, hogy valahol nem megfelelőek a munkakörülmények, a megrendelő egyszerűen megszünteti az együttműködést, és keres másik gyártót.
2013-ban a bangladesi Rana Plaza tragédiája után sok márka ígéretet tett a változtatásra, és létrejött egy jogilag is érvényes megállapodás, ám a gyakorlatban ez sem hozott elegendő változást.
Mint mondtad, a magyarok odavannak ezekért a kínai cuccokért. De az utóbbi években megjelentek új szereplők is, például a Vinted, de talán az Allegro is ide sorolható. Ezek nem alakították át valamennyire a magyarok vásárlási szokásait? Nem terelték őket a fenntarthatóbb vásárlás vagy a másodkézből származó termékek felé?
Bár elsőre ellentmondásnak tűnhet, de a használt ruha hagyományosan szintén egy olyan terület, amelyet a magyarok kifejezetten elfogadnak. Ennek van egy posztszocialista öröksége is: a korábbi rendszerben az számított divatosnak és jobb minőségűnek, ami nyugatról érkezett, nem pedig a hazai gyártás vagy a szovjet import. Emiatt itthon eleve nagyobb hagyománya van a használt ruhák vásárlásának.
Az online szereplők pedig abból a szempontból hoztak változást, hogy elterjesztették azt a gondolkodást, hogy amit már nem hordunk, azt akár pénzzé is tehetjük. Ugyanakkor kérdéses, mennyire tekinthetők ezek a platformok valóban fenntartható alternatívának, ha tele vannak ultrafast fashion és fast fashion termékekkel.
Olvastam olyan kimutatást is, amely szerint például a Vinted havonta több tízmillió új terméket listáz különböző fast fashion és hagyományos kereskedelmi márkáktól. Ami azért furcsa, mert nem hinném, hogy valakinek valóban szüksége lenne egy 500 forintos Shein pólóra másodkézből.
Nemrég írtunk egy cikket arról, hogy a kínai modell kezd fenntarthatatlanná válni, és hosszú távon nem fog működni az a gyakorlat, hogy a gyártók folyamatosan egymás alá licitálnak. Hozhat ez idővel jelentősebb drágulást akár a magyar vásárlók számára is?
Jelenleg az Európai Unióban több olyan kezdeményezés is napirenden van, amelyek célja a divatipar szabályozása, különösen az úgynevezett ultrafast fashion modell esetében. Ezek az intézkedések elsősorban a határokon átnyúló, tömegtermelésre épülő kínai vállalkozásokat érintenék, vámok vagy egyéb korlátozások bevezetésével. Mindez hosszabb távon valóban áremelkedést eredményezhet, ami akár a magyar vásárlók számára is érzékelhető lehet.
Fontos ugyanakkor látni, hogy ezeknek a márkáknak az üzleti modellje a rendkívül gyors reakcióra és az alkalmazkodóképességre épül. Korábban például Brazíliában is megfigyelhető volt, hogy megpróbáltak helyi gyártókkal dolgozni, ám az általuk kínált, rendkívül alacsony árakat sok gyártó nem tudta vagy nem akarta elfogadni.
A magyar ruházati gyártók jellemzően nem a fast vagy ultrafast fashion szegmensben dolgoznak, hanem magasabb piaci kategóriákat szolgálnak ki. Ugyanakkor tévhit lenne azt gondolni, hogy a gyors divat vagy akár a luxusipar lényegesen jobban fizetne: a gyártói oldalon minden szegmensben rendkívül alacsonyak a haszonkulcsok.
Emiatt az egész iparág, piaci kategóriától függetlenül komoly költségnyomás alatt áll. Ebben az értelemben nemcsak az ultrafast fashion modell fenntarthatatlan hosszú távon, hanem bizonyos szempontból a luxusipar működése is.
Ha infláció van, a pénzünk értéke romolhat. Ám a vásárlásaink értéke azáltal is csökkenhet, hogy a termékek maguk rosszabb minőségűvé válnak. Mit tudsz mondani erről a tendenciáról? Tényleg jelentős minőségromlás tapasztalható?
A ’90-es évektől kezdve a fejlett országok tömegesen kiszervezték a gyártást a fejlődő vagy a legkevésbé fejlett országokba, és ez alapjaiban alakította át azt az árazási struktúrát is, amely alapján a késztermékek árát meghatározzák. Ennek következtében még a luxusmárkáknál és a high‑end kategóriában is sok visszajelzés érkezik arról, hogy romlott a termékek minősége. Ma már a luxusmárkák is használnak poliésztert, és náluk is előfordulnak kivitelezési hibák.
A helyzet azért összetett, mert az ár‑érték arány és a minőség kérdése több irányból is változik. Van egy olyan fogyasztói réteg, amelynek egyre fontosabb a tartósság, és az a szándéka, hogy egy terméket igenis legalább 5–10 évig hordani tudjon, és függetlenítse magát a változó trendektől. De közben számos, egymással ellentétes tendencia van a piacon, ezért nagyon nehéz bármilyen általános érvényű kijelentést tenni.
A műszaki cikkek esetében gyakran szokták emlegetni az ún. tervezett elavulást. A ruhák esetében beszélhetünk ilyesmiről?
Még ha nem is feltétlenül tervezik úgy a ruházati termékeket, hogy néhány szezon után tönkremenjenek, gyakran azt látjuk, hogy gyakorlatilag tökéletes állapotú darabok jelennek meg a másodlagos piacon. Vagyis az emberek sokkal hamarabb válnak meg a ruháiktól, mint ahogy azok ténylegesen elhasználódnának.
Nekem például van olyan blúzom, ami fast fashion termék, de mégis tíz éve hordom. Itt tehát nagyon sok múlik azon is, hogy a viselő mennyire vigyáz a ruhájára: hány fokon mossa, hogyan szárítja, használ-e szárítógépet. Emiatt rendkívül összetett kérdés, hogy egy ruhadarab mennyire „avul el”, vagy mennyire használódik el gyorsan, mert ez nagyban függ a használati szokásoktól is.
Egy korábbi szereplésedben komoly problémaként említetted, hogy a Kínából rendelt termékek esetében jelentős egészségügyi kockázatok állnak fenn. Azóta született valamilyen EU‑s vagy hazai szabályozás ennek megfékezésére?
Létezik egy uniós rendelet, az ún. REACH-rendelet, amely meghatározza, hogy a termékek milyen vegyi anyagokat tartalmazhatnak, milyeneket nem, és milyen mennyiségben, de ennek a szabályozásnak jelenleg is zajlik a felülvizsgálata. Egy ilyen EU-s, szabályozási folyamat azonban lassú, és minél tovább tart, annál több lehetősége van különböző lobbicsoportoknak arra, hogy befolyásolják vagy felhígítsák a szabályokat.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy az érzékenység bizonyos anyagokra erősen egyéni: van, akinek egy adott alapanyag kényelmetlen, másnak akár bőrirritációt is okozhat. Emellett rengeteg álhír is kering arról, hogy mely anyagok mennyire környezetbarátok, vagy éppen toxikusak.
Az biztos, hogy minél távolabbról és minél összetettebb ellátási láncokon keresztül érkeznek a termékek, annál nehezebb érvényesíteni az ellenőrzési mechanizmusokat. Ráadásul nincs kapacitás arra, hogy minden egyes, az EU‑ba beérkező terméket megfelelően átvizsgáljanak. Sok vegyi anyagról pedig egyszerűen nincs elegendő információ: nem tudjuk, hogy rövid vagy hosszú távon káros‑e az egészségre.
A textiliparban több mint tízezer különböző vegyi anyagot használnak, és a probléma nem egyetlen anyag hatásáról szól, hanem ezek kombinációjáról. A szervezetet egyszerre érik a kozmetikumok, az élelmiszerek és a ruházati termékek vegyi összetevői, ezek együttes hatásáról pedig gyakorlatilag semmilyen pontos információnk nincs.
Ráadásul sok szempontból ellenőrizhetetlen, hiszen ahogy előbb említettem, erősen egyéni, ki hogyan reagál bizonyos anyagokra. Például egyes ruházati termékek ekcémát is kiválthatnak, különösen gyerekeknél, ezért náluk különösen fontos odafigyelni az anyagösszetételre, és hogy rendelkezik-e a termék valamilyen minősítéssel.
Ha már említetted a környezetbarát szempontot: mekkora az ökológiai lábnyoma, mekkora a környezeti terhelése ennek az iparágnak?
A divatipart gyakran emlegetik a világ legnagyobb szennyezői között, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a pontos hatásokat valójában nehéz egyértelműen meghatározni. Az ellátási láncok széttagoltsága miatt sok esetben az sem átlátható, hol és milyen körülmények között készül el ténylegesen egy adott termék. Hiába van egy márkának hivatalos, első szintű beszállítója, a gyakorlatban gyakran előfordul, hogy a gyártás további szereplőknek van kiszervezve, ami jelentősen megnehezíti az ellenőrzést és a valós adatokhoz való hozzáférést.
Ez a probléma rendkívül összetett: ide tartozik például a vízhasználat kérdése is, amelyről gyakran leegyszerűsített állítások jelennek meg a nyilvánosságban. A pamuttal kapcsolatban születtek már olyan kutatások, amelyek szerint egy pamutpóló vagy egy farmer előállításához 2700 liter víz szükséges, de ezzel kapcsolatban is rengeteg álhír terjed. Valójában ezt a számot sem szabad készpénznek venni, hiszen a gyapotot számos országban, eltérő éghajlati és termelési körülmények között termesztik, így ezek az értékek jelentősen eltérhetnek.
Azt viszont kár lenne tagadni, hogy szükség van mérőszámokra és viszonyítási pontokra ahhoz, hogy a fogyasztók és a döntéshozók is érzékelni tudják a probléma valódi súlyát.
Lehetne egyáltalán normalizálni a jelenlegi helyzetet környezeti terhelés szempontjából, vagy elkerülhetetlen, hogy ekkora ökológiai lábnyoma legyen az iparágnak?
A fenntarthatósági törekvések ellenére a globális divatipar termelése tovább nő, és a fogyasztás is folyamatosan emelkedik. Jelenleg a poliésztergyártás a legmeghatározóbb a divatiparban, vagyis ebből az alapanyagból használják fel a legtöbbet. Itt két fő alapanyagcsoportot különböztethetünk meg: a szintetikus és a természetes eredetű anyagokat: mindkettő más szempontból jelent terhelést.
A poliészter fosszilis alapú, kőolajszármazék, ami önmagában környezeti probléma. Ugyanakkor az sem járható út, hogy teljesen megszüntessük a poliésztergyártást, és kizárólag természetes alapanyagokra álljunk át, mert akkor a termőföldekre, a vízhasználatra és az ökoszisztémára nehezedne olyan mértékű nyomás, amely ugyanúgy fenntarthatatlanná tenné a rendszert.
JÓL JÖNNE 10 MILLIÓ FORINT?
Amennyiben 10 000 000 forintot igényelnél 5 éves futamidőre, akkor a törlesztőrészletek szerinti rangsor alapján az egyik legjobb konstrukciót havi 210 218 forintos törlesztővel a CIB Bank nyújtja (THM 9,97%), de nem sokkal marad el ettől az UniCredit Bank (THM 10,22%-ot) ígérő ajánlata sem. További bankok ajánlataiért, illetve a konstrukciók pontos részleteiért (THM, törlesztőrészlet, visszafizetendő összeg, stb.) keresd fel a Pénzcentrum megújult személyi kölcsön kalkulátorát. (x)
Valójában a túltermelést és a túlfogyasztást kellene visszafogni, de őszintén szólva nem látom reálisnak, hogy ezt hatékonyan meg lehetne valósítani. Nehéz lenne bárkinek is megmagyarázni, hogy mostantól csak az eddig vásárolt ruhamennyiség ötödét veheti meg – ezt egyszerűen nem lehet kikényszeríteni.
Beszéljünk egy kicsit a világgazdaságról. A tavalyi év döntően arról szólt, hogy Donald Trump különböző vámintézkedéseket hirdetett meg, valamint arról, hogyan reagálnak erre az egyes országok. A hosszú távú hatásokat még mindig nem látjuk teljesen. Ebben az iparágban milyen változásokat hozhatnak ezek az intézkedések?
Trump kereskedelmi háborújával kapcsolatban fontos látni, hogy az Egyesült Államok óriási piac, ahogy az Európai Unió, Kína és India is. A hátrányos vámok és a bizonytalanság miatt sok szereplő inkább az európai piac felé fordult. Ez önmagában is érdekes, mert miközben egyre több döntéshozó ellenzi a kínai importot, más országok szereplői, pl. Törökország, egyre aktívabban terjeszkednek a régióban, köztük Magyarországon is, így a török fast fashion márkák jelenléte is erősödik.
A kérdés társadalmi oldala legalább ilyen fontos. Nemcsak az számít, hogy milyen alapanyagból készül egy termék, és mennyi vizet vagy vegyi anyagot használnak fel hozzá, hanem az is, hogy milyen munkakörülmények között gyártják.
Országonként óriási különbségek vannak. Vannak hivatalos beszállítók, ahol rendszeres ellenőrzések zajlanak, és bár fejlődő országban működnek, mégis méltányos munkakörülményeket biztosítanak. Ugyanakkor léteznek félig legális vagy illegális gyártók is, ahol akár kényszermunka is előfordul. Ez a probléma nemcsak a fejlődő országokra jellemző, hanem a fejlett országokban is jelen van.
Korábban említetted, hogy sok tévhit övezi az iparágat. Ha jól tudom, például az is egy tévhit, hogy Magyarországon már alig létezik valdó textil- és ruhaipar. Összességében hogyan áll a hazai könnyűipar?
A legutóbbi adatok szerint a ruházati gyártás területén több mint 3000 vállalkozás működik Magyarországon, és körülbelül 17 ezer főt foglalkoztatnak. Ezek a számok azonban nem teljesen pontosak, mert sok egyéni vállalkozó nem jelenik meg a KSH statisztikáiban, illetve vannak olyan cégek is, amelyek más főtevékenység alatt vannak regisztrálva, de valójában ruházati gyártással foglalkoznak. Emiatt eltérés lehet a hivatalos adatok és a tényleges helyzet között.
Valóban gyakori tévhit, hogy Magyarországon már nincs ruházati ipar, pedig valójában létezik, még ha a rendszerváltás előtti időszakhoz képest jelentősen vissza is esett a mérete. Ugyanakkor még mindig viszonylag sok high‑end, dizájner és luxusmárka gyártat termékeket Magyarországon.
A munkaerő elöregedése külön probléma itthon, de a gyártás ettől függetlenül jelen van, és a körülményekhez képest meglehetősen élénk. A kihívást inkább az jelenti, hogy a hazai tervezők, hazai márkák és a hazai gyártók között nincsen igazán erős, közös metszet vagy együttműködési rendszer.
A hazai gyártás piaca mennyiben támaszkodik a magyar vásárlókra? Mennyire ők a célközönség?
Több hazai gyártónak van saját márkája, amelyeket elsősorban a magyar piacon értékesítenek, ezek között kiegészítők, például harisnyák, kesztyűk és különböző ruházati termékek is megtalálhatók. A hazai varrodák többsége azonban jellemzően exportra dolgozik, főként nyugat‑európai megrendelők számára.
A globalizáció kapcsán tudott dolog, hogy ha valakinek van egy egyedi márkája vagy terméke, ami az adott ország kultúrájához kötődik, akkor a kínai szereplők egyszerűen lemásolják, és ellehetetlenítik az eredeti gyártót. Magyarországon ez megjelent már?
A globalizáció és a digitális tér miatt ez a veszély gyakorlatilag minden szereplőt érint világszerte. Magyar kreatívokat is másolnak, a hazai alkotók is másolják egymást, és ők is merítenek nyugat‑európai tervezőktől. Emiatt nagyon nehéz egyértelműen megállapítani, ki egy adott dizájn elsődleges forrása. Az, hogy milyen terméket vásárolunk, részben anyagi és gazdasági kérdés, de legalább ennyire kulturális és társadalmi is.
Magyarországon például a hamisított divattermékek piaca jelentős, mert sokan vágynak a jól csengő, ismert nyugat‑európai luxusmárkákra, miközben az eredetit nem feltétlenül engedhetik meg maguknak. Így sokan vásárolnak hamisítványokat.
Hogy ezek a hamisított termékek pontosan hol készülnek, az már más kérdés. Részben vélhetően Kínából érkeznek félkészen, és itthon, vagy épp útközben fejezik be őket.
Említetted, hogy egy fokozatosan csökkenő iparágról van szó, de azt is, hogy szerinted van benne potenciál, és akár húzóágazat is lehetne Magyarországon. Miért gondolod így?
A textilipar nem kizárólag a ruházati termékek alapanyagának előállításáról szól. Számos iparág támaszkodik textilipari megoldásokra és speciális anyagokra, ilyen például az űripar, az autóipar vagy a hadiipar. Ezekben a szektorokban rengeteg innovatív anyag, technológia és fejlesztés jelenik meg, amelyek nem feltétlenül ruházati termékekben manifesztálódnak, mégis textilipari eredetűek.
Magyarországon is működik több olyan vállalkozás, amely nem ruházati termékeket gyárt, mégis a textilipar része, ez pedig önmagában jelentős potenciált hordoz. Emellett a ruházati iparban is rejlenek lehetőségek, különösen foglalkoztatási szempontból: sokszor periférikus régiókban nők, megváltozott munkaképességűek vagy akár nyugdíjasok számára biztosít munkát.
Az egyszerűbb termékek összeállítására viszonylag könnyen be lehet tanítani a dolgozókat, így munkaerő‑tartalékként is komoly lehetőséget jelent. Ráadásul ezt a fajta gyártást nem igazán lehet robotizálni.
Miért nem?
Az elmúlt években több kezdeményezés is indult a ruházati gyártás automatizálására és robotizálására, de ezek nem bizonyultak működőképesnek. Ennek fő oka, hogy a trendek rendkívül gyorsan változnak. Korábban tavaszi–nyári és őszi–téli szezon volt, vagyis évente két fő kollekció készült. A fast fashion elterjedésével azonban hetente jelennek meg új termékek, az ultrafast fashion márkáknál pedig akár naponta.
Ezzel párhuzamosan a gyártott darabszámok is csökkentek. Az ultrafast fashion cégek például gyakran mindössze 100 darabot gyártanak egy új termékből első körben, majd a kereslet alapján döntenek az utángyártásról. A termékek nagyon rövid ideig vannak a polcon, és kis mennyiségben készülnek, ezért gazdaságilag egyszerűen nem éri meg automatizálni vagy robotizálni a gyártást.
A mai napig élőmunka‑igényes a ruházati termékek előállítása, és a gyorsan változó trendek miatt ez várhatóan így is marad.
Előbb beszéltünk arról, hogy van egy viszonylag jelentős lappangó bázisa ennek az iparágnak Magyarországon, de arról is, hogy talán nem feltétlenül hazai a célközönség, az árak miatt. Lehetne ezen változtatni? Például azért, mert rengeteg külföldi vendégmunkás érkezett az országba, akik olcsóbban dolgoznak.
Lehetne, de egyelőre még a magyar munkaerőn belül is lenne tartalék. Az iparág presztízsén azonban sokat kellene javítani, mert a fiatalok számára nem vonzó pálya a varrodai munka. Ez egy globális tendencia is, amit gyakran „Project Runway‑effektusnak” neveznek: a divattervezői képzések világszerte előtérbe kerültek, és Magyarországon is évente legalább száz divattervező végez el szakirányú képzést. Ők azonban jellemzően nem tudnak divattervezőként elhelyezkedni.
Ezzel párhuzamosan a gyakorlati képzés, vagyis a szabászok vagy technológusok képzése szinte teljesen eltűnt, így nincs utánpótlás. A 2008–2009-es válság, majd a koronavírus‑járvány hatására a globális ellátási láncok is átrendeződtek: felértékelődött az ellátásbiztonság, a gyors reagálás és a rövid határidők betartása, természetesen a lehető legalacsonyabb gyártási költségek mellett. Emiatt több nagyvállalat keresett beszállítókat a régióban, köztük Magyarországon is.
Még ha nem is feltétlenül magyar munkaerővel, de a vendégmunkások bevonásával ezt a lehetőséget biztosan meg lehetne lovagolni.
A nehézség azonban az, hogy a ruházati gyártás rendkívül gyorsan változó iparág: ritka, hogy egy márkának saját varrodája legyen. A legtöbb esetben független beszállítókkal dolgoznak, akikre sokszor csak néhány hónapra kötnek szerződést - ha egyáltalán kötnek. Így nagyon nehéz hosszú távra tervezni, és emiatt bizonytalan, mire lehet stabilan építeni.
Egyszer volt egy interjúm egy divatipari szakemberrel, aki azt mondta, hogy, ha igaz lenne a ruhák címkéjén lévő minden információ, akkor ezek a nagyvállalatok már rég csődbe mentek volna. Mire gondolhatott?
Egyrészt gondolhatott a származási ország megjelölésére, a Country of Origin feltüntetésére. Az EU‑n belül ugyanis a szabályozás szerint a „legutolsó lényeges megmunkálási művelet” helyét kell származási országként feltüntetni. Ez azonban sok vitát váltott ki, mert egyes országoknak érdekük fűződik ahhoz, hogy az ő nevük szerepeljen a címkén, ugyanakkor ez ellentmond az egységes belső piac elvének.
A gyakorlatban ez azt eredményezte, hogy például luxusmárkák előállíthatták a termékeiket a régióban — akár Magyarországon vagy Romániában —, majd a végső lépést elvégezve rávarrhatták a „Made in Italy” vagy „Made in France” címkét. Ez egyértelműen visszaélésre adott lehetőséget. Volt is törekvés az egységesítésre, de végül lekerült a napirendről.
Másrészt az anyagösszetétel feltüntetése is problémás. Ma erős trend az újrahasznosított alapanyagok használata, de sok esetben ez inkább „greenwashing”. Előfordul, hogy a címkén az szerepel: „újrahasznosított poliészterből készült” vagy „biopamut”, miközben a termék csak néhány százalékban tartalmaz ilyen alapanyagot. És ahogy korábban is említettem, egyszerűen nincs kapacitás arra, hogy ezeket rendszeresen és alaposan ellenőrizzék.
Sőt, olyan esetek is előfordulnak, amikor a termék valójában nem abból az anyagból készül, amit a címke állít. Az ellenőrzés hiánya, az ellátási láncok bonyolultsága és a gyártás kiszervezése miatt sajnos ez könnyen megtörténhet.
Az interjú elején említetted, hogy kétféle trend van a magyar társadalomban: az egyik réteg erőteljesen fogyasztja a fast fashion termékeket, a másik pedig tudatosabb. Melyik trend törhet inkább előre a jövőben?
Azt látom, hogy sok területen egyre inkább a szélsőségek felé mozdulunk el. Ráadásul nem biztos, hogy ez a két tendencia kizárja egymást. Nemrég olvastam például egy kutatást, amely szerint azok körében, akik tudatosnak tartják magukat, érdeklődnek a környezetvédelem iránt és másodkézből vásárolnak, gyakran megjelenik a használt ruhák túlfogyasztása. Vagyis ezek a mintázatok sokszor összemosódnak.
A szemléletformálásnak, így a médiumoknak és az oktatásnak nagy szerepe lenne abban, hogy a tudatosabb, értékalapú fogyasztás erősödjön. Ugyanakkor erős kulturális örökség is hat a fogyasztásra, és folyamatosan érnek bennünket új impulzusok az online térből. Emellett az is meghatározó, hogy a saját mikrokörnyezetünk, vagyis az osztály, és a munkahelyi közeg, milyen szempontokat tart fontosnak.
Összességében nagyon nehéz általánosítani. Az biztos, hogy a fenntarthatóságra érzékeny réteg még nem érte el a kritikus tömeget; inkább egy kisebb szegmensről beszélünk, a domináns motiváció pedig továbbra is az alacsony ár.
Címlapfotó: Bácsi Róbert László/Pénzcentrum