Rendhagyó kiállítás Budapesten: a legfiatalabbak törekvéseit állították ki

Az elmúlt néhány év során a figuralitás új értelmezései kerültek a globális reflektorfénybe, a figuratív festészeti pozíciók néhány évtized után újra elemi erejű újdonságként hatottak a kortárs képzőművészetben. Napjaink figuratív festészete viszont már nem kapcsolódik feltétlenül azokhoz a technológia-tudatos fotorealista tendenciákhoz, amelyek az ezredforduló utáni festészetben vittek domináns hangot - Magyarországon is.

Az új figuralitás úgy igyekszik analizálni digitális képekkel átitatott vizuális kultúránkat, hogy közben ösztönösen, egyfajta magánmitologikus nyelvet alkotva merül alá a legfiatalabb generációk által már anyanyelvként használt jelek, szimbólumok rendszerébe. Nem meglepő, hogy a most színre lépő képzőművészek ösztönösen törekszenek az alak újrafogalmazására is, ami mindig egy történet, narratíva részévé is válik a vásznon. A személyesség, a történetmesélés, valamint az ego-, és brandközpontúság váltak korunk leghatékonyabb kommunikációs eszközeivé.

A festészet epicentrumába is visszatért a figura, korunk hibrid emberképe. Ez a visszatérés pedig különösen felerősödő impulzus a konceptuális és új absztrakt művészet kifejezetten az elszemélytelenítésre törekvő tendenciái után. Talán soha korábban nem nyúlt még szabadabban, bátrabban, görcsök és félelem nélkül egy generáció sem a figuralitáshoz, aminek fogalma viszont még soha nem volt annyira eklektikus, mint ma: egyszerre él benne a gesztusfestészet ösztönös megközelítésmódja, a popkultúra szertelensége és az absztrakt művészet tanulságainak vonzása és taszítása is.

Erményi Mátyás (1992) játékosan figurális festményei a kelet-európai tárgykultúra és vizualitás egyéni újraértelmezésével foglalatoskodnak. Képein a velünk élő múlt fragmentumait láthatjuk gyermeki perspektívából - de nosztalgikus érzések nélkül. A művész sokszor rajzos stílusú, vonalrendszerekre épülő kompozíciói gyakran kölcsönöznek a képregények, rajzfilmek világából.

A londoni Royal College of Artson diplomázott László von Dohnányi (1990) művészetének az újramediálás az egyik kulcsfogalma. A fiatal német festő legújabb művei a 3D modellezés digitális esztétikájából inspirálódnak, képeit í a számítógépes CGI képek, szúrós, ultraéles, szögletes formái jellemzik. Von Dohnányi összetett és csavaros figuratív festészete így reflektál korunk hipermediált digitális kultúrájára.  

Lakatos Gelléri Barnabásnak (1997) még azelőtt sikerült kialakítania védjegyének számító érzéki, egyszerre szimbolista felfogású és expresszív figuralitását, mielőtt lediplomázott volna a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, Radák Eszter festőosztályában. Bár a fiatal művész leginkább a 90-es évek esztétikáját ülteti át saját bevallása szerint is a poszt-internet festészetbe, képei mégis jellemzően egy kortalan szimbólumkészlettel operálnak. A művész legfrissebb ciklusának élettel teli és színes kompozícióit mesékből, animációs filmekből, mítoszokból, vagy éppen a Bibliából ismert megszemélyesített állatok népesítik be, amiket dzsungelszerűen hálóz be a képek flórája. A fiatal festő ráadásul egyre radikálisabb, szabadabb, oldottabb gesztusfestészeti eszközökkel formálja meg alakjait legújabb vásznai az egyik legismertebb és legmeghatározóbb magyar mondát, a Csodaszarvas történetét mesélik újra.

Kiss Fruzsina (1998) a berlini Weissensse Kunsthochschule tanulója. A művész nagyméretű vásznai mégis szokatlanul érett gesztusfesztészeti módszertanról tesznek tanúbizonyságot. Képi világuk sokszor kalligrafikus alapból indulnak ki, számos művén fontos szerepet játszanak kézírásos feljegyzései. Kiss vásznain ötvözi az automatikus írás felszabadultságát, a gesztusfestészet komplementer színekre épülő képszervezési logikájával. Művészete kortársaihoz hasonlóan sokat merít a kortárs divatból és zenéből, fő inspirációja mégis saját ösztönös festői logikája, ami számos festészeti rétegét képes kompromisszummentesen egymásba olvasztani.

A 2020 óta a drezdai egyetemen tanító Anne Neukamp (1976) a kiállítás rangidős művésze. Neukamp enigmatikus szimbólumokra építő festményei az utóbbi években a figuratív festészet felfutásával párhuzamosan kaptak komoly nemzetközi visszhangot. Neukamp visszafogott színvilágú képeinek motívumait túlméretezi, vagy éppen túl absztrakttá redukálja, miközben ez a leképzés erősen épít a mechnaikus formákra és technológiára is. Figurativitása annyiban is különleges, hogy képi elmélkedésre is invitál, nem megfejtéseket kínál, nem definiál, hanem ösztönös asszociációkat kelt.