Gosztola Judit • 2026. augusztus 6. 05:37
Budapest belső kerületeiben egyre több lakó érzi úgy, hogy romlott a közbiztonság: fenyegető viselkedésről, nyílt szerhasználatról, agresszióról, zavart állapotban lévő emberekről és látványosabbá váló palackgyűjtésről érkeznek beszámolók. A Menhely Alapítvány ezért nemrég állásfoglalást adott ki, amelyben arra figyelmeztetett: a probléma valós, de súlyos hiba minden közterületi konfliktust automatikusan hajléktalanügyként kezelni. Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány vezetője a Pénzcentrumnak arról beszélt, miért veszélyes bűnbakká tenni a hajléktalan embereket, mi hiányzik a szociális, addiktológiai és pszichiátriai ellátórendszerből, és hogyan függ össze a köztereken látható válság a megfizethetetlen lakhatással, az eladósodással és a pénzügyi kiszolgáltatottsággal.
Pénzcentrum: A Menhely Alapítvány nemrég állásfoglalást adott ki a belső-pesti kerületek problémáinak kapcsán. Miért tartották fontosnak, hogy megszólaljanak?
Aknai Zoltán: Azért, mert nagyon könnyű leegyszerűsíteni azt, ami most a köztereken történik. Vannak problémák, ezt senki nem vitatja: vannak konfliktusok, közterületi alkoholfogyasztás, szerhasználat, palackgyűjtés, sokak számára zavaró helyzetek. De nagyon fontos lenne, hogy ne mossunk össze mindent a hajléktalansággal. A közbeszédben gyakran úgy jelenik meg, mintha „a hajléktalanok” okoznának minden bajt: ők isznak, drogoznak, verekednek, bűnöznek, és eleve a jelenlétükkel zavarják a lakosságot. Ez nagyon torz kép. Nem azt mondjuk, hogy a jelenség nem létezik, hanem azt, hogy sokkal összetettebb annál, mint hogy rá lehessen húzni egyetlen csoportra. Ez azért is veszélyes, mert a hajléktalan emberek nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ott vannak az utcán, sokszor alszanak, nem tudnak védekezni, könnyen elérhetőek. Ha a közbeszéd indulatokat kelt velük szemben, annak nagyon konkrét következményei lehetnek: ők maguk válhatnak agresszió áldozatává.
Az elmúlt időszakban sok szó esett a palackgyűjtésről is. Ez valóban ennyire látványossá tette a problémát?
A palackgyűjtés valóban látványos eleme lett ennek az egész jelenségnek. Amióta elindult a visszaváltási rendszer, gyakori, hogy szegényebb településekről feljönnek a fővárosba gyűjteni. Ez sokak számára új, feltűnő, zavaró látvány, de nem gondolom, hogy minden közterületi konfliktus ebből fakadna. Sem bizonyítékunk, sem kutatásunk nincs arra, hogy a társasházi rongálásokat vagy az ajtóberúgásokat kik követik el. Lehet, hogy palackgyűjtők, lehet, hogy nem. Lehet, hogy helyben élő szerhasználók, alkoholbetegek, pszichiátriai problémákkal küzdő emberek, vagy mások.
Az biztos, hogy nem jó megoldás, ha egy látványos jelenség alapján mindenkit egy kalap alá veszünk.
Tehát ön szerint nem az a megoldás, hogy felszámoljuk vagy korlátozzuk a palackgyűjtést?
Nem gondolom, hogy az lenne a megoldás, hogy megszüntetjük a szelektív hulladékgyűjtésnek ezt a formáját, csak azért, mert vannak, akik ebből próbálnak jövedelemhez jutni.
A betétdíjas rendszernek van környezetvédelmi és gazdasági logikája. Az más kérdés, hogy a gyakorlatban hogyan működik, és milyen társadalmi következményei vannak. De a probléma nem ott kezdődik, hogy valaki palackot gyűjt, hanem ott, hogy embereknek ez jelent megélhetési stratégiát.
Miért válik nyáron ennyire látványossá mindez?
Nyáron szem elé kerülnek azok a problémák, amelyek egyébként is jelen vannak, ennek oka, hogy a belvárosban sok régi, körfolyosós házban nagyon kicsi, rosszul szellőző, túlzsúfolt lakások vannak. Negyven fokban ezekben nagyon nehéz megmaradni, ezért sokan egyszerűen kihelyezik a nappalijukat a térre. Ez nem 2026 nyarán kezdődött, hanem minden nyáron így van. Ilyenkor megjelenik a közterületi alkoholfogyasztás, a szerhasználat, a hangoskodás, vagy más, az átlagos városlakó számára zavaró jelenség. De ezek mögött gyakran nagyon egyszerű dolgok vannak: szegénység, rossz lakáskörülmények, túlzsúfoltság, kirekesztettség. A hajléktalan emberek is inkább alszanak kint nyáron, mert nincsenek kitéve a hidegnek. Csakhogy közben a hőség is veszélyforrás lett. Ez egy újabb krízis: télen a kihűlés, nyáron a hőguta jelenthet életveszélyt.
A hőség mennyire jelent komoly kockázatot az utcán élőkre?
Nagyon komolyat. A szakmában is egyre inkább szembesülünk azzal, hogy a nyári hőség ugyanúgy veszélyes lehet, mint a téli hideg, csak ellenkező előjellel.
Ráadásul sokan nem érzékelik reálisan a veszélyt. Ha valaki alkoholt fogyaszt, vagy más tudatmódosító szert használ, akkor a hőség hatásait is kevésbé érzi. Könnyebb elviselni a külső körülményeket bódult állapotban, de közben ez életveszélyes is lehet: hőgutát lehet kapni, kiszáradhat az ember, rosszul lehet.
Ezért nagyon fontos, hogy hőségriadó idején az utcai szolgálatok, nappali melegedők, hajléktalanellátó intézmények felkészüljenek, vizet osszanak, árnyékos, hűvösebb helyeket ajánljanak, és elérjék azokat, akik veszélyben vannak.
Elhangzott az is, hogy a plázák, hűtött közösségi terek fogadják be a hajléktalan embereket hőség idején. Ez működhet?
Elméletben fontos üzenet, hogy hőségben senkit nem szabadna kizárni egy hűtött térből csak azért, mert rosszabb állapotban van. De a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű.
Akiken nem látszik, hogy hajléktalanok, valószínűleg be tudnak jutni, akiken viszont látszik, hogy fedél nélkül élnek, vagy nagyon nehéz körülmények között vannak, őket könnyebb kiszúrni, és nem biztos, hogy beengedik. Ráadásul az üzenet sem biztos, hogy eljut hozzájuk. Nem biztos, hogy egy utcán élő ember tudja, hogy neki joga lenne bemenni egy plázába lehűlni, és az sem biztos, hogy mer bemenni egy csillogó-villogó bevásárlóközpontba.
A hajléktalanellátó intézmények mennyire vannak felkészülve a hőségre?
Vegyes a kép. A rezsiválság idején voltak olyan fejlesztések, amelyek során bizonyos intézményekbe kerültek hűtő-fűtő klímák. Ez részben fűtési, részben hűtési megoldásként is működhet. De sok olyan intézmény van, ahol erre nincs forrás, nincs lehetőség. Ott marad a ventilátor, ami sokszor csak a meleg levegőt keringeti. A szolgáltatók próbálnak tenni valamit, de nem mindenhol adottak a feltételek. Az utcai szolgálatok szerepe ilyenkor különösen fontos. A fővárosban több tucat utcai gondozó szolgálat működik, és hőség idején előfordul, hogy nappal is intenzívebben dolgoznak, mert ilyenkor könnyebben elérhetők azok az emberek, akik napközben a városban próbálják biztosítani a megélhetésüket.
Az állásfoglalás egyik fontos üzenete, hogy a közterületi problémákat nem lehet kizárólag hajléktalanellátási kérdésként kezelni. Miért?
Mert nem mindenki hajléktalan, aki a közterületen problémás helyzetbe kerül. Nagyon sok szenvedélybeteg ember van, sok pszichiátriai beteg, sok mélyszegénységben élő ember, aki ugyan nem hajléktalan, de olyan benyomást kelthet, mintha az lenne.
Lehetnek lakhatási problémái, lehet túlzsúfolt lakásban élő ember, lehet vidékről feljáró palackgyűjtő, lehet szerhasználó, lehet pszichiátriai beteg. Ezek a csoportok részben átfedhetnek, de nem ugyanazok.
A kezelés szempontjából persze nem mindig kell élesen szétválasztani őket, mert mindegyik esetben segítségre van szükség. De kommunikációban nagyon fontos, hogy ne mondjuk mindenre azt: hajléktalanprobléma. Mert akkor azt várjuk, hogy a hajléktalanellátás oldja meg, miközben erre önmagában nem képes.
Akkor kiknek kellene együttműködniük?
Nagyon komoly együttműködésre lenne szükség az egészségügy, a szociális ellátás, a rendőrség, a közterület-felügyelet, az önkormányzatok és az állami szereplők között. A legtöbbször az is probléma, hogy nem tudunk eleget egymás munkájáról. Nem áramlik az információ. Egy szolgáltató elkezd dolgozni valakivel az egyik kerületben, aztán az illető átmegy egy másik kerületbe, ahol egy teljesen más fenntartóhoz tartozó szolgálat találkozik vele, és kezdődik minden elölről. Ez nem hatékony. Egyeztető fórumokra, rendszeres megbeszélésekre, közös protokollokra lenne szükség, hogy ne egymás mellett vagy egymás ellen dolgozzanak a szereplők.
Mit jelent az, hogy egymás ellen dolgozhatnak a szereplők?
Vegyük például a szerhasználókat. Ha egy utcai szociális szolgálat addiktológiai fókusszal próbál kapcsolatot építeni velük, akkor bizalmat kellene kialakítani. De ha közben a rendőrségnek a jogszabályok alapján el kell járnia velük szemben, akkor ez a bizalom nagyon nehezen épül fel. A szociális munkás odamegy, segíteni próbál, de az ügyfél közben azt tapasztalja, hogy a rendszer másik része bünteti. Ilyenkor miért lenne őszinte? Miért bízná rá magát bárkire? Ezért mondjuk azt, hogy azokat a jogszabályokat, amelyek közvetlenül büntetik a hajléktalanságot vagy a szerhasználatot, felül kellene vizsgálni. Sőt, sok esetben ki kellene vezetni. Mert amíg valakit a helyzete vagy a betegsége miatt üldöznek, addig nagyon nehéz vele segítő kapcsolatot kialakítani.
A szenvedélybetegség betegség, a mélyszegénység pedig társadalmi helyzet. Ha ezeket büntetjük, azzal nem megoldjuk a problémát, hanem mélyítjük.
Ha valaki hajléktalan, szerhasználó vagy pszichiátriai beteg, és azt tapasztalja, hogy üldözik, büntetik, elzavarják, akkor menekülni fog, védekezni fog, ellenáll. Ezt a reflexet nagyon nehéz lebontani. Hiába mondja a szociális munkás, hogy segíteni akarok, ha az illető egész tapasztalata az, hogy a hivatalos szereplőktől tartania kell.
Mi hiányzik leginkább az ellátórendszerből?
Nagyon sok intézmény és szolgáltatás hiányzik. Az egészségügy mélyponton van, kevés a pszichiátriai ellátás, kevés a szenvedélybeteg-ellátás, és kevés olyan hely van, ahová egy rossz állapotban lévő, akár bódult ember be tud kerülni. A hajléktalanellátás sokszor nem tud valódi alternatívát kínálni. Egy utcai szociális munkás el tudja mondani, hogy jöjjön be valaki a melegedőbe, adhat szendvicset, teát, cipőt. De ha az embernek súlyos szerhasználati vagy pszichiátriai problémája van, ez nem válasz a helyzetére. Egy 12 ágyas szobában működő éjjeli menedékhely nem biztos, hogy alkalmas arra, hogy egy szenvedélybeteg vagy pszichiátriai beteg ember stabilizálódjon. Sokszor a személyzet sincs felkészülve ilyen helyzetek kezelésére.
NULLA FORINTOS SZÁMLAVEZETÉS? LEHETSÉGES! MEGÉRI VÁLTANI!
Nem csak jól hangzó reklámszöveg ma már az ingyenes számlavezetés. A Pénzcentrum számlacsomag kalkulátorában ugyanis több olyan konstrukciót is találhatunk, amelyek esetében az alapdíj, és a fontosabb szolgáltatások is ingyenesek lehetnek. Nemrég három pénzintézet is komoly akciókat hirdetett, így jelenleg a CIB Bank, a Raiffeisen Bank, valamint az UniCredit Bank konstrukcióival is tízezreket spórolhatnak az ügyfelek. Nézz szét a friss számlacsomagok között, és válts pénzintézetet percek alatt az otthonodból. (x)
Többször szóba kerül az utcai gondozás kapcsán az ártalomcsökkentést. Mit jelent ez pontosan?
Az ártalomcsökkentés lényege, hogy ha egy problémát nem tudunk azonnal megszüntetni, akkor legalább csökkentsük a belőle fakadó károkat. A hajléktalanellátásban ilyen például az utcai szolgálat télen: ha valaki nem megy be szállóra, legalább ne fagyjon meg. Szerhasználóknál ilyen lehet a tűcsereprogram: ne ugyanazt a tűt használják többen egymás után. De ide tartozhatnak más eszközök is, például olyan szolgáltatások, amelyek csökkentik a fertőzésveszélyt, a közterületi veszélyeket, vagy akár a lakosságot érintő kockázatokat. Az ártalomcsökkentés nemcsak a szerhasználóknak jó, hanem a környezetnek is. Ha például használt eszközök maradnak egy játszótér mellett, az nemcsak a szerhasználókra veszélyes, hanem a gyerekekre, kutyasétáltatókra, bárkire. Ha van kapcsolódási pont, akkor lehet szűrni, edukálni, információt adni, elindítani valakit az ellátás felé. De ezek a szolgáltatások jelenleg nagyon hiányosak.
Vidéken is jelen van ez a probléma?
Nagyon is, csak ott még kevésbé elérhetőek azok a szolgáltatások, amelyek a fővárosban legalább nyomokban léteznek. Mobil ártalomcsökkentő pontok, alacsony küszöbű addiktológiai szolgáltatások, szűrési lehetőségek vidéken sok helyen egyáltalán nincsenek, pedig ezek nélkül nehéz bármit kezdeni a helyzettel. Nemcsak intézményekre, hanem szakemberekre is szükség lenne, abból pedig szintén nagyon kevés van.
Van most nyitottság arra, hogy ezekről szakmai egyeztetés induljon?
Igen, vannak törekvések. Nemrég volt is egyeztetés a minisztérium részvételével, fővárosi hajléktalanellátókkal és addiktológiai, alacsony küszöbű szolgáltatókkal. Ott is felmerült például, hogy mobilállomásokra lenne szükség, ahol ártalomcsökkentés, szűrés, információnyújtás történhetne. A jogszabályi környezet felülvizsgálata szintén alapvető kérdés. Vannak dolgok, amelyekhez pénz kell, és vannak, amelyekhez elsősorban politikai döntés. De az biztos, hogy a mostani rendszerben sokszor kreatív módon kell megkerülni rossz jogszabályokat ahhoz, hogy segíteni lehessen.
A rendőrséggel például van élő együttműködés?
Igen, hosszú ideje van kapcsolatunk a rendőrséggel, amióta a közterület életvitelszerű használata büntethetővé vált, ez elkerülhetetlen volt. Maga a jogszabály nehezen alkalmazható, a gyakorlatban sokszor nem is alkalmazzák, viszont kialakult egy kommunikáció a rendőrség és a szociális szolgáltatók között.
Vannak helyzetek, amikor a rendőr nem egyszerűen intézkedik, hanem jelzi, hogy valaki segítségre szorul. Ez működhet, de sokkal jobb lenne, ha nem jogszabályokat megkerülve, kreatív megoldásokkal kellene dolgozni, hanem hivatalos, tiszta együttműködési keretek között.
Mit lehet rövid távon tenni?
Rövid távon az addiktológiai fókuszú utcai jelenlétet kellene erősíteni. Józsefvárosban például vannak erre jó gyakorlatok: több alacsony küszöbű szolgáltató próbál mobil módon jelen lenni a köztereken, felismerni a problémákat, kapcsolatot építeni a szerhasználókkal.
Ez nagyon fontos, mert a hajléktalanellátásban dolgozó utcai szociális munkások jelentős része nincs felkészítve arra, hogy szerhasználati problémákat kezeljen. Nem biztos, hogy ismeri az új szerek hatásmechanizmusait, nem tudja, hogyan lehet megszólítani az érintetteket, és sokszor azt sem tudja, hová irányíthatná őket.
Ha lennének mobil addiktológiai szolgáltatások, az már önmagában sokat segítene: legalább jobban megismernénk a helyzetet, és lenne hová kapcsolni az embereket.
A hajléktalanság egyik fontos oka az eladósodás is. Ezt mennyire látják a mindennapi munkában?
Nagyon erősen. Ha már Pénzcentrum hasábjain jelenik meg az interjú, akkor ezt mindenképpen fontos elmondani: a hajléktalanság jelentős részben összefügg az eladósodással, a pénzügyi kiszolgáltatottsággal, a rosszul kezelt tartozásokkal.
Magyarországon, ha valaki nagykorú, nincs munkaviszonya, nem tanul, nem nyugdíjas, és nincs más jogcímen biztosítása, akkor magának kell fizetnie az egészségügyi szolgáltatási járulékot. Egy jövedelem nélküli embertől ez nehezen elvárható. Ha nem fizeti, tartozás lesz belőle. Ez is része annak a hógolyónak, amely egyre nagyobbra nő.
Ugyanez igaz más tartozásokra is. Egy kisebb közüzemi vagy telefonszámla-tartozásból idővel nagyon komoly adósság lehet. Ha valaki később elmenne dolgozni, abból vonni kezdik a tartozást, így még nehezebb visszakapaszkodni.
Tehát a megelőzéshez pénzügyi edukációra is szükség lenne?
Igen. Ez hosszú távú kérdés, de nagyon fontos. Az iskolában rengeteg mindent megtanítanak, de sokszor nem tanuljuk meg, hogyan kell bankszámlát nyitni, hogyan működik egy hitel, mi történik, ha nem fizetünk be egy számlát, hogyan lehet adósságot kezelni. Persze mondhatjuk, hogy ezt majd megtanítja apu és anyu, de mi van, ha ők sem tudják? A pénzügyi tudatosság hiánya nagyon sok későbbi problémát alapoz meg.
Mitől csökkenhetne hosszú távon a hajléktalanság?
A gazdasági fellendülés sokat segíthet: több munkahely, magasabb jövedelmek, jobb életszínvonal. De önmagában ez nem elég, a megfizethető lakhatás a kulcskérdés. Akkor tud valaki stabilan lakni, ha a jövedelme érdemben meghaladja a lakhatási költségeit. Ha a fizetés fele vagy még nagyobb része elmegy albérletre és rezsire, az nagyon sérülékeny helyzet. Egy betegség, munkahelyvesztés, válás vagy adósság könnyen kilökheti az embert a lakáspiacról.
Ideális esetben a lakhatási költség a jövedelem jóval kisebb részét vinné el. Ehhez megfizethető bérlakásokra, lakhatási támogatásokra, rendezettebb bérleti piacra lenne szükség.
A magyar albérletpiac mennyire része a problémának?
Magyarországon a lakáspiac bérleti része alig szabályozott. Sok minden informálisan működik: van-e szerződés, van-e számla, adózik-e a bérbeadó, milyen jogai vannak a bérlőnek, milyen jogai vannak a tulajdonosnak. Más országokban erősebbek az érdekérvényesítő szervezetek, mind a bérlői, mind a bérbeadói oldalon. Ez átláthatóbb rendszert eredményezhet. Nálunk sokszor teljesen kiszolgáltatott a bérlő is, és a bérbeadó is bizonytalan. Emellett rengeteg üresen álló lakás és épület van, miközben nagyon sok embernek nincs megfizethető lakhatása. Ez rendszerszintű probléma.
Van olyan ország, amelynek a példájából Magyarország tanulhatna?
Finnországot gyakran szokták említeni, mert ott nagyon erős lakhatási szemléletű megközelítést alkalmaztak. A lényege, hogy a lakhatást nem jutalomként adják annak, aki már „rendbe jött”, hanem alapfeltételként kezelik: előbb legyen biztonságos lakhatás, és utána lehet dolgozni a többi problémán. Emellett vannak olyan támogatási rendszerek, amelyek figyelembe veszik, hogy a lakhatási költség mekkora arányt képvisel a jövedelemhez képest. Ha ez túl magas, akkor támogatással kipótolják. Ez sokat segíthet abban, hogy valaki ne veszítse el az otthonát. Nyugat-Európában sem oldották meg teljesen a hajléktalanságot, de több helyen vannak olyan intézményi és jogi megoldások, amelyekből lehetne tanulni.
Ha 10-15 év múlva egy ideálisabb rendszert képzelünk el, mi lenne benne?
Megfizethető lakhatás, rendezettebb bérleti piac, működő adósságkezelés, erősebb pénzügyi edukáció, jobb pszichiátriai és addiktológiai ellátás, valódi ártalomcsökkentő szolgáltatások, és olyan szociális rendszer, amely nem bünteti, hanem támogatja a bajba jutott embereket. Fontos lenne, hogy ne akkor próbáljunk beavatkozni, amikor valaki már az utcán van. A hajléktalanság megelőzése sokkal hatékonyabb és emberségesebb, mint az utcáról visszahozni valakit. És talán a legfontosabb: pontosabban kellene beszélnünk ezekről a problémákról. Nem minden közterületi konfliktus hajléktalanügy. Nem minden szerhasználó hajléktalan. Nem minden hajléktalan szerhasználó. Ha rosszul nevezzük meg a problémát, rossz választ is fogunk adni rá.
Képek: Gosztola Judit