Nem a Z generáció a legnagyobb fejtörés a munkahelyeken: elárulta a MOL HR-vezetője, egészen máshol húzódik a törésvonal

Nagy Bálint • 2026. november 4. 09:59

"A külföldi munkaerő bizonyos szegmensekben szükséges kiegészítője lehet a hazai munkaerőpiacnak, de önmagában nem oldja meg a demográfiai problémát" - vallja Bán Zoltán. A MOL Magyaroroszág HR csapatának vezetőjével az elöregedő magyar társadalom és a hazai munkaerőpiac kapcsolatáról, a friss munkavállalók toborzásának és a meglévők továbbképzések törékeny egyensúláyról, az útkeresés fázisában lévő MI-megoldásokról, az EU bértranszparencia-irányelvéről, a wellbeing-ről és annak hiányában a kiégésről, a generációs feszültségekről, egyszóval arról beszélgettünk, mi okozza ma a legtöbb fejtörést egy nagyvállalat HR-vezetőjének. Bán Zoltán előadóként is ott lesz november 17-én a Portfolio HR (R)EVOLUTION  konferencián – további részletek, jelentkezés ITT!

Pénzcentrum: Pár éve még a munkaerőhiány volt minden HR-vezető első számú gondja. Ma a lassú gazdaság, a mesterséges intelligencia és az új szabályozások egyszerre írják át a helyzetet. Ön mit lát: a munkáltató vagy a munkavállaló van ma erősebb pozícióban? Mi okozza most a legtöbb fejtörést egy nagyvállalat HR-vezetőjének?

Bán Zoltán: Ma már nem lehet egyértelműen kijelenteni és szerintem nem is kell, hogy a munkáltató vagy a munkavállaló van erősebb pozícióban. Sokkal összetettebb lett a munkaerőpiac, gyorsabban és kiszámíthatatlanabbul változnak mind az igények, mind a lehetőségek. Vannak olyan munkakörök és kompetenciák, ahol továbbra is komoly verseny van a jó szakemberekért, miközben máshol a lassabb gazdasági környezet valóban nagyobb mozgásteret ad a munkáltatóknak. Illetve vannak olyan területek, amelyeknél a technológia már nagyban tudja növelni a hatékonyságot. HR-vezetőként szerintem éppen ez okozza az egyik legnagyobb fejtörést: egyszerre kell kezelni a rövid távú gazdasági realitásokat és a hosszú távú munkaerőpiaci kihívásokat, amiknek része demográfiai, része mobilitási és nem utolsó sorban oktatási jellegű. Attól, hogy egy adott pillanatban enyhül a toborzási nyomás, a demográfiai probléma nem tűnik el, a szükséges készségek pedig az AI, a digitalizáció és a technológiai fejlődés miatt gyorsan változnak. Ezért ma nem pusztán az a HR kérdése, hogy hány embert tudunk felvenni. Sokkal inkább az, hogy rendelkezünk-e a megfelelő tudással, hogyan tudjuk azt fejleszteni, megtartani és átadni, és hogyan tudjuk közben a technológiai változásokat valódi üzleti értékké alakítani és nem csak trendi megoldásként megélni.

A munkaerő fogy és öregszik, ezért sok ágazatban már elkerülhetetlen a külföldi munkavállalók bevonása. Ön szerint ez valódi megoldás, vagy inkább tüneti kezelés? Mit kellene tenniük a munkáltatóknak és a szabályozónak, hogy a külföldi munkaerő kiegészítse a hazait, ne kiváltsa?

Én ezt nem vagy-vagy kérdésnek látom. A külföldi munkaerő bizonyos szegmensekben szükséges kiegészítője lehet a hazai munkaerőpiacnak, de önmagában nem oldja meg a demográfiai problémát. A legfontosabb szerintem az, hogy ne az legyen a kiindulópont, hogy külföldi vagy magyar munkavállalóról beszélünk, hanem az, hogy hogyan tudunk fenntartható munkaerő-utánpótlást biztosítani, illetve, hogy hogyan tudjuk a produktivitást növelni.

Ennek része kell legyen a fiatalok pályára vonzása, a duális és gyakornoki programok erősítése, az inaktív csoportok bevonása, az idősebb munkavállalók megtartása és tudásuk átadása, valamint ahol szükséges, a külföldi munkaerő bevonása. Ha a demográfia alakulását adottságként vesszük, akkor marad a hatékonyabb munkavégzés feltételeinek fejlesztése, amit részben magasabb hozzáadott értékű munkával, részben automatizációval tudunk elősegíteni.

A külföldi munkaerő tehát szerintem akkor egészíti ki jól a hazait, ha nem helyettesíti ezeket a hosszú távú beruházásokat, az oktatást és felnőttképzést. A cél nem egyszerűen az, hogy legyen ember egy pozícióban, hanem hogy stabil, képzett és hosszú távon fenntartható munkaerőbázisa legyen az országnak.

Egyre több helyen hallani, hogy a munkáltatók végzettség helyett készségek alapján választanak, és a meglévő munkavállalók átképzése fontosabb, mint a külső toborzás. A gyakorlatban azonban mindez még ritkán valósul meg. Mi akadályozza: a HR-rendszerek, a vezetői gondolkodás vagy maguk a munkavállalók? Kinek a felelőssége, hogy egy munkavállaló öt év múlva is piacképes legyen: a munkáltatóé, az államé vagy az egyéné?

A legnagyobb akadály nem önmagában a munkáltató, a vezető vagy a munkavállaló, hanem az, ha a három nincs összhangban. A vállalat felelőssége, hogy megpróbálja előre meghatározni, hogy milyen kompetenciákra lesz szüksége néhány év múlva, és ehhez valós és célzott fejlődési lehetőséget biztosítson. A vezető szerepe, hogy ezt lefordítsa az egyén szintjére, és teret adjon a tanulásnak, ami már messze nem a class-room tréningeket jelenti.

De az egyén felelőssége sem kerülhető meg: a tanulás lehetőségét a munkáltató tudja biztosítani, de a fejlődést senki nem tudja a munkavállaló helyett elvégezni, ami arról is szól, hogy a kollégák merjenek és akarjanak új területeken, új készségeket fejleszteni. A klasszikus make-or-buy elvek mentén, mi a MOL-nál ezért nemcsak külső toborzásban gondolkodunk.

A meglévő munkatársak át- és továbbképzése, a jövő készségeinek fejlesztése és a belső tudás átadása ugyanolyan fontos kérdés. A jövőben szerintem egyre kevésbé az lesz az érdekes, hogy valakinek pontosan milyen végzettsége van, és egyre inkább az, hogy mit tud, mit képes megtanulni, és milyen gyorsan képes alkalmazkodni.

A november 17-i HR (R)EVOLUTION konferencia egyik kerekasztalának kérdése: „Kell 2027-ben még juniort felvenni?” Ha a belépő szintű feladatokat egyre inkább MI végzi, a pályakezdők nem ezeken tanulják ki a szakmát. Honnan lesznek így tíz év múlva szenior szakemberek? Lát erre működő megoldást, vagy a szakma még nem nézett szembe ezzel a kérdéssel?

Nem az a kérdés, hogy kell-e juniort felvenni, hanem az, hogy mire veszünk fel juniort. Ha a junior szerepet úgy definiáljuk, hogy valaki éveken keresztül egyszerű, repetitív feladatokat végez azért, hogy közben megtanulja a szakmát, azt a modellt az AI valóban megkérdőjelezi. De ebből nem az következik, hogy nincs szükség pályakezdőkre. Éppen ellenkezőleg: ha ma nem építünk utánpótlást, néhány év múlva nem lesznek tapasztalt szakembereink.

Amit újra kell gondolnunk, az a tanulási út vagy utak.

A junior kollégákat korábban kell bevonni komplexebb problémákba, projektmunkába, mentorálásba és valódi döntési helyzetekbe. Az AI pedig ebben nemcsak versenytárs lehet, hanem tanulási gyorsító is, háttértámogató eszköz. Számomra a rossz válasz az lenne, hogy az AI miatt egyszerűen megszüntetjük a belépő szintű szerepeket. A jó kérdés az, hogyan építünk olyan junior pozíciókat, ahol az AI-t jól tudjuk hasznosítani magabiztos, nagy tudású szenior szakemberek gyorsabb fejlesztésére.

Az MI-t a HR-ben sokszor csodafegyverként emlegetik, legyen szó toborzásról, előszűrésről vagy készségtérképezésről. Ön szerint hol hoz ma valódi eredményt, és hol túlzóak a várakozások? Hol a határ: mit nem szabad soha algoritmusra bízni egy emberekről szóló döntésben?

A minap láttam egy trendi mémet, hogy az AI-t az unikornisokhoz hasonlították, mondván, hogy mindkettő az emberi képzelet határait feszegeti és nem lehet megérinteni. Az AI-ra nem csodafegyverként, hanem eszközként kell tekinteni. Akkor jó, ha mérhető értéket teremt: időt szabadít fel, jobb hozzáférést ad az információhoz, támogatja a tanulást vagy javítja egy folyamat minőségét. Nem kicsinylem le a szórakoztató értékét sem, de üzleti értelemben az MI megoldások jelentősebb része útkeresés vagy létjogosultság keresése fázisban van.

Az MI sokkal gyorsabban fejlődik, mint mi arra képesek lennénk, mindemellett az elmúlt pár év gyakorlati megtapasztalása alapján a HR-ben látok valódi lehetőséget például a tartalom-előállításban, a toborzási/munkavállalói kommunikáció és élmény támogatásában, a belső tudáshoz való hozzáférésben, tanulási megoldásokban és a repetitív, folyamatvezérelt adminisztratív feladatok egyszerűsítésében.

Ugyanakkor szerintem nagyon világos szakmai, etikai és morális határt kell húzni, ami szintén formálódik. Az MI támogathat emberekről szóló döntéseket, de az emberi felelősséget nem adhatjuk át neki. Egy felvétel, előléptetés vagy más, egy ember életére, szakmai fejlődésére érdemi hatást gyakorló döntés nem válhat egyszerűen egy algoritmus outputjává. És legalább ilyen fontos a tudatosság: értenünk kell, mire alkalmas egy eszköz, mire nem, milyen hibákat követhet el, és milyen adatbiztonsági vagy kiberbiztonsági kockázatokkal járhat a használata.

Lejárt az EU bértranszparencia-irányelvének átültetési határideje. Sokan úgy tartják, hogy ez az utóbbi évek egyik legnagyobb kulturális változását hozza a munkahelyeken. Mennyire vannak erre felkészülve a hazai cégek? A nehezebb rész vélhetően nem az adminisztráció, hanem az, hogy kezelni kell a kollégák reakcióit, amikor először látják egymás bérsávjait. Ön hogy látja?

A bértranszparenciát hiba lenne pusztán compliance- vagy adminisztrációs feladatként kezelni. A megfelelő és célzott kommunikáció fontossága kritikus, mivel az irányelv nagyon általános és az országoknak kell meghatározni a részletszabályokat, amelyek mind elvárások, mind a lehetőségek szintjén elő kell, hogy segítsék a jobb megértést.

A transzparencia ugyanis kérdéseket fog generálni: miért kerül az egyik munkakör ebbe a sávba, a másik abba; mitől indokolt két hasonló szerep között különbség; hogyan kapcsolódik egymáshoz a teljesítmény, a tapasztalat, a kompetencia és a javadalmazás.

Ezekre nagyon nehéz hitelesen válaszolni megfelelő rendszerek és struktúrák nélkül. Éppen ezért azok a vállalatok lesznek jobb helyzetben, amelyeknek nemcsak a bérstruktúrájuk rendezett, hanem azt el is tudják magyarázni. A transzparencia ugyanis önmagában nem teremt bizalmat. A következetes és érthető döntések teremtenek bizalmat.

A kiégésről és a wellbeingről jellemzően irodai témaként beszélünk, pedig a munkavállalók jelentős része műszakban, gyártásban vagy közvetlenül az ügyfelekkel dolgozik, ahol nincs home office. Nem szakad ketté a munkaerőpiac azokra, akiknek jár a rugalmasság, és azokra, akiknek nem? Mivel tud egy munkáltató versenyezni a fizikai munkaerőért a bérén túl?

Ez szerintem nagyon fontos kérdés, mert rugalmasság alatt túl gyakran automatikusan home office-t értünk. Egy termelő vállalatnál viszont pontosan tudjuk, hogy ez sok munkakörben egyszerűen nem opció. A rugalmasság viszont megjelenik a munkaszervezésben, ahol számos vállalati és munkavállalói faktort lehet és kell mérlegelni.

Ettől azonban még a rugalmasság, a wellbeing és a munkavállalói élmény nem lehet kizárólag irodai privilégium. Csak mást és mást jelent. Jelentheti a kiszámíthatóbb vagy rugalmasabb műszaktervezést, nagyobb autonómiát, célzott támogatásokat, megfelelő munkakörnyezetet, egészségmegőrzést, fejlődési lehetőségeket vagy jobb vezetői működést.

A bér természetesen fontos, de nem az egyetlen tényező. A saját generációs tapasztalataink alapján is azt látjuk, hogy a fiatalabb munkavállalóknál a karrierút, a gyors és rendszeres visszajelzés, az elismerés, a rugalmasság és a fejlődési lehetőség egyaránt meghatározók. A vállalat feladata szerintem az, hogy ne ugyanazt a megoldást próbálja mindenkire ráhúzni, hanem azonos értékű, de az adott munkakör valóságához illeszkedő munkavállalói ajánlatot tudjon kínálni.

Egy munkahelyen ma négy generáció dolgozik együtt, és nemsokára megérkezik az alfa generáció is. Hol látja a legtöbb súrlódást: a visszajelzési kultúrában, a karrierút elvárt sebességében vagy a munkához való viszonyban? Valóban ennyire mások a fiatalok, vagy a generációs címkék többet ártanak, mint használnak?

A mi, mintegy 7200 munkavállaló bevonásával készült kutatásunk alapján valóban vannak jól látható generációs különbségek, de ezek jóval árnyaltabbak annál, mint amit a sztereotípiák sugallnak. A legnagyobb eltérést például nem a legfiatalabb és a legidősebb kollégák között látjuk, hanem az X generáció és a Millennialok között.

Az egyik oldal inkább a stabilitást, kiszámíthatóságot és a hagyományosabb munkafelfogást értékeli, míg a másik számára fontosabb a visszajelzés, az elismerés, a rugalmasság és a munka-magánélet közötti világos határ.

A Z generáció pedig több szempontból rácáfol a velük kapcsolatos sztereotípiákra: nálunk kifejezetten karrier-orientáltak és gyors előrelépést keresnek. Ugyanakkor a kutatás számomra legfontosabb tanulsága az, hogy a generáció jó térkép, de rossz személyleírás. Csoportszintű tendenciákat mutat, de vezetőként mindig az egyént kell látnunk. Nem címkéznünk kell a generációkat, hanem megérteni és összehangolni az eltérő elvárásaikat.

Személyes meggyőződésem, hogy a sztereotípiák és a különbségek keresése bár segíthet a generációk működésének megismerésében, azonban sokkal több figyelmet érdemel(ne) a hasonlóságok, a közös nyelv és mindennapi működés megértése csapatok szintjén.

Fotó: MOL Magyarország

Címkék:
hrcentrum, generáció, hr, munkavállaló, mol, munkaerőpiac, munkáltató, képzés, munkaerőhiány, mesterséges intelligencia, külföldi munkaerő,