Bezárhatnak a gyárak, bezuhanhat a turizmus, ha jön a vendégmunkás-tiltás: súlyos üzenetet kapott a Tisza-kormány

Pénzcentrum: Miért maradt a vendéglátás ennyire sérülékeny a szezonális kilengésekkel szemben, és mi akadályozza, hogy stabilabb alaplétszámot építsen ki a szektor?

Göltl Viktor: Először is definiálni kellene, miről beszélünk: egész évben nyitva tartó hotelekről és intézményekről, strandfürdőkről, nagy eseményekről vagy állandó látványosságokról? Mert ezek mind teljesen más logika szerint működnek, mégis van egy közös pontjuk van: a szezonalitás. Ez az iparág folyamatosan rángatja a munkavállalót: holnapután jön a csoport, nem ma, most kell ember, holnap nem kell. Ez mindig is ilyen volt, és ilyen is marad. A munkavállalónak rugalmasnak kell lennie, és ezt be is árazza: ha jó idő van, végigdolgozza a hónapot, ha két hétig esik, akkor két hétre kap fizetést. A bizonytalanság miatt sokan inkább el sem vállalják.

És ez nem fog változni, a turizmus működési modelljéből fakad, hogy időjárás‑ és forgalomfüggő. Magyarország adottságai, például az, hogy nincs tengerpartja, csak tovább nehezítik a helyzetet.

A szektor nem stabilizálódott, hanem a határait feszegeti. A munkaerőhiány, a szezonalitás, a kiszámíthatatlanság és a gazdasági realitások együtt olyan pontot hoztak el, ahol a régi modell már nem működik, az új pedig még nem épült fel.

A szezonális ingadozások kiegyenlítésére mennyire bizonyul hatékony megoldásnak a munkaerő‑kölcsönzés?

Jogszabályilag alkalmas lenne a munkaerő‑kölcsönzés a szezonalitásból fakadó problémák kezelésére, de a valóságban ugyanaz történik, mint a nyílt munkaerőpiacon: a munkavállaló dönti el, hogy bevállalja‑e a különleges munkarendet. A szolgáltatás alapanyaga az ember, és az ember saját akarata.

Létezik olyan foglalkoztatási modell, amely hónapokon át folyamatos, stabil munkát tudna biztosítani a dolgozóknak?

A legjobb megbízóink azok a helyek, amelyek egész évben nyitva vannak: hotelek, stabil vendéglátóhelyek. Ők tudják megadni azt a tervezhetőséget, ami miatt a munkavállaló is marad: fix műszak, kiszámítható beosztás, tervezhető élet. Ahol viszont rendszeresen kiszámíthatatlanak a körülmények, például sokat kell túlórázni, ott szétesik a komfortzóna, és ezzel együtt a munkaerő is.

Erre a problémára a világon sehol nincs tökéletes válasz, habár Ausztriában például a kölcsönzött dolgozók kollektív szerződésben magasabb bért kapnak, mint a stabil állomány, mert nekik a „random” munkaidő alatt kell megkeresniük ugyanazt a pénzt. Ez jó irány lenne, de erős gazdasági háttér kell hozzá. Magyarországon, ahol eleve alacsonyak a bérek, egy ilyen lépés könnyen bedönthetné a kisebb vendéglátóhelyeket.

A mostani magyar rendszer tehát nem működik ebben a formában már?

Működik, de rengeteg áldozat árán. A jelenlegi gazdasági helyzetben, a makrokörnyezetet és a munkaerőpiacot figyelembe véve ez a maximum, amit ki lehet hozni a szektor működéséből. A munkavállalók is belerakják a maximumot, a munkáltató is kiköhögi valahogy a bért, de a végén úgyis az a kérdés: mennyibe kerül a vendégnek a hamburger, és hajlandó‑e kifizetni? Ha nem, akkor az egész rendszer borul.

Lehet, hogy Magyarország csak tíz év múlva jut el oda, hogy ezt a modellt már valóban megengedheti magának?

Jó lenne. Létezik ugyan már ma is atipikus forma, a turisztikai idénymunka, ami olcsóbb közteherrel működik, de ott nincs biztosítás, nincs TB, nincs nyugdíjjárulék. Ha történik valami a munkavállalóval, nincs mögötte védelem. És itt vissza is kanyarodunk a munkaerőpiac állapotához: jelenleg 4% körüli a munkanélküliség. A rendszer akkor működne igazán, ha 10% lenne, akkor sorban állnának a munkáért. Persze ne ez legyen! A munkavállalóknak a mostani, feszes munkaerőpiac a jó.

Dolgoznak külföldi munkavállalókkal? Milyen következményei lennének, ha a mostani modell megszűnne vagy jelentősen korlátozódna?

Dolgozunk velük, igen. A külföldi munkavállalók megjelenése 2015 körül vált igazán égetővé, amikor a magyar munkaerőpiac már nem tudta kitölteni a hiányt. Először az ukránok és a szerbek jöttek, a „szomszédos harmadik országokból”, ez jól működött: közel vannak, haza tudnak menni, kulturálisan is közelebb állnak hozzánk.

Aztán jött a háború. 2022 után az ukrán férfiak nem jöhettek ki az országból, és a korábbi 55 ezer ukrán dolgozó létszáma 14 ezerre apadt. A szerbek száma is visszaesett, hiszen ott is rengeteg beruházás van, megfizetik őket, már nem éri meg átjönniük Magyarországra. A helyükre most ugyanaz a létszám érkezik, csak más országokból, de valójában ugyanazt a rést töltik be, amit korábban az ukránok.

2010 és 2020 között végig asszisztáltuk, hogyan fogy el a magyar munkaerő. Előtte elég volt meghirdetni egy állást a helyi lapban, és egész nap csörgött a telefon. Mára egészen más a helyzet: nem viccből ülünk repülőre, nem jókedvünkből toborzunk Manilában vagy Dubajban. Sokkal egyszerűbb lenne magyar nyelvű szerződéseket aláírni, magyarul kiírni a munkautasítást, és nem kétnyelvű dokumentumokat gyártani. A valóság az, hogy elfogyott a hazai munkaerő.

Az utóbbi időben felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a vendégmunkások a magyarok elől veszik el az állásokat. Érzékelik ennek a hatását a piacon?

Ezek elszigetelt esetek, csak nagyon hangosak. Mindig lesz olyan sztori, hogy „nem tudtam elmenni dolgozni, mert egy vendégmunkást vettek fel helyettem.” De ettől még a jelenség lényege nem változik: a vendégmunkás ma olyan, mint a roskadozó, gyümölccsel teli barackfa alátámasztása: ha nem támasztod alá, letörik az ág, és jövőre nincs termés. A most itt dolgozó nagyjából százezer külföldi pontosan ezt csinálja: alátámasztja a magyar munkaerőpiacot. Ha egy 90 fős gyárnak kell még tíz ember, és magyart nem talál, akkor a tíz filippínóval lesz 100 fős a gyár, és a 90 magyar továbbra is dolgozhat. Így tudják legyártani a plusz terméket, így lesz meg a bevétel és a profit.

Horvátország 3,8 millió lakos mellett 160 ezer külföldi munkavállalót foglalkoztat, Ausztria 8,7 millió lakosa mellett majdnem egymilliót, Szlovákiában 5,4 millió ember él, és 100 ezer vendégmunkással működik az ország, Magyarországon körülbelül 100 ezer a számuk. Ha ezt elrontjuk, a horvátok, szerbek, szlovének meg fognak előzni minket a beruházásokért folyó versenyben.

Mit gondol a miniszterelnök azon kijelentéséről, hogy leállítják a külföldi munkavállalói programot?

Kizárólag szakmailag megvizsgálva, ez egy óriási hiba lenne. Politikailag lehet jó üzenet, de a valós helyzetet, a gazdasági realitásokat egyáltalán nem tükrözi. Most veszik át az ország vezetését, jó első negyedévet zártunk, jön a nyár, indul a turizmus, nyakunkon a fesztivál- és rendezvényes szezon és közben épülnek, indulnak vagy bővülnek a már itt lévő beruházások.

Már most látni lehet, hogyan fogják a legnagyobbak egymástól elszívni a munkaerőt, ami csak a jéghegy csúcsa. Mert ugyanúgy bajba kerülhetnek a beszállítók is. Ha például egy logisztikai cég nem tud behozni száz Fülöp-szigeteki munkavállalót, akkor nem ér oda időben az alkatrész a gyártósorra. Egy ilyen döntés szakmailag semmiképpen sem támogatandó.

Ettől függetlenül lát rá reális esélyt, hogy ezt valóban meglépik?

Nem tudom, hogyan lehetne ebből visszatáncolni. Magyar Péter miniszterelnök kimondta, Kapitány István kimondta, Pósfai Gábor kimondta. Van egy választói akarat, amit teljesíteni kell. Innen visszalépni nagyon nehéz lenne.

De az nem tűnik életszerű forgatókönyvnek, hogy ezt a mintegy százezer embert egyik napról a másikra kivonják a piacról.

Részletszabály még nincs, de már az is ijesztő, hogy a „behozatal megállítása” szerepel a mondatban. Ezeket a létszámokat a cégek hónapokkal, évekkel előre megtervezték, ha most leállítják a behozatalt, az a Q2 végét, a Q3‑at és a Q4‑et is tönkreteszi. A másik kérdés: mit jelent pontosan a felfüggesztés? Azt, hogy az itt lévők maradhatnak? Vagy azt, hogy akinek holnap jár le az engedélye, az holnap mehet is? A piac most azt várja, hogy ezt jogilag tisztázzák.

A szakmára nézve mekkora veszteséget jelentene egy ilyen lépés?

Olyan, mintha azt mondanád az összes magyar strandfürdőnek: „Nyitva lehettek, de engedjétek le a vizet a medencéből.” Lehet lángost venni, tollasozni, csak épp víz nincs. Munkaerőpiaci szempontból ez a mondás pontosan ezt jelenti: működjön tovább a rendszer, csak vegyük ki belőle azt, ami működteti.

Amikor először meghallottuk, lefagytunk. 100 ezer külföldi munkavállaló van ma Magyarországon, és még így is kevés. Éves szinten körülbelül 30–40 ezer plusz ember kellene a hazai gazdaság stagnálásához, hiszen ennyivel csökken az aktív magyar munkaerőpiaci szereplők száma.

A több százezer külföldön élő magyar visszatérése mennyire szerepelhet még egyáltalán a reális forgatókönyvek között?

Miért mentek ki? Pénzért. Miért jönnének haza? Pénzért. Ha ott megvették őket pénzzel, akkor csak pénzzel lehetne visszahozni őket. Ehhez Magyarországon kétmilliós bruttó fizetések kellenének. Jól tudjuk, ennyi egyhamar nem lesz. Aki kint családot alapított, a gyereke iskolába jár, holland vagy német barátokat szerzett, közösséget épített, ő már nem fog hazaköltözni.

Nem azon kellene gondolkodni, hogy megállítjuk a rendszert, hanem azon, hogyan fogjuk üzemeltetni a magyar gazdaságot a következő tíz évben. A valóság az, hogy ha nincs ember, akkor bezárnak a gyárak. A gépsor nem vár. HR‑szakmai szempontból ma már nem életképes a magyar munkaerőpiac vendégmunkások nélkül.

Ha lenne elég magyar munkavállaló, mi sem utaztunk volna hétvégente Ukrajnába toborozni. Sokkal egyszerűbb lett volna helyben megoldani. De nem lehetett.

Ha véget érne az orosz-ukrán háború, reálisnak látja, hogy a korábban Ukrajnából érkezett munkavállalók visszatérnének a magyar gazdaságba?

Egyáltalán nem biztos. Egyrészt újjá kell építeni az országot, másrészt kérdés, hogy aki időben kijött, vissza mer‑e menni. Aki most Németországban dolgozik, stabil körülmények között, az nehezen fog visszamenni a bizonytalanságba. És az is kérdés, hogy egy magyar cég egyáltalán merne‑e ismét Ukrajnában toborozni. Én most biztos nem mennék ki magyar rendszámú autóval.

A kommunikáció, a politikai üzenetek mind nyomot hagytak. Már a háború előtt is jobban szerettek Lengyelországba vagy Szlovákiába menni, mert a nyelv és a kultúra közelebb állt hozzájuk. Magyarországot 2016 és 2022 között még kedvelték, de a végére elindult a fluktuáció.

Ez a bizalom visszaépíthető?

Emberi szinten igen. Egy munkahelyen, ahol együtt dolgoznak, fociznak, barátkoznak, ott visszaépül. De ország‑szinten idő kellene hozzá.

A szerbiai vagy horvátországi munkaerő jelenthet alternatívát, vagy ezek a források gyakorlatilag kimerültek?

A horvátok biztosan nem jönnének, ott már annyi a lehetőség, hogy nem éri meg nekik. A szerbeknél lenne potenciál, de ők is gyorsan továbbmennek nyugat felé. Ha idehozol tíz embert, két hónap múlva már csak kettő van itt. Nem éri meg munkáltatóként.

A Fülöp‑szigetiek esetében nincs meg az a kockázat, hogy tovább állnak?

Pont ez a lényeg: a Fülöp‑szigetek 110 milliós ország, 3,6‑os termékenységi rátával. Ez óriási különbség Európához képest. Az a fajta munka iránti alázat, ami jellemző rájuk, a Z generációból már sokszor hiányzik. Emellett beszélnek angolul, kultúrában is közelebb állnak hozzánk, katolikus keresztény ország, könnyen beilleszkednek. Ezért működik velük ennyire jól a rendszer.

Ez egy jól kitalált modell. És nem csak a Fülöp‑szigetek működhetne: több ázsiai ország is alkalmas lenne, Indonézia például jó forrás lenne, Bali hindu lakossága kifejezetten jól illeszkedne a hotel‑ és turizmusiparba.

A Fülöp‑szigeteken működik egy nagyon szigorú munkaügyi hatóság, a Department of Migrant Workers (DMW), amely szabályozza a munkaerő kiáramlását. Mi, magyar cégek is szerződésben állunk velük, és nekünk az ő szabályaiknak is meg kell felelnünk. Ők döntik el, kivel állnak szóba. Ezt nem lenne szabad elrontani. A DMW akár azt is mondhatja: „Köszönjük, Magyarország, eddig jó volt az együttműködés, mostantól nem küldünk embert.” Volt már példa arra, hogy más országokkal megszakították az együttműködést visszaélések miatt. Ha ez megtörténik, Magyarország egyik legfontosabb munkaerő‑forrása esik ki egyik napról a másikra. Ez óriási érvágás lenne.

Magyarországon nincs ilyen jellegű visszaélés?

Nem szabadna, hogy legyen, de ettől még van. Aki kókler, az megtalálja a kiskaput. A szakmát nem betiltani kellene, nem a vendégmunkás beáramlást kell megállítani, hanem a csalókat kellene kiszedni a rendszerből. Akárki legyen az: haver, rokon, „valakinek a valakije”, őket kellene ellenőrizni, vizsgálni, és felelősségre vonni.

Eddig leginkább a platformszolgáltatók körüli ügyek verték ki a biztosítékot a szakmánál. Ezek a cégek, jellemzően ételkiszállítók úgy működnek, hogy ők adják a szoftvert, a kiszállítást pedig valakinek el kell végeznie. Régen ezt KATA‑s egyéni vállalkozók csinálták, ma vendég önfoglalkoztatóként is lehet: ez olyan, mintha egy vietnámi futár magyarországi egyéni vállalkozó lenne. Ez teljesen legális konstrukció. Ott csúszott el a folyamat, hogy megjelentek a „köztes cégek”, akik azt mondták, legyenek inkább munkaviszonyban, majd ők megoldják. Csakhogy ezek a cégek sokszor minősített kölcsönbeadók voltak papíron, a gyakorlatban pedig éhbérért, tíz embert egy szobában szállásolnak el, embertelen körülmények közé hozták be a dolgozókat. Ők adták a munkajogviszonyt, hogy papíron minden rendben legyen, de a valóságban ők okozták a botrányokat: alacsony bér, rossz körülmények, kiszolgáltatottság.

Őket kell kiirtani a piacról. Ez rossz a munkavállalónak, rossz a piacnak. Ráadásul ezen esetek alapján ítélik meg a teljes szakmát, ha ezek a kóklerek eltűnnének, a verseny is tisztább lenne, és a rendszer is működne.

A magyar társadalomban vannak még tartalékok? A klasszikus hármas szokott ilyenkor előkerülni: diákok, kismamák, nyugdíjasok…

Az iskolaszövetkezeti rendszer 30 éve működik, és nagyon jól: a 25 év alatti diákoknak ideális, mert a bruttó gyakorlatilag egyenlő a nettóval, nincs munkáltatói járulék. A nyugdíjas‑szövetkezetek is jól működnek: sok nyugdíjasnak vissza kell jönnie dolgozni, mert kevés a pénz, ami sajnálatos, de a konstrukció maga jó. A kismama‑szövetkezet is jó ötlet volt, csak kiderült, hogy a kismamák élethelyzete nem kompatibilis a klasszikus 6–8 órás műszakokkal. Valószínűleg férfiak találták ki, mi viszont találtunk egy működő rést, a home office-ban végezhető munkák formájában.

De ezek a tartalékok nem merültek ki mára?

A diákok nyáron jobban ráérnek, év közben is sokan dolgoznak, az iskolaszövetkezeti szektor pont ott tart, ahol kell. A nyugdíjas‑szövetkezetek még növekednek, idő kell, hogy elterjedjen a lakosság körében. Ami viszont teljesen félrement, az a szociális szövetkezetek rendszere. Én azt teljesen beszántanám. Arra jött létre, hogy helyben, kistérségekben nehéz helyzetű embereknek adjon munkát, arra jó volt. De amikor valaki belepiszkált a jogszabályba, hogy kölcsönözhessenek munkaerőt, azzal elszabadult a pokol. Nincs szocho, nincs járulék, nincs TB, a visszaélések melegágya lett.

A megváltozott munkaképességűek beillesztése mennyire működik?

Nehéz. Mi 350 megváltozott munkaképességű munkavállalót foglalkoztatunk, tehát van rálátásunk. Számukra 4 órás munkaköröket hoztunk létre: szórólapozás, otthoni admin, telefonos munka. De amikor a partnercégek azt mondják, hogy „jöhetnének MMK‑sok, de nálunk 6‑kor indul a műszak, 20 perc szünet, 14:00‑kor vége”, ott megáll a rendszer. A klasszikus 8 órás műszak a legnagyobb akadály.

Kis rugalmasságot szeretnénk kérni a multiktól.

A gond az, hogy ők nem tudnak rugalmasabbak lenni, vagy egyszerűen nem éri meg nekik. Ez nem rosszindulat, hanem a működésük logikája. Egy műszaknak megvan a ritmusa: indulás, munkaközi szünet, gépek, berendezések, biztonsági protokollok. Ha valaki 4 óránál többet nem bír, vagy hallássérült, és nem mehet be a targonca miatt, akkor a rendszer szétesik. Egy százezer négyzetméteres csarnokban nem lehet azt megoldani, hogy valakit kikísérnek, jön a csere, újraindítják a folyamatot. Egyszerűen nem jön ki a matek.

Képek: Gosztola Judit