Pénzcentrum • 2018. április 16. 13:06
Rengeteg lehetőséget rejt fogyasztó és termelő számára egyaránt.
Sokáig lesajnált fajta volt a kékfrankos, pedig Mit tud a szőlőfajta, ami miatt érdemes (újra) felfedezni a belőle készült borokat?
Alig van olyan borvidéke Magyarországnak, ahol ne lenne jelen a kékfrankos; a kizárólag fehérboros régiókon kívül mindenhol fellelhető, a legnagyobb területen termesztett borszőlőfajta hazánkban (bőven 10% feletti "részesedéssel"). Másrészről pedig igazi régiós fajta, hiszen a szomszédos országok szőlőskertjeiben is megtalálható.
A kékfrankos valószínűleg annak is köszönheti a népszerűségét, hogy még szélsőséges körülmények között is kiegyensúlyozott minőséget ad. Szívóssága különösen kedveltté tette a 19. század végén egész Európán végigsöprő filoxéravész után. Bár az eredetéről és elterjedésének időpontjáról nagy viták vannak, valószínűleg pont a nagy vész után jelent meg Sopronban és került telepítésre egész Magyarországon.
Többek között éppen a nagy "tűrőképessége" tépázta meg viszont a hírnevét itthon a második világháború után, amikor is a tervutasításos rendszerben eldöntötték, hogy az egri bikavérből (amelynek alapját, akárcsak a szekszárdi bikavérét, a kékfrankos adja) tömegtermelésű exportmárkát csinálnak. A szőlőt nagyüzemi módszerekkel termelték, a túlterhelt tőkék és a túl korai szüret okán az alapanyag gyakran éretlen volt, a bort mesterségesen javították. Mindehhez annyira alkalmasnak gondolták a kékfrankost, hogy az 1978-tól 1980-ig tartó úgynevezett Bikavér-programban más szőlőfajták mellett jelentős kékfrankos-telepítések történtek.
Ez azonban már a múlt; a kékfrankos esetében is visszatért a minőségi szemlélet, ennek eredményeként remek borok készülnek, amelyek megmutatják az egyes borvidékek, vagy akár a borvidéken belüli dűlők sajátosságait, erősségeit. Sopronban, a Mátrában vagy Egerben savhangsúlyos, gyümölcsös, kiváló struktúrájú kékfrankosok születnek, míg Szekszárdon és Villányban a hosszabb héjon áztatásnak és a hordós érlelésnek köszönhetően vastagabb, melegebb karakterű, sokszor komoly érlelési potenciállal bíró borok kerülnek palackba. A rendszerváltozás utáni szemléletváltás nem maradt eredmény nélkül. Egyre több nemzetközi szakember foglalkozik behatóan a magyar kékfrankosokkal illetve méltatja azokat cikkekben, előadásokban. Maurer Oszkár szerémségi (ma Szerbia) borász 2013-as kékfrankosa kapcsán Isabelle Lageron Master of Wine egyenesen azt mondta, amikor megkóstolta ezt a bort, akkor értette meg Magyarország kékfrankos-szeretetét. 2018-at a Földművelésügyi Minisztérium a Kékfrankos évének nyilvánította, ezzel is hangsúlyozva a szőlőfajta fontosságát és jelentőségét mind a hazai termelésben, mind pedig a fogyasztásban.
A probléma az, hogy mire mi visszaküzdöttük magunkat a színtérre, addigra Ausztria - kis túlzással - kisajátította magának a "blaufränkisch"-t. Ausztria Sopron és Kőszeg közötti kiszögellését, Mittelburgenlandot nem csak az egyébként kiváló területi adottságai miatt nevezik nemes egyszerűséggel "kékfrankos-országnak". Az 1985-ös osztrák glikolbotrány óta eltelt bő harminc évben a borszakma odaát teljesen megújult, az intenzív minőségi fejlődés, az átgondolt szabályozási háttér és a tudatos, következetes marketingmunka révén ma a szomszédunknak a kékfrankos azt jelenti vörösben, amit a zöldveltelini fehérben, és nem csupán a belföldi piacokon, de a nemzetközi porondon is méltán elismertek a burgenlandi kékfrankosok és termelőik.
Ráadásul - ahogy Heimann Zoltán szekszárdi borász a 2016-os Kékfrankos Április Nagykóstoló egyik előadásán találóan megfogalmazta - "a kamaszkorát éli a kékfrankos", a világ most fedezi fel igazán. Európán kívül már Ausztráliában, az Egyesült Államok több régiójában, sőt, Kanadában is találkozni vele. Az újvilágban egyébként megint más nevet használnak rá: a szintén német elnevezéséből eredő Lemberger, Blauer Limberger, vagy Blue Limberger-t. Nagy tehát a konkurencia, de nézzük a hirtelen jött érdeklődés jó oldalát: a szakma végérvényesen elfogadta, hogy nagy potenciál rejtőzik a fajtában.
Ez egyébként valóban így van. A kékfrankos a vörösborok között olyan, mint a fehéreknél a furmint: rendkívül sokszínű szőlőfajta, amely fajtaborként és házasítások során, többféle stílusban is kitűnően helytáll. Az igazán jóivású, sokféle ételhez kitűnően illeszthető "mindennapok bora" éppúgy lehet, mint egy prémium tétel, amely komplexitásával a terroir minden szépségét megmutatja nekünk. Rozék és sillerek egyaránt kedvelt alapja, hiszen a manapság igencsak divatos illatos és gyümölcsös borok mellett a szikárabb stílus is jól áll neki.
Aki kiváncsi erre a sokszínűségre, annak mindenképpen érdemes ellátogatnia április 21-én a Kékfrankos Április Nagykóstolóra, ahol több mint 50 borászat mintegy 100 kékfrankos és kékfrankos alapú borát (bikavér és rozé) lehet megkóstolni.
(x)